A megbélyegzéssel nem nekem kell kezdeni valamit, hanem annak, aki megbélyegez

Galyas Denerak Dóra a divatiparból érkezett a képzőművészetbe: fotói identitáskérdéseket feszegetnek, de szólnak a megbélyegzésről, valamint a social media túlkapásairól is. Jelenleg a Capa Központ Kelet-európai szépség című kiállításán láthatjuk egy izgalmas installációját.

Már gyerekként divattervező akartál lenni. Miért?

Nem tudom, honnan jött az ötlet, olyan természetes volt, mint hogy valakinek kék vagy barna a szeme. A családunkban egyébként nem volt művész, bár apa táncolt és gitározott fiatalkorában, illetve az unokatesóm hastáncosként dolgozik Egyiptomban. Viszont otthon mindig is támogattak. Látták, hogy imádok sablonbabákra papírruhát készíteni, így anya egy ponton beíratott egy jobb agyféltekés rajztanfolyamra, tizenhárom évesen pedig már Illéssy Lenke divattervező szakköreire jártam. Ő megtanított a szakma alapjaira, kicsit kinyitotta, mit is jelent divattervezőnek lenni. Emlékszem, amikor az online Vogue-on kijöttek a képek a nagy bemutatók után, azonnal a neten lógtam, és azokat nézegettem. Jó, hogy ennyire egyértelmű volt, mi érdekel, mert így az érettségi után nem kellett gondolkodnom, merre haladjak tovább.

Fel is vettek a MOME divattervező szakára.

Pedig azt szerettem volna, ha nem sikerül elsőre. Nagyon szerettem volna Olaszországban, Milánóban tanulni, de arra nem volt lehetőségem. Őrülten vágytam arra, hogy külföldön tanuljak. Akkor már egy évet éltem Dániában.

Miért izgatott ennyire a külföldi lét?

Óriási felfedezési vágy volt bennem, sőt, be kellett látni, hogy a legtöbb dolog, ami engem inspirál vagy lázba hoz a divat terén, az mind Nyugat-Európából vagy Amerikából szivárgott be. Hatalmas kíváncsiság volt bennem a divatipar iránt, érdekelt, milyen az, ahol valójában történnek a dolgok, hogyan kell összerakni egy komoly fashion show-t.

Nem is a ruhakészítés érdekelt?

Sosem a precizitásomról voltam híres. A MOME-n különféle specifikációk vannak, bőrös és textiles, nyomós, szövő, kötő, ami szuper, hiszen megadja az alapokat, viszont engem a divatnak nem a részletekbe menő, kraftos része izgatott, hanem az átfogó, nagy kép. Mondhatni a creative direction. Emiatt mentem el aztán Bécsbe tanulni, és végül ott is végeztem.

Ki volt ott a mestered, és mit tanultál tőle?

Hussein Chalayan brit-ciprusi divattervezőhöz kerültem, aki a kilencvenes–kétezres években eléggé felkapott volt. Gyorsan megtaláltuk a közös hangot, hiszen ő is nagyon konceptuálisan gondolkodott, értettük egymást. Sokat beszélgettünk koncepciókról, arról, hogy mit lehet elmondani a ruha, az öltözés segítségével. Előkerültek politikai témák, társadalmi kérdések, identitásproblémák, a származásunkkal kapcsolatos nehézségeink. Hozzám hasonlóan neki is igen komplex háttere volt, talán éppen emiatt tudtunk kapcsolódni.

Milyen stílusú ruhákat készítettél?

Oversize darabokat szerettem csinálni. Valószínűleg azért, mert ezek a formák is monumentális karakterépítést tesznek lehetővé. Nem szeretek elveszni az apró részletekben, és a ruhatervezést is a képzőművészet felől közelítettem meg.

Hogy jutottál New Yorkba?

