Az egész művészetem arról szól, hogyan tudom magam függetleníteni az örökségemtől
Zugló csendes, barátságos részébe érkezem. Czene Márta festőművészhez igyekszem, aki nagyapja, Czene Béla, a Kádár-rendszer egyik közkedvelt aktfestője egykori műtermében él és dolgozik. Mint mondja, eltelt már több mint tizenöt év, azonban még mindig ellentmondásos a viszonya ezzel a helyzettel. Próbálja magát függetleníteni a családi mintáktól, valamint attól az örökségtől, amit a tér hordoz magán, ugyanakkor ahogy a transzgenerációs hatások a mai napig hatnak az életére, úgy az otthonában is jelen vannak azok a nyomok, amelyek folytonosan ráébresztik, hogy a tér, amit nap mint nap használ, nem csak a saját ízlése mentén formálódott.
A nagyapád egykori otthonában élsz és alkotsz. Hogyan vált ez a helyszín az otthonoddá és a műtermeddé?
A nagymamám édesapja kezdte építeni ezt a házat az 1900-as évek elején, amikor ez a környék még külvárosnak számított, azonban a korai halála miatt nem tudta befejezni az épületet, azt végül a nagyszüleim alakították ki maguknak. Mind a ketten festők voltak, ők használták először műteremnek, én pedig itt nőttem fel, így már egészen kicsi koromtól kezdve kapcsolódtam ehhez a házhoz. A nagyszüleim halála után adódott a helyzet, hogy az üressé váló lakást hasznosítani tudnánk, a férjemmel pedig a felújítás és átalakítás mellett döntöttünk. Leválasztottunk és elszeparáltunk bizonyos tereket, így nemcsak beköltöztünk, de a terek formálásával egy műtermet is kialakítottunk nekem, ami organikusan összeér ugyan az élettérrel, viszont rövidebb-hosszabb időre el is tudok vonulni.
Teher vagy áldás ez?
Nehéz ezt így szétszálazni, de az egész művészetem is arról szól, hogy mit tudok kezdeni ezzel az örökséggel, hogyan tudom magam annyira függetleníteni tőle, hogy már kívülről és reflektáltan tudjak ránézni. Sokáig a saját művészeti tevékenységemre is mint a családomtól független folyamatra tekintettem, aztán a nagyapám aktfestészetének műkereskedelmi újrafelfedezése és az anyává válásom ébresztett rá arra, hogy a családi minták akkor is hatnak, ha mindenáron szabadulni kívánok tőlük. Az Elengedési gyakorlatok projektem során foglalkoztam azokkal a családi traumákkal, kimondott és kimondatlan mintákkal, elvárásokkal, amelyek a mai napig befolyásolják az életemet és a művészi identitásomat egyaránt.
Hasonlóképpen vagyok ezzel a térrel is: itt vagyok, miközben érzem a tereken, hogy azokat nem én alakítottam. A bútorok egy része nagypapámról maradt rám, és a mai napig sem tudok teljes mértékben sajátomként tekinteni rájuk. Nehezek, nagyon erős jelenlétük van, ráadásul nem is praktikusak, és befolyásolják a tér hangulatát, ugyanakkor mégsem tudok tőlük szabadulni. Folyamatosan ingadozom, változó, hogy mikor szeretem, mikor tudom elfogadni ezt a helyzetet és, hogy mikor akarok távolodni ettől. Az álmom, hogy úgy tudjam függetleníteni magam ettől a szellemi és tárgyi örökségtől, hogy közben tudok a létezéséről, ugyanakkor én döntök arról, hogy mikor és mennyire engedem közel magamhoz.
Van egy fotósorozatod Műterem címmel, miről szól?
Középiskolás voltam, amikor a nagyapám meghalt, és ezt követően ez a műteremlakás elég sokáig üresen állt a nagyszüleim holmijával. Később, amikor a nagymamám is meghalt, és én már lediplomáztam, az apukámmal együtt összegyűjtöttük a hagyatékot és az akkori barátommal, ma már férjemmel, rendbe tettük a teret. Ez volt gyakorlatilag az előfeltétele annak, hogy ideköltözhessünk, miközben ez a fajta szelektálás, pakolás és felújítás egyfajta gyászmunka is volt. Napi szinten jöttem ide dönteni arról, hogy hol a határa a szemétnek és a műtárgynak, miközben ezeken a tárgyakon keresztül nagyon sok mindent megtudtam a nagyapámról, aki idős korára hallgatag és visszahúzódó emberré vált. Ismerkedtem vele, miközben pakoltam a dolgait, amelyről egy videómunkát is készítettem. Majd az üres térről elkészült a fotósorozatom, amely egyszerre szól a hiányról és az új kezdetről is. A sötét helyiség, a világító ablakok, a fóliával letakart bútorok kísérteties érzetet keltnek, ugyanakkor ez az üresség felszabadító is volt, hiszen ekkor éreztem, hogy végre lesz egy saját terem, ahol élhetek és alkothatok. Így akartam emlékezni erre a térre.
Hogyan éled meg, hogy az alkotótered összeér az otthonoddal?
Ugyancsak időszakosan változik, hogyan gondolkodom erről, az otthon festés alapvetően praktikus és kényelmes, azonban már korábban is volt, hogy megterhelőnek éreztem, hogy egy pillanatra sem tudtam távol kerülni a műtermi munka közegétől, a magánélet és az alkotás folytonosan át- meg átitatta egymást. Miközben persze nagyon organikus is ez a helyzet, már a nagyszüleimnél is azt láttam, hogy az életterük természetesen összekapcsolódott a műteremmel.
