„Olyan volt ez a két ember, mint két sudár fa, amelyek egyenesen nőnek fel egymás mellett anélkül, hogy az egyik alárendelné magát a másiknak, hogy az egyik elvenné a napfényt a másiktól” – fogalmazta meg találóan Simon Jolán, Kassák Lajos felesége a Galimberti házaspár létezésének esszenciáját. Töredékes életművük előtt tisztelegve rendezett a Magyar Nemzeti Galéria közös tárlatot, amelyen a jelenleg ismert és fellelhető 43 alkotásuk, valamint Galimberti Sándor első feleségének, Lanov Máriának, illetve édesapjának, Luigi Galimbertinek a művei is szerepelnek.
A Galéria Múzeum+ elnevezésű programja októberi alkalmának főszereplői ezúttal természetesen a Galimbertik voltak. Barki Gergely művészettörténész, a kiállítás kurátora izgalmas előadáson osztotta meg az érdeklődőkkel a tárlatot megelőző közel kétéves kutatás olykor rendkívül meglepő eredményeit, amelyek a korábbi művészettörténeti kánon több megállapítását is megkérdőjelezik.
A félreattribuálás, téves datálás és a festmény teljes félreértelmezése azért is érthetetlen, mert az alkotásról minden adat leolvasható: Dénes Valéria a képen látható hajókra írta saját és a település nevét is. Más festményekről szintén kiderült, hogy alkotójuk nem Galimberti, mint korábban gondolták. További művek esetében a címük és keletkezési helyük vált kérdésessé: a kurátor felkereste a házaspár párizsi és budapesti lakhelyeit is, ahonnan körbenézve egyértelműen beazonosíthatóvá vált több festmény helyszíne és ezáltal a címe is. Régi fotók tanulmányozása ugyancsak segítette az életműveket feltáró munkát.
Az alkotópáros életrajzi adatainak megismerését nehezítette, hogy csupán elenyésző számú dokumentum lelhető fel, amelyek alapján rövid életpályájukat rekonstruálni lehet. Önarcképük nem ismert, s egyetlen – Székely Aladár által készített – fotó maradt fenn kettőjükről, amely 1914-ben, nemzeti szalonbeli közös retrospektív kiállításukhoz kapcsolódóan készült. Ezenkívül Galimberti Sándor szerepel néhány Nagybányán készült közös fényképen, valamint Rippl-Rónai József, atyai jóbarátja és támogatója készített róla karikatúrát.
A házaspár életét, érzéseit leginkább a levelezésükből ismerhetjük meg, de sokszor sajnos rossz dátumokat jelölnek meg az események felidézésekor: például Galimberti az 1904-es évet nevezi meg müncheni tanulmányainak kezdeteként, de a müncheni iskola felvételi jegyzékében 1903 novembere szerepel. Dénes Zsófia írónő, Valéria unokatestvére, aki Ady egyik jegyeseként vált ismertté, szoros kapcsolatot ápolt a párral, s hosszabb időt töltött el a Rue de Vaugirard-on lévő párizsi lakásukban. Később kismonográfiát írt róluk, amelyben – a friss kutatások alapján megállapítható – több ponton is tévedett életrajzi adataikkal kapcsolatban. Például korábban a művészettörténet kész tényként fogadta el Dénes Zsófia visszaemlékezése alapján, hogy Galimbertiék Matisse követőjeként jártak Marokkóban, azonban ezt a jelenlegi kutatások nem igazolják.
A két festő munkássága azért is nehezen választható szét, mert Dénes Valéria jellemző művészi tulajdonságait, témaválasztásait, technikáját vagy a modern irányzatok iránti fogékonyságát a közvélemény egyáltalán nem azonosította női alkotókkal. S az is szinte példa nélküli, hogy Galimberti Sándor önmagát háttérbe állítva igyekezett felesége művészetét előtérbe helyezni. Például már említett közös kiállításukon Valéria jóval több alkotással szerepelt.
