Török András ugyan már a kezdeteknél is jelen volt a Fortepan életében – egy árverés megszervezésével segített pénzt szerezni az elinduláshoz –, aktívan viszont csak négy évvel később, 2014-ben szállt be a fotós projektbe. Önkéntes menedzserként definiálja szerepét: pénzekért lobbizik, előadásokat tart belföldön és külföldön, az általa elnökölt Summa Artium Alapítvány dolgozóival közösen nyújt adminisztratív hátteret. És amikor szükséges, helyettesíti a Fortepan alapítóját, szerkesztőjét, szívét-lelkét, Tamási Miklóst is. Így tett a múlt pénteki díjátadón is, amelyen a Magyar Művészeti Akadémia Aranyérmét vehette át a fotóarchívum csapata nevében. Ennek apropóján egy villáminterjú keretében kérdeztem hiánypótló tevékenységükről.
Beszélgetésünk pillanatában ugyanis már meghökkentő számú, 197 907 nagy felbontású kép volt elérhető teljesen ingyenesen a Fortepan oldalán. Ha ehhez hozzátesszük, hogy 2010-ben mindössze ötezer, többnyire lomtalanításokról származó fotóval indult az oldal, még lenyűgözőbb ez az adat. Az alulról építkező projekthez az elmúlt években több száz magánszemélytől, amatőr és profi fotóstól, valamint néhány közintézménytől érkeztek a többnyire 1900-1990 közötti fényképek. Korai adományozóik voltak például Saly Noémi, Magyar Bálint, a Jezsuita Levéltár és a Göcseji Múzeum is.
Ahogy Andrástól megtudom, a fotók nagy részét a digitalizálást követően visszaadják az adományozóknak, hiszen ekkora mennyiséget nem is tudnának szakszerűen tárolni az irodájukban. Tíz önkéntes „fotóbolond” dolgozik a képek feldolgozásán – ma már annyi érkezik belőlük, hogy akár fél év is eltelhet, mire felkerülnek az oldalra –, a kiválasztást viszont Tamási Miklós végzi, az ő kezén megy át minden fotó.
„Jelentőségteljes képeket keres Miklós, ahogy ő mondja.”
Gyakorlatilag ez válogatásának alapgondolata, és teljes mértékben tőle függ, hogy egy kép végül bekerül-e az adatbázisba vagy sem. Úgy tűnik, hogy ez az egyszerű szűrőmódszer elegendő is, hiszen az ingyenes szolgáltatást rengetegen használják. Más sajtóorgánumokhoz hasonlóan a mi képszerkesztőink is gyakran ütik be a keresőbe a Fortepan nevet, de gyakran böngészik irodalom- és történelemtanárok, valamint különféle cégek is: legutóbb például egy méztermelő használta az egyik képet egy címkedizájnhoz. De András szerint egyébként is veszedelmes dolog csak úgy felmenni az oldalra, mivel órákig képes magához láncolni a gyanútlan látogatót.
A Fortepan legnagyobb vonzereje az ingyenessége, különösen annak fényében, hogy a legtöbb közintézmény súlyos pénzeket kér a fotókért. Hiába van például az MTVA-nak 13 millió képe, egyik sem szabadon felhasználható, de ugyanez igaz a legtöbb múzeumra, levéltárra is. András üdítő kivételként említi Budapest Főváros Levéltárát, ahonnan néhány éve ezerötszáz darab Klösz György-fotót kaptak, amelyek rendkívül értékes mementói a századfordulós Budapestnek. (A Városligeti fasoron lévő egykori Klösz-villában várhatóan 2025-ben Nemzeti Fotóművészeti Múzeum nyílik – a szerk.) A Capa Központ is fontos szövetségesük, velük együtt heti blogot is működtetnek, amelynek nemcsak a képeit, de a szövegét is szabadon fel lehet használni, újra lehet közölni. Ezzel is a fő céljukat támogatják: a magyar múlt utólagos, cserepenkénti rekonstrukcióját.