Alapvetően elvonultan, egyedüllétben szeretek dolgozni, korábban is mindig saját műtermem volt, ugyanakkor az anyává válásom óta nagyon praktikus, hogy itthon van a műtermem is, hiszen az alkotásra szánható szűk időkeretet maximálisan ki tudom használni, nem kell abból az utazgatással lefaragni.
Hogyan változott az alkotói rutinod, miután megérkeztek a gyerekek?
Korábban egész nap, hosszú szüneteket tartva, szakaszokban nagy intenzitással és erős fókuszáltsággal dolgoztam, ez a rutin azonban anyaként nem tartható fenn, másféle ritmusra volt szükség. Azelőtt hiperrealista képeket, festészetileg időigényes kompozíciókat készítettem, aztán átálltam egyfajta projektalapú munkamódszerre, ami azért jó, mert a háttérben folyamatosan gondolkodom és készítem elő a művet, olvasok és tervezek, majd amikor már fejben teljesen összeállt a mű, akkor kezdem el összerakni. Mióta nincs annyi időm, azon is elgondolkodom, hogy mi az, amit ténylegesen meg kell festeni, és mi az a részlet, ami nyomat formájában is ugyanúgy működik. Azt veszem észre, hogy az anyasággal a praxisom mediálisan és konceptuálisan egyaránt tágult, és fontossá vált az is, hogy a különböző anyagi minőségek miként jelennek meg egymás mellett, együttesen milyen vizualitást adnak ki.
Miként alakult a műtermed az anyává válást követően?
Nagyobb lett a rendetlenség, mert minden tele van játékokkal, de nagyobb lett a rend is, hiszen oda kell figyelnem arra, hogy ne hagyjak semmit elöl, amiben a gyerekek esetleg kárt tehetnének. Néha persze vágyom arra, hogy legyen egy olyan terem, ahol nem kell ilyen precízen elpakolni a festékeket vagy kitakarítani, viszont így mégiscsak több időt tudok az alkotásra szánni.
Mennyire gyorsan tudsz átkapcsolni anyából művésszé?
Ez egy olyan szerepcsere, amit az elején nagyon nehéz volt megcsinálni, de ezt valószínűleg minden nő megtapasztalja, amikor visszamegy dolgozni. Ma már könnyebben megy a váltás egyik pozícióból a másikba, miközben az alkotói rutinom is sokat formálódott az évek alatt. Már tud működni az is, hogy a kilencéves lányom is itt van velem, amikor festek, játszik, rajzolgat, hangoskönyvet hallgatunk, miközben én is dolgozom az adott munkán.
Mi kell ahhoz, hogy otthonosan érezd magad egy helyen?
Amikor Erasmuson vagy rezidenciaprogramon voltam, akkor döbbentem rá, hogy mennyire nem fontosak a tárgyak ahhoz, hogy az otthonosság érzete felébredjen. Mindig nagyon kevés tárgyam volt, de sosem volt idegenségérzetem. Itthon talán kicsit zavar is az, hogy túl sok tárgyunk van, jobban szeretem a terességet.
Ha vannak a környezetemben emberek, akikkel tudok kapcsolódni, az otthonosság. Fontosak a fények is, a besütő nap vagy egy természetmorzsa, ami ki tudja belőlem váltani ezt az érzést. A belvárosi ház sarkából kinövő gyom, a növények, a kert.
Már gyerekként is fontos helyszín volt számodra ennek a háznak a kertje.
A kert a szülői figyelem és az állandó elvárások elől való magányos elvonulás színtere volt. Sokat szemlélődtem, figyeltem a rovarokat, növényeket. Megpróbáltam megismerni, megérteni viselkedésüket. A kertnek saját tempója van, ott más az időérzet, így leveszi a stresszt az emberről. Amikor nem találom a helyem, akkor fantasztikus élmény kimenni és körülnézni, hogy nő a fű vagy épp virágoznak a fák. A rezidenciaprogramok során is mindig kerestem egy helyet, ahová el lehet járni futni, az is mindig egy izgalmas természeti élményként szolgált és fontos volt az otthonosság érzésének a kiváltásában.
A Tárgyak/Otthon sorozatod is különféle rezidenciaprogramok során alakult.
Műteremlakásokban fotóztam, olyan helyeken, amik kifejezetten úgy vannak kialakítva, hogy bárkinek ideálisak legyenek, emiatt eléggé személytelenek is. Az érdekelt, hogy az ember miként lakja be ezeket a tereket, hogy a jelen levő, banális, hétköznapi tárgyakat hogyan tölti fel úgy történetekkel, hogy végül maga a semleges tér is otthonná válik. Megfigyeltem, hogy egy hétköznapi tárgy rutinba építése is megnyugtató érzést kelt, így végül hozzáidomulunk ezekhez a steril terekhez, feltöltjük azokat.
Az otthonhoz kapcsolódnak a Szemét széria fotói is.
Komposztálunk, ugyanakkor nem szoktunk minden egyes almacsutkával leszaladni a kertig, így a konyhában olykor különféle tálakban ideiglenesen felhalmozódnak a növényi hulladékok. Ezeket örökítettem meg ezeken a képeken, amelyek ily módon szinte vanitas csendéletekké váltak.
Ha bárhol élhetnél a világban, az hol lenne?
Gyerekként az apukám sokat ábrándozott arról, hogy ha megnyernénk a lottót, akkor hova költözhetnénk, én pedig már akkor is azt gondoltam, hogy jobb lenne inkább maradni, mert nem szeretném hátrahagyni a barátaimat, a házat, a kertet. És bár most is mindenhol jól tudom magam érezni, mégis: bárhol vagyok, vágyom haza. Ide születtem, itt vannak a gyökereim, a közegem, így vállalva a maga kihívásait, tulajdonképpen itt szeretnék élni.
Fotók: Éberling András / Magyar Kultúra magazin