Petőfi az öltözködést nem csak önkifejezésre használta, amikor 1844 júliusában a Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként dolgozott, de 1845 tavaszáig a lap élő reklámja lett. Részben Vahot Imre főszerkesztő hatására magyarságképének megfelelő nemzeti viseletben járt: „rövid prémes dolmány, úgynevezett kancamente, minőt lelki rokona, Csokonai Vitéz Mihály is viselt, azután sujtásos szűk magyar nadrág, túri süveg vagy kucsma darutollal, sarkantyús kordován csizma, fokos és makrapipa” (Vahot Imre leírása). A biedermeier divat idején Petőfi óriási feltűnést keltett Csokonait idéző atillában, Jókai szerint „Mint egész modorában, úgy külviseletében is szerette Petőfi a geniális különösséget”. Ösztönös könnyedséggel kreált magának egyéni divatot, prémes mentét vagy virágos atlaszból attilát pörge kalappal. Kialakította máig ikonikus stílusát, a kihajtott inggallért, amelyet még katonaként is viselt, az egyenruhára vonatkozó szabályokat felrúgva, ráadásul nyakkendő nélkül.
A Pesti Divatlap után az Életképek című irodalmi divatlapnak dolgozott, amelyet 1846 júliusában ugyan elhagyott, majd ismét ott publikált. 1847 közepén Jókai Mór lett az Életképek szerkesztője, és áprilistól társszerkesztőnek hívta Petőfit. Ugyan a lap decemberben megszűnt, a divat szempontjából máig elgondolkodtató diskurzust indítottak el. Jókai a Hölgysalon rovatban elmélkedett az emancipációról, amely Európában is bontogatta szárnyait és az öltözködéssel erősen megtámogatta törekvéseit. „Vagy tán az egész nő-emancipatio csak a’ külsőkben áll? Tán a’ rövidre vágott ’s félre választott hajék, férfikalap, füstölő szivar, kardforgatás, pálczaviselés, tiltottnak csúfolt könyvek olvasása, teszi a’ nőemancipatiót? Hisz Berlinben széliére férfiöltönyben járnak a’ hölgyek és szivaraik tüzével uton útfélen jövőket kinálnak! Párbajt vínak, szemüveget hordanak, sőt — uram bocsáss! — philosophiáról beszélnek. Még megérjük: hogy nők fognak házasodni és férfiak mennek férjhez…”
Elképzelni is izgalmas, micsoda vitákat generálhatott ez az írás, hiszen ugyancsak ebben a lapban jelentek meg Petőfiné naplója címmel 1847-től az extravagáns Szendrey Júlia írásai is. A több nyelvet beszélő, remekül író, különc Júlia George Sand-rajongóként a Jókai által leírtakat tökéletesen példázva, az emancipáció és a „szabadon öltözés” bátor híve volt.
Júlia különlegessége abban is megmutatkozott, hogy a tájékozott, újdonságokra nyitott irodalmár nő remekül használta a klasszikus kézimunkák jelbeszédét is. Petőfi jegyajándékként bohém bojtos házisapkát kapott, amelyen méhecske repked a beporzásra váró mezei virágok fölött. A Jókainak hímzett házisapkára Júlia egy csigavonalban forgó virágfüzért hímezett – mély tónusú flitterek, arany bortnival, mintha illusztrálná az író végtelen nyelvi és szellemi gazdagságát. Az 1849-ben készült babérkoszorús, halálfejes, vörös keresztszemes hímzése ma is érthető kifejezése fájdalmának.
Az 1830-as években a reformkori magyar újságírás jellegzetes orgánumai voltak a divatlapok, amelyeknek inkább az irodalmi és kritikai tartalma volt fontos. A divatot már akkor is másodlagos kommunikációs felületként használták a szerkesztők, ezen keresztül népszerűsítették új eszméiket és az irodalmat, elsősorban a hölgy olvasók körében. Az 1840-es években az egyre népszerűbb divatlapok már a politikai diskurzusba is bekapcsolódtak. A Pesti Divatlap, a Honderű és az Életképek különböző irodalmi és politikai irányzatot képviseltek. Petőfi korában maga a divat is jelentős forradalmi változásokon ment keresztül.