Dénes Valéria 1877-ben született Budapesten jómódú zsidó polgári családban. Nyugalmas hétköznapjaiknak a családfő betegsége vetett véget. Gerincsorvadás miatt kerekesszékbe kényszerült, s a felesége ápolta. Valéria szinte menekült e helyzetből, önálló egzisztenciát akart kiépíteni, de úgy, hogy nem a korszak szinte egyetlen női értelmiségi pályáját, a tanítónői hivatást választja. Festő szeretett volna lenni. Vajda Zsigmond, illetve Szablya-Frischauf Ferenc magániskolájában tanult, ahol rögtön kitűnt tehetségével. Modern próbálkozásait először Nagybányán, majd 1906-tól Párizsban kívánta kibontakoztatni. Tehetségét mutatja, hogy Párizsban Henri Matisse tanítványa lett. 1911-ben kötött házasságot Galimbertivel, akivel még Nagybányán ismerkedett meg.
Sándor édesapja, Luigi Galimberti Olaszországból költözött Magyarországra egy Somogy megyei családi örökség miatt. Kilenc gyermeke már Kaposváron született. Maga is tanult festészetet, de a gazdálkodás miatt felhagyott a képzőművészettel. Fia ambícióit támogatta, és atyai jóbarátja, a szintén kaposvári Rippl-Rónai József is tehetségesnek tartotta az ifjú Galimbertit. A fiatalember 1903-tól rendszeresen járt Nagybányára, ahol Réti István tanítványa lett, majd a müncheni akadémián tanult, és az ott megismert Hollósy Simon técsői magániskolájában is képezte magát. 1905-ben a párizsi Julian Akadémián tanult, s alkotásaival a párizsi szalonok kiállításainak állandó résztvevője lett. Első felesége Lanov Mária cseh származású festőművész volt, akivel még a nagybányai évek alatt ismerkedtek meg.
1911-ben váltak el, és Galimberti ugyanebben az évben feleségül vette Dénes Valériát, akivel aztán rendkívül szoros, szeretetteljes alkotói közösségben éltek Párizsban. 1914-ben Berthe Weill, a többek között Picassót és Matisse-t is felfedező első női galériatulajdonos rendezett számukra kiállítást. Mondhatjuk tehát, hogy ekkor már a világhír kapujában álltak. A világháború kitörésekor egy ellenséges ország állampolgáraiként menekülniük kellett, s a műtermükben maradt festményeik elvesztek. Hollandiába költöztek kisfiukkal, Márióval, de Galimberti Sándor a hágai nagykövetségen önkéntesnek jelentkezett. Katonai szolgálata miatt Pécsre költöztek. Dénes Valéria 1915 nyarán tüdőgyulladást kapott, és nagyon rövid idő alatt elhunyt. Férje a temetés napján a Műcsarnok mögött egy padon szolgálati fegyverével agyonlőtte magát. Fennmaradt megrázó búcsúlevele, amely a kiállításon is látható: „Egy koporsóba tegyetek. Szegény kis Makim, a jó ég áldja meg. Anyám és testvéreim és titeket számtalanszor csókol Sandro. A gyűrűket hagyd rajtam!”
A tragikusan fiatalon elhunyt művész házaspár életműve rendkívül töredékesen maradt fenn. A párizsi kitoloncoláskor a lakásukban őrzött képeknek mind nyoma veszett. Dénes Zsófia unokatestvére számos festményét megőrizte, de a második világháborúban Budapest ostromakor 29 alkotás megsemmisült. A kiállítás kurátora jelentős szekciót szentelt a keresett műveknek, remélve, hogy a felhívásnak köszönhetően újabb lappangó alkotások kerülnek elő, ahogy erre néhány évvel ezelőtt volt is példa.
Barki Gergely előadásán túl tárlatvezetéseknek, táskafestő workshopnak, Turcsányi Janka és Gábor-Nagy Nóra zongoraművészek négykezes koncertjének és Juhász Anna irodalmár rendhagyó tárlatvezetésének is örülhetett a Múzeum+ program közönsége a Nemzeti Galériában. Nem véletlenül, hiszen a két – Dénes Zsófia megfogalmazása szerint – „egyöntetű ember” élete, szeretete, önfeláldozásuk, egymást a művészi magasságokba emelő, szabadságot is biztosító elfogadásuk és együtt munkálkodásuk a művészet más ágaiban alkotókat is megszólítja.
