Csendesek és eseménytelenek a hétköznapok errefelé. A spanyol kisvárosban oly egyhangú az élet, hogy azt gondolhatnánk, itt még csalni sem érdemes. Holott az évek óta rejtegetett panamák és mutyik Mendoza polgármestert (Pálfalvy Attila) egészen más színben tüntetik fel, ha napvilágra kerülnek a titkok. Egy nap valaki felkavarja az állóvizet. A cirkusztársulattal a városba érkező Carmen lesz az akadálya José Rivera rendőr hadnagy és Katarina, a polgármester lánya esküvőjének.
Jack Murphy és Norman Allen musicalje megtartja Prosper Mérimée elbeszéléstechnikailag is izgalmas kisregényének és Georges Bizet közkedvelt operájának fő konfliktusát. Amennyiben itt is a társadalom széléről érkező kerül súlyos ellentétbe a közösség centrumába tartozókkal. A hirtelen támadt heves szenvedély erősíti a krízishelyzetet, hiszen a zárt közösség tart a számára értelmezhetetlen szabadságtól. Ezért a változástól rettegő városiak összezárnak a kellemetlen betolakodó előtt. Frank Wildhorn muzsikája erősen számít a publikum tudatában motoszkáló előzenékre. A zenei hatása a „mintha” élményén alapul. Máshonnan ismerős taktusok állnak össze szerves egésszé. Homonnay rendezésének fő érdeme a ritmusérzék. A legszebb példa erre, hogy a zsonglőrcsapat számai nem bomlanak betétekre, szépen épülnek az összhatásba.
Homonnay rendezése két, a változásokat, az idők szelét a közösségnél előbb megérző nőre támaszkodik. Peller Anna Inez, a férjhez menni készülő Katarina nagynénjének szerepében elsősorban joviális asszony. Inez azonban többet tud annál, mint amit mutat. Ha megjelenik a nagynéni, mindig történik valami izgalmas. Mert a szerepe szerint kiismerhetetlen, már sok mindent megélt Peller nagyszerűen adja az intelligens nőt. Peller játszik a közönséggel, hiszen eldönthetetlen, hogy az intellektuálisan a környezete fölött járó asszony valójában mennyit tud testvére, Mendoza polgármester üzelmeiről.
A Budapesti Operettszínház előadásának harmadik szereposztásában a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves hallgatójáé, Lipics Franciskáé a címszerep. Lipicsnek irigylésre méltó a színpadi arányérzéke. A fiatal színésznő szerepformálása a jövendő formátumos díváját sejteti.
Érzéki énekhangja, légiesen könnyed léptei fajsúlyos személyiséget rejtenek. Nem mozog túl sokat, tánca soha nem impulzív, nem jár be szélsőségeket. Energiatakarékos mozdulatai arról vallanak, hogy Carmen tisztában van azzal, hogy hatása alól nem vonhatja ki magát a környezete.
Lipics azért kellemes színpadi jelenség, mert kecsesen adja a lázadót, és közben nőies marad. Carmen lüktetően színpompás, mert a kiismerhetetlen feketét az élet mélyvörösével variáló, díszes spanyol övcsattal kiegészülő ruhája Füzér Anni jelmeztervező munkáját dicséri. Carmen szerepe olyan Wildhorn musicalében, mint Bizet operájában, ha jó a színésznő-énekesnő, kicsit belé is szeretünk. Lipics pontosan ilyen.
A fiatal színésznő kiválóan érzi a határokat: gesztusai sohasem válnak közönségessé. Carmennek felvágták a nyelvét, pillanatok helyre teszi a környezetében élőket. A cigány lány nem egyszerűen szabadszájú, inkább megható kitartással szeretné megvalósítani vágyait. Carmen nem a város közösségének életét akarja felforgatni, inkább, ameddig céljai engedik, illeszkedni szeretne. Egy esetben például sikkes járásra tanítja a helyi lányokat és asszonyokat.
Carmen mindenekelőtt szabad akar maradni, szeretni szeretné, akit elébe sodort a sors. A szabadságért másnak küzdeni kell, számára ez a természetes állapot, mint a levegővétel. Tüzes szerelem, akarat és vitalitás. Máskor a cigány lány frivol, hetyke és kihívó. Az előbbiek pulzálnak Lipics játékában. Hol az egyik, hol a másik lesz erősebb. A tisztán csengő énekhang frivol gondtalansága eljut a szabadság, a szerelem metafizikai megtapasztalásáig, a hétköznapiságtól a szentségig. A zárlatban már Carmen lelke van velünk.
A harmadik szereposztásban Lipics Franciska mellett a főbb szerepeket szintén a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói alakítják. Katarina és José jegyespárja olyanok, akár a Molière-darabok fiataljai, mindenekelőtt szerelmesek, és csak utána szembesülnek, ha egyáltalán, az élet egyéb kihívásaival. Az előbbiek okán Nagy Alma Virág és Tassonyi Balázs játékának a jól megépített drámai ívek helyett inkább az énekhang az erőssége.
Katarina számára nincs más út, csak az, amely vőlegényéhez, José Riverához vezet. Ezen az úton Carmen az akadály. Nagy Alma Virág a hirtelen magára maradt fiatal lány líráját hangsúlyozza. Második felvonásbéli áriája ezt az érzést foglalja össze szépen.
Tassonyi Balázsról nehéz elképzelni, hogy José Rivera rendőr hadnagy keménykezű zsaru. Tassonyi, mivel a szerelmes fiún kívül mást nem hangsúlyoz, kissé egysíkú alakítást nyújt.
A Budapesti Operettszínház rokonszenves előadásában egy képmutató, belterjes közösség kerül összetűzésbe a kívülről érkezett, szabad személyiséggel, mindez némi társadalomkritikai éllel történik.
Meglepetésként az ezoterika világába kalauzolnak bennünket a Carmen alkotói. Luis Eduardo Castagno flamencogitáros játéka a halál szimbólumaként keretezi a játékot. Nagy kérdés, hogy mennyire irányíthatjuk az életünket. A musical azt a dilemmát járja körül, miszerint az eleve elrendelés, a csillagokban megírt sors ellenére honnantól lesz a saját életutunk alakítása a mi felelősségteljes döntésünk.
Fotók: Janus Erika / Budapesti Operettszínház
