Négy aranyhalról és egy koiról szerzett vers
Mit mondjak a látható világról,
ha benne nem ismerhető fel az,
ami nyom? Lakonikusan írom:
a díszhalak etetése véget
ért. A tápot tegnap utoljára
kapták tőlem, nincs ki csapatukat
felvigyázza. A kutyám nem iszik
a medencevízből, nyelvét koi
nem csipdesi, sem a különböző
aranyszínű négy törpe aranyhal.
Más lesz a Nap járása, nincs tenger,
melyen nyomot hagyhat, s nincs szél, nyomot
elsimító. Ó, hogyan foszlott az
a rövid mondat szerteszét, ami
a valóságot határozottan
ábrázolta, s a mondat, aminek
köze nincs hozzá? Megfigyeltem, hogy
a teremtőnek, ha vékony s hosszú
az ecsetje, nagyocska a halak
oldalvonalán a vonás. Láttam
a másikban, hogy nem állványon volt
a vászon, amelyre határtalan
horizontú, széles teret festett.
A némaságról szóló vers, Erinaceus europaeusszal
Sok esetem volt a némasággal, de annál
is több, minekután a bugyborékolás
kihallatszott a fojtás alól. A pezsgés
fészkelődött akként, mint hasas palackban
a fortyogó habzóbor. Idővel aztán
abbamaradt az erjedés, a szótlanság
és szavasság egyensúlya kialakult.
Feladatomnak sohasem gondoltam, hogy
viszonyunk fennmaradjon, sorsát viseljem,
inkább azt, ne legyen teendőim
forrásává. Hisz nem válhat hobbiállattá!
Szükséges etetni? Ha az életemhez
tartozik, meddig él? Segítségre van-e
igénye, vagy elegendő, ha figyelmen
kívül hagyom? Végtére, nem a hidegtől
féltettem a torkomat, hanem a beszédtől.
Mekkorára nő meg benne a tüskés sün?
Önarckép, gigásszal és barlangrajzzal
Ábrázolásnak látva a dolgot,
ormótlan fejre emlékszem és két
vibráló szemre. Nem szabadulok
meg soha a gyapjas behemóttól.
Ugyan egyetlenegy, de számtalan
formában lelhető a kötetben,
amelynek napjaim a lapjai.
Dermedten, bepréselve a gyűrött,
maszatos papirosba. S eleven
színekkel, árnyéktalanul, fonák
perspektívában. A létezésem
bizonyítéka a könyv, egyetlen
a világon, ami megmutatja,
hogy mi milyen. Az alakzat alak,
a bősz vonal akármi valódi,
ahogyan a púpot vető hullám
fújó bika a barlanglakónak.