A diplomázást követően óriási törés volt bennem, nem igazán tudtam, merre tudnék elhelyezkedni, ahol pénz és lehetőség egyaránt van. Nem akartam egy nagy divatcégnek dolgozni, nem is lettem volna jó benne, de nem volt annyi kezdőtőkém, hogy saját brandet alapítsak. Elvesztettem az inspirációm is, ezért néhány hónapra leléptem New Yorkba. Igazából ekkor kezdődött nálam a fotózás: az utcán járó érdekes karaktereket kaptam le, és rájöttem, hogy tulajdonképpen ezzel a tevékenységgel kellően flexibilis lehetek, creative directorként működhetek, hiszen nemcsak a ruhát tervezem meg, hanem stylingolhatok, kitalálhatok egy egész jelenetet a benne szereplő karakterrel.

Éles váltás volt átnyergelni a képzőművészetre?

Nem. Talán azért sem, mert sosem érdekelt, milyen médiumban alkotok, illetve mindig az a fontos, amit közölni szeretnék, és ahhoz választom ki a legmegfelelőbb kifejezőeszközt. Nem gondolom, hogy mindig a fotózásnál fogok maradni. Most ezzel tudom a legjobban elmondani, ami foglalkoztat, de később változhat az eszköz.

Az viszont mindenképp nagy váltás és vállalás volt, amikor a modelljeid után magadat is elkezdted fotózni.

New Yorkból visszatérve átiratkoztam ugyanazon az egyetemen fotóművész szakra, ahol komoly imposztorszindrómával kellett megküzdenem. Sokáig nem mertem kimondani, hogy fotós vagyok. De talán pont akkor sikerült ezt levetkőznöm, amikor elkezdtem magamat fotózni, hiszen ezeken a képeken már nem volt styling, nem volt fashion, hanem csak az, amit épp mondani akarok.

Ekkor jött be jobban, hogy a saját identitásod boncolgasd?

Szerintem nem ennyire erős a kontraszt, mert már a ruháimnál is előkerültek identitáskérdések. Egy időben például dolgoztam Zanzibáron, nőket tanítottam varrni és eladható termékeket készíteni. Csodás élmény volt, sokféle emberrel találkoztam, visszatérve pedig csináltam egy kollekciót, amivel reflektáltam arra, hogy abban az időszakban milyen sokféle kultúrájú emberrel találkoztam, meg csomó barátom is lett ott. Nagyon inspirált az a diverz közeg.

Azt érzem rajtad, hogy a többségi-kisebbségi létezés kérdését is egészen más aspektusból szemléled.

Az elmúlt években sok olyan emberrel találkoztam, akiben több kultúra ér egymásba, ez pedig engem is nyitottabbá tett. Szerintem a diverz közegekben automatikusan érzékenyebbé válunk a kisebbségek, valamint az olyan emberek iránt, akiknek nem evidens a létezése a többségi kultúrákban. Magyarországon élve mindig vágytam arra, hogy egy kevésbé homogén társaságban legyek jelen, mivel itthon nem igazán tudtam kibeszélni a bennem ragadt szorongásaimat a saját identitásommal kapcsolatban. Bécsbe költözve azonban megváltoztak körülöttem a beszélgetések, ami rá is ébresztett, hogy az itthoni közeg sokszor mennyire bántalmazó vagy rasszista. Kint egy safe space-ben léteztem, ahol mindenkinek volt hangja, és megvolt a saját hangja, ami az én látásmódomat is teljesen átmosta. Ma már a cigányságomról vagy a nőiségemről is másként beszélek.

A Capa Központban látható anyagod is identitáskérdéssel foglalkozik: nyíltan szól az én lehetőségeiről.

Korábban elképzelhetetlen volt számomra, hogy ilyen explicit módon kiálljak a közönség elé, és egy múzeumi térben beszéljek arról, mennyire nehéz volt Magyarországon cigányként felnőni. Sok munkám a rejtőzködésről, saját magam elmaszkolásáról szól. Ezek korábban alapvetően határozták meg a létezésemet. Mára már elfogadtam, hogy mindig más leszek, viszont már megvan az erőm ahhoz, hogy tudjam, a megbélyegzéssel nem nekem kell kezdeni valamit, hanem annak, aki megbélyegez.