Még nemzetközi szinten is unikális az, hogy a Fortepant bárki szabadon használhatja, mivel a legtöbb hasonló kezdeményezés havidíjakat szed, vagy más típusú hozzájárulást kér a felhasználóktól. A fotóarchívum éves szinten nagyjából 25 millió forintból működik, ennek fele magánadományokból – négy magyar jómódú polgártól, illetve egy torontói millárdos is segíti őket, bár semmilyen magyar gyökere nincs –, valamint az egy százalékos felajánlásokból jön, de kaptak már támogatást a Nemzeti Kulturális Alaptól, a Magyar Művészeti Akadémiától és a MOL-Új Európa Alapítványtól is.
Jelenleg tehát stabil pénzügyi lábakon állnak, így ha András kívánhatna valamit, akkor az leginkább az lenne, hogy a közgyűjtemények legyenek nyitottabbak és tegyék közkinccsé, szabad felhasználásúvá régi fotóikat. Legalább azokat, amelyeknek a készítője már több mint hetven éve meghalt, hiszen azokra már nem vonatkozik semmilyen szerzői jogvédelem. Azt reméli, hogy a mostani díj is – amelyre egyáltalán nem számítottak és nagyon örülnek neki – egy nyitás feléjük, és a Magyar Művészeti Akadémia segítségével hatékonyabban tudnak majd lobbizni, eredményeket elérni ezen a területen is.
Amikor rákérdezek a közel kétszázezer fotó – amelynek száma hathetente két-háromezerrel nő – szerzői és tulajdonjogára, kiderül, hogy viszonylag rugalmasan kezelik a jelenlegi jogszabályokat, hiszen lehetetlen lenne minden egyes képnek kinyomozni az eredetét, készítőjét, illetve beszerezni a rajta látható személyek hozzájárulását. Azt az elvet követik, ha valaki tiltakozik egy kép közlése miatt, azt leveszik az oldalról. Nem gyakran fordul ilyen elő, az alapítás óta négy-ötször talán.
Sokkal nagyobb feladat a régi fotók kategorizálása, amit további hatvan-nyolcvan önkéntes végez a Fortepan fórumán. Egyéb adatok híján ők próbálják belőni, mikor, hol készülhetett a kép, kiket ábrázol. Ez az angolul crowdsourcing-nak nevezett módszer segít abban, hogy a sokaság tudását használják a munka során. Ennek köszönhetően ma már több mint kilencezer címke segítségével lehet böngészni a képek között. A mesterséges intelligenciát még nem használják, mert nem tartják elég megbízhatónak, de remélik, hogy hamarosan ez is segíti majd a sokszor heroikusnak tűnő munkát.
Lelkesedésük ugyanakkor töretlen, mert azt látják, hogy igen hasznos és hiánypótló feladatot végeznek. A fotóadatbázis folyamatos bővítése mellett már két nagy hatású és sikeres kiállításuk is volt. 2019-ben a Magyar Nemzeti Galériában Minden múlt a múltam címmel háromszáz válogatott fotót állítottak ki, a tárlatot mintegy hatvanezren látták. Tavaly szintén az MNG-ben rendeztek kiállítást nagyrészt képeslapfotók felhasználásával Budapest százötven éves évfordulójára. A Budapest. Az első aranykor című tárlatot huszonötezren nézték meg. Mindkét kiállítás után érezhetően megugrott a képadományozások lendülete is.
Amikor beszélgetésünk végén azt a lehetetlen kérdést teszem fel neki, hogy a közel kétszázezer képből melyiket tartja a legkülönlegesebbnek, azt emeli ki, amelyik százezredikként került fel az oldalra. Ez az 1958-ból származó felvétel az akkor 16 éves Nádas Pétert ábrázolja, amint egy tükörben fotózza magát. Nagyon szereti azt a képet is, amelyen a még gyerek Nádas Péter egy kis asztal mellett ülve öt másik gyereknek magyaráz valamit egy füzetből.
Vajon hány hasonló fotókincs rejtőzhet poros padlásokon, elhagyott szuterénekben, kidobásra ítélt sublótokban? Itt az ideje beletúrni a rumlifiókokba.