A kokárdák szalagcsomók vagy masnik voltak, amelyeket általában kalapra tűzve hordtak a 18. században, eredetileg csak dekorációként. Később, különösen a francia forradalom idején politikai tartalmat kaptak, mert arra használták őket, hogy kimutassák kötődésüket egy csoporthoz, például egy politikai párthoz vagy katonai egységhez. A magyar nemzeti színű szalagokból összeállított rózsa – cocarde – az 1789-es francia polgári forradalom szimbólumára hajaz, és a fáma szerint az 1848-as magyar forradalom első kokárdáját Szendrey Júlia készítette Petőfi Sándornak.
A vörös sálöv szintén a francia forradalom jelképe volt, amelyet a divat szélsebesen átrepített a forrongó városok viseleteibe. Orlay Petrics Soma festményén Petőfi forradalmi lendületét szimbolizálva ropogós fehér ingét is egy ilyen széles vörös sálöv öleli körbe. A divat ekkor a társadalmi változásokat követelő fiatalok önkifejező eszközévé vált, tudatosan félreállítva az arisztokrácia viseletének jellegzetes kiegészítőit, mint a kesztyűt és a cilindert.
A Kossuth-kalap, amelyet névadója viselt 1848-ban, sőt később még Amerikában is, egy magas tetejű, ernyős karimájú, félig felhajtott szélű fejfedő, kócsag- vagy strucctoll kitűzővel. Idővel bokrétákkal, daru- és túzoktollal, árvalányhajjal, selyemvirággal díszítve váltak üzenetes divatelemekké.
Az atilla a honfoglalás előtt, a kelet-európai turánok és a lebediai magyarok között elterjedt kaftán átalakulásával fejlődött ki a 19. századra. Az Attila hun királyról elnevezett, díszes zsinóros kabát a huszáröltözék része volt és a magyar úri viselet ikonikus elemévé vált. A karcsú vonalú, derékig szűk, majd szoknyaszerűen bővülő, sujtással, vitézkötéssel díszített kabát nemcsak a katonák ünnepi viselete lett, de a 18. század végén, II. József németnyelv-rendelete után a magyar nemesség ennek viselésével is protestált, divatossá tették a nemzeti nyelvet és viseletet. A díszmagyar rendkívül látványos elemekből állt, mint a kócsagtollas forgó, föveg, mente, alatta dolmány, csizmanadrág, díszkard, kardkötő öv és rámás csizma. A kardot mindig a dolmány fölé, a gyakran vállra vetett mente alá kötötték.
A paszománnyal ékesített, aranyhímzéssel szegélyezett dolmány egyenes vágású mellét, valamint az ujjai hasítékát arany gombokkal fogták össze. 1817-től nemcsak átnevezték a dolmányt atillának, de a reformkor függetlenségi mozgalmának jelképévé is vált.
A dohányzósapka és a hozzá tartozó dohányzókabát használata a viktoriánus társadalmi normából fakadt, amikor a nők előtt nem volt szabad dohányozni vagy a jelenlétükben füstszagot árasztani. A társasági összejöveteleken vagy a saját otthonuk kényelmében a férfiak a dohányzóhelyiségekbe húzódtak házikabátban és -sapkában egy vacsora utáni szivarra, cigarettára vagy pipára. A sapka melegen tartotta viselője fejét a dohányfüstöt gyorsan átengedő huzatos helyiségekben, és megóvta az urak haját a dohányfüst szagától. A dohányzósapka nem volt követelmény, és szinte nem élte túl a 19. századot, de akkoriban nagyon népszerűvé vált Európában a városi férfiak körében, különösen keresett volt az 1840-es évek végétől az 1880-as évekig. Dohányossapkának, pihenősapkának és házisapkának is nevezték. Gyakran hímezték, hosszú bojttal díszítették és puha bársonyból készítették, mint a dohányzókabátot.
A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/1. számában olvasható.