A fotóidon nemcsak identitáskérdések kerülnek elő, hanem a testről szóló diskurzust is megnyitod velük.

A social media platformjain párhuzamos valóságokat teremtünk, az emberek modifikálják a testüket, az arcukat, hogy szebbnek vagy jobbnak mutassák magukat. Erre szerettem volna reflektálni ezekkel a fotóimmal, amelyek épp csak annyira vannak manipulálva, hogy még valóságosnak lássuk őket. Nagyon meg lehet csúszni a közösségi média torzításai miatt, én magam sem tudtam egy idő után, hogy azon kellene jobban aggódnom, amit a tükörben látok, vagy azon, hogy az emberek milyennek látnak a posztjaim alapján.

Mit jelent számodra a tükörre nyomott arc?

Ez nyilvánvalóan destruáló gesztus, ami segített abban, hogy közelebbről szemléljem az arcom, a mimikáim, a vonásaim, a részleteim. Ana Mendieta művei inspiráltak, amikor ezeket a fotókat készítettem. A felmenőimmel való kapcsolatot is kutattam, azt, hogy miben hasonlítok rájuk, mit örököltem tőlük. Közben ez a sorozat a megfelelési kényszer elengedéséről is szól: hogy már nem fontos, mások milyennek látnak, vagy hogy mindig szép legyek, ha az Instagramon posztolok magamról.

Nagyon érdekes egyébként: sosem gondoltam, hogy ezek a képeim valaha ki lesznek állítva. Vagy nem azzal a szándékkal készültek, hanem pont azért, mert sok mindent el akartam mondani – a testemről, az identitásomról, a social media túlkapásairól. E cikázó gondolatok azután képpé fejlődtek.

Az utóbbi időben azonban három kiállításon is szerepeltél a munkáiddal – láthatóan erős érdeklődés van irántad.

Ez számomra is meglepő, de próbálom a helyén kezelni, és nem arra építeni, hogy mindig így lesz. A műtárgypiac most amúgy is elég döcögős, de nem is szeretném, ha az eladások vagy a trendek határoznák meg, mit hozok létre. Próbálom függetleníteni magam, ezért is van az, hogy továbbra is dolgozom a divatiparban.

Mivel foglalkozol most?

A mesterkiállításomra fotózok egy anyagot az apukámról. Vele sokáig nem volt szoros a kapcsolatom, aztán a diplomázás körül eldöntöttem, hogy lejárok hozzá, és fotózgatom. Rutinná váltak a találkozásaink, és miközben készültek róla a képek, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Közben pedig keresek egy helyet Bécsben, ahol lehetne kiállítani.

S van egy könyv, ami fontos inspirációt jelentett: nemrég olvastam el Christopher McDougall Futni születtünk című kötetét. Iszonyú izgalmas dolgokról ír: az emberi tűrőképesség határairól, fura, az egyenes útról letért karakterekről meg a tarahumara indiánok elszigetelt törzséről. Két nap alatt befaltam.

Egy hely, ami szerepel a bakancslistádon	Tényleg van utazós bakancslistám, és rengeteg hely van rajta. A legközelebbi célpont Bukarest, a legtávolabbi meg a Salamon-szigetek.
Egy zene, amit mindennap tudsz hallgatni	Cesária Évorától bármi.
Egy kiállítás, amit nagyon szerettél	2018-ban Párizsban a Palais de Tokyóban volt egy Margiela-retrospektív. Az óriási élmény volt.
Egy divatikon, akivel szívesen cserélnél életet egy napra	Nem is tudom. A tervezők munkamániásak, velük tuti nem. Inkább valami celebbel. Mondjuk megnézném, milyen egy napja Kylie Jennernek vagy Paris Hiltonnak. Szétröhögném magam.