A műsorfüzet feketéjén vörösbe borult szó: reVoLuTioN. A kiugráló nagybetűk meg a félszeg kicsik játékos kalligráfiája azonnal sejteti, nem lesz azért olyan véresen komoly ez a forradalom. Hogyan is lehetne, ha egyszer Nigel Charnock vezeti föl, aki valamiképp zsigerből irtózik a komolyságtól, s mindent meg is tesz érte, hogy ez kiderüljön. A fizikai színház rosszfiúja s egyben brit nemzeti kincs nagyot gondolt: a világ forradalmáraitól való inspiráltságában az emberi lélek és a szabadság utáni vágy átfogó tematikáját veszi munkába széles e világon, és most a Képek ideje ? Temps d?images Fesztivál keretében épp Magyarországon a sor. A nyersanyag tehát: a magyar történelem, a magyar valóság, a magyar hétköznapok, a magyar ember, és a magyar ember világnagy farka.
Márpedig ahol emberek lakoznak, ott traumák, személyes és társadalmi megrázkódtatások is vannak, így a téma gyakorlatilag önfenntartó; Charnock akár egy egész életre spájzolhat. A tartalmi keretek tehát adottak, országonként csak aktuális ízekkel, árnyalatokkal kell megbolondítani az alapszószt. Az interaktivitás címén gyakorta nézőtérre rohanó előadók sem akadályoztak például abban, hogy a produkció azonosítókódjait, vagyis magyar jelenségeit gondolatban kicseréljem. A piros-fehér-zöld lobogót akármilyenre, József Attila, Radnóti Miklós, Ady Endre verseit más nyelven írók költeményeire, 1956 slágereit más nép más forradalmának slágereire és persze a Himnuszt is más nemzet himnuszára? A dolog működött, vagyis nem működött, vagyis innentől kevéssé volt eldönthető, hogy magyarként mi közünk van hozzá. Legfeljebb a magyar előadók voltak a Liliom utcában lecserélhetetlenek, s a rendező-koreográfus improvizációt kedvelő stílusára gondolva nyilvánvaló, hogy végül mindenki szükségszerűen beleadta magát, saját karakterét, erejét a közös magyarságba. Az előadók pedig - magyarságuk ellenére - sem látszottak depressziósnak, szomorúnak, fásultnak, levertnek, elszürkültnek?, mindannak, amiről minket úgymond megismerhetni. Mintha Charnock a munka során bevetett különféle technikáival föloldotta volna táncos-színészeit, kilökte volna őket önmagukból, közben saját lelkén is jókorát könnyítve. Mintha egy lehetséges színházi keretben üzemeltetné akár legabszurdabbnak tűnő módszereit is egy különös terápia érdekében.
A szavak is amortizálódnak. Üresen konganak, semmik. A forradalom is csak egy terápia, nemzeti vagy személyes szinten az. Ha még létezik egyáltalán. Ha még képesek vagyunk rá, mert ehhez idealizmus kell. És a hiány, a képtelenség állapota is tud fájni. Megérzett ebből valamit Nigel Charnock? Vagy egy tehetetlen és telhetetlen félelmű gyermek lakik a provokatív bohócban? Lécci, nyugodj meg és élvezd a műsort! ? kéri kedvesen, de a számtalan színházi műfajból összeszerkesztett, szinte erőszakosan energikus mutatvány egyfiókosnak tűnik; hamar kiismerhető, nincsenek titkai.
S közben annyi minden történik, nagyszámú akció sorjázik, kemény összefeszülések, szikrázó ego-parádék, szexualitást érintő bűvszavak és testi utalások pöckölődnek elénk, rohanás, lökés, taszítás, vonszolás, keringő, grimaszolás.., de valami nem történik, nem történik meg és a mélység nélküli feszültségben kettészakad a társulat, ahogy szétszakadozik József Attila verse is a különféle ajkakon.
