Zanazalovag magánya

Mikropróza

A Garzonmagány kíméletlenül kitárulkozó, élveboncoló versek gyűjteménye. A líra lényegesen személyesebb műfaj, mint a próza – általánosságban. Azért írom ezt, mivel Parcsami Gábor költeményei szabadversek. Tulajdonképpen mikroprózák, amelyeket, a belső ritmus mellett, a tördelés ritmizál verssé. Miként alkotójuk elárulta: amikor papírra veti még jóval hosszabbak, de faragja, faragja őket, ameddig kell. A szerző alkotott más műfajban is, a Fehérlábú cigányok (2017) című családtörténetének műfaji meghatározása monodráma, tudniillik nagyapja meséli el a második világháború utáni Felvidékről történt kitelepítésüket.

Nem közhelypufogtatás gyanánt írtam, hogy papírra veti műveit, ugyanis, amikor megkérdeztem tőle:

– Mivel írsz?

– Kézzel ‒ válaszolta.

– És újságot?

– Géppel.

– Miért?

– Tisztelem a papírt.

– Töltőtollal írsz?

– Természetesen.

Egy 2004-es költeménye, az Önarckép, a hátsó fülre került. Olyan, akár valami mottó, vagy amikor a színházban fellebbentik a függönyt, hogy bepillanthassunk a próbafolyamat titkába – majd gyorsan visszavonulnak, nehogy felfedjék a néző előtt a színjátszás rejtélyét, kiárulva ezzel a művészet misztériumát.

„Nézd azt a dagi kis költőt, verset fabrikál / a pályaudvar huzatcsöndjében […] Fehér arcán véres könnycseppek gurulnak végig, / az ajka felrepedt / mert a pályaudvarok csöndjében / nehéz, nagyon nehéz / költőnek lenni”.

Természetesen megkérdeztem, s igen, megverték. Így jár a művészet, ha összeütközik a valósággal. Mégsem törhet össze a valóság, nem? Mi lenne abból? Maradna a művészet.

Nyugtalanító, szürreális világ

Garzonmagány, A ház, Fecnik… Nyugtalanító, szürreális világ. Szürreális, mert a valóság elemeiből áll, átszűrve a költő lelkén, aki megteremti ezt az új világot. Egy néhol abszurd világ képeit, vízióit. Például A szoba esetében: „ebben a szobában mindig sötét van – / Tehát ez a sötét szoba / ahová mindig egyedül jövök csak be / hogy meg ne ijedjek – / hogy meg ne ijesszek senkit”.

És a már felemlegetett magány motívuma szintén végigfut a köteten: „akiknek már nincs mit veszíteniük / beülnek egy moziba, / s csak néznek, néznek ki a fejükből, / és a vásznon lepereg előttük / az egész magányos életük” ‒ írja a Körforgásban.

Akik kipróbálták magukat a lírában, alanyi és szerelmes versekkel indultak kamaszként, majd egyikük abbahagyta, másikuk pedig áttért a prózára. Parcsami Gábor nem hagyta abba, vélhetően még kíméletlenebb lett önmagához, legbensőbb énjét hozza napfényre.

Kamasz líra

Miként fent emlegetett kezdő szerzők, Gábor tizennégy évesen küldte be első versét a Kisalföldbe. Kisvártatva behívatta az ifjú poétát a szerkesztő, mondván: tetszik neki, ahogy ír. Ettől fogva hetente adta le kéziratait. Ám első költeménye publikálására négy évet kellett várnia.

A kötetben A mester című versben a tanítványok istenítik mesterüket, mígnem otthagyják másokért, hogy végül visszatérjenek, s agyonverjék. Költőnk valós mesterét nem verték agyon, ő Pátkai Tivadar, Győrött élő költő-író, aki azt tanácsolta tanítványának, minden nap ujjgyakorlatozzon; a legjobb, ha minden nap ír, vagy megiszik két sört. Gábor az előbbit választotta, így lett újságíró, s nem sörissza 1990-ben. Miként az Intelmekben idézi: „mindennap / ujjgyakorlatozz / vagy / igyál meg két sört”. Érte persze ‒ mint mindannyiunkat ‒ sérelem. Miként váltig hisszük és valljuk, méltánytalanul. Majd jóvalta később visszatekintve, bevalljuk – persze csak magunknak: mégsem méltánytalanul. Valami effélét formált lírává a költő a Méregzsák – egy el nem fogadott írásom alá versében: „nem kell, hogy elfogadjatok / nem haragszom, / nincs bennem… / semmi megbocsájtás”.

Az igaz szerelem

Nem hinném, hogy akadna lírikus, aki sosem írt szerelmes verset. E magasztos érzés kikényszeríti, hogy a szerelmes megénekelje túláradó érzéseit, ajnározza az imádottat. A legelfogódottabb műfaj: mindenkinek a maga szerelme a legtökéletesebb, mondhatni: a tisztánlátás itt nem kívánatos. Ez jellemző a Legszívesebben ciklusra. Ennek darabjai érezhetően egyetlen hölgyhöz szólnak, méghozzá a feleséghez: „egyik éjjel felhívtam / a magányt / kétszer kicsöngött / majd valaki / bontotta a vonalat… / leellenőriztem a számot / – Téged hívtalak…” (Felhívtalak).

Pósa Zoltán Parcsami szerelmi lírájával kapcsolatban, ajánlója végén kijelenti: „Mindig is titokzatos lírikusnak éreztem őt […] aki képes az igaz szerelemről ily tisztán és sallangmentesen szólni, az IGAZI KÖLTŐ.”

Amely költő nem kizárólag hitvesét emeli be világába – amely így már nem is annyira magányos, nem is annyira garzonmagány –, de most született unokáját, Sámuelt és annak édesapját, fiát szintén.

Fejére állított zanza

A záróciklus a rejtélyes Zanza-ciklus, amelyben „zanzulásainak” eredményét olvashatjuk. Például, hogy mi is az a zanza. A Tótágas szerint „zanzát írni a legkönnyebb, / ha valami nem tetszik: írd le / ha tetszik: állítsd a feje tetejére”.

Parcsami Gábor harminchárom éve megjelent kötete a ZanZánia címet viseli, valamint vezet egy Zanzalovag című blogot.

A kötetet Párkányi Raab Péter, Kossuth-díjas szobrászművész grafikái gazdagítják. A két alkotó munkakapcsolata nem újkeletű. A könyvborítót díszítő Fluid Life kompozícióhoz, a belső fülön írt költemény olvasható: „tenyerünkbe temetett / hontalanságunk mossa-mossa / magyarságunk aranyát”.

Még annyi, a garzonmagány nekem a plakátmagányt hívta elő. „Plakátmagányban ázó éjjelek.” Így megy Pilinszky János Négysoros című költeményének második sora. E vers mottója lehetne a Parcsami Gábor kötetének, amennyiben az erős sűrítés, a vizualitás és a kézzelfogható magány hatja át – igaz, Pilinszky páros rímben és jambikus metrumban fogalmazott.

Parcsami Gábor: Garzonmagány (Cédrus Művészeti Alapítvány Budapest, 2025)