Gőbölyös Luca lakásműterme A nagy Gatsby világába repít
Mintha A nagy Gatsby világába lépnék: Gőbölyös Luca lakásműterme a „lázas húszas évek” pompáját és titkokkal teli atmoszféráját idézi. Minden sarokban újabb különleges műtárgy bukkan fel: saját képei mellett szülei alkotásai, sőt egy Bokros Birman Dezső-mű is helyet kap a falakon. Miközben ámulva pásztázom a teret, ő arról mesél, hogy a művészcsaládi háttér eleve meghatározta a sorsát. „Hetedikes lehettem, amikor a szüleimnek fontossá vált, hogy megtanuljunk rajzolni az ikremmel együtt, de nem úgy, hogy fölénk álltak volna – tudták, hogy az nem működik –, ezért alapítottak egy rajzszakkört, amiből később egy nagy magániskola nőtt ki. Később talán ennek a szellemiségnek a folytatásaként kezdtem fotográfiát tanítani.”
Édesanyja terelte a fotográfia felé. „Ügyesen varrtam, ezért először textil- vagy ötvösszakra készültem a Kisképzőben. Anya mondta, hogy inkább a fotóra jelentkezzek, mert jól kommunikálok az emberekkel – ehhez képest az első tíz évben egyáltalán nem fényképeztem embereket. A textilt végül akkor engedtem el, amikor kiderült, hogy a szakra szinte csak lányok járnak. Én, aki világéletemben fiúkkal barátkoztam, nem akartam ilyen közegbe kerülni.”
A hálószobában mutatja Lentikuláris képek sorozatának egyik darabját, az Úttörőnyakkendőt. Gyerekkori fotóit rétegezte egymásra, hogy vizsgálja: miben különbözik az átélt és a tanult történelem. „A kádárizmusban nőttem fel: boldogan voltam kisdobos és úttörő, miközben a szüleim totál ellenzékiek voltak, még útlevelet sem kaptak. Ezzel csak felnőttként szembesültem; gyerekként egy védett buborékban éltem, és csak annyit érzékeltem, hogy a szüleim nem átlagosak. Ismert színészek, képzőművészek jártak hozzánk, színes légkörben nőttünk fel. Pesten volt egy műteremlakásunk, a Balatonon egy korai ökogazdaságunk; anyám nagypolgári, apám paraszti családból jött. Így lettem a népi demokrácia gyermeke.”
A lentikuláris technikát – három kép egymásra rétegezését, amelyek a néző pozíciójától függően váltanak – akkor is használta, amikor Braque egyik csendéletét analizálta és parafrazálta. „A kubista festő a tárgyak három fő nézetét egyszerre jelenítette meg; én ezeket illesztettem össze az egyik sorozatomban, amelynek a festői átúszásait szeretem a legjobban.”
Pályája kezdetén csendéleteket és városképeket fotózott. A Kisképző után rögtön felvették az Iparművészetire, de halasztott egy évet: Párizsban dolgozott fotóasszisztensként. „André Kertész és Brassaï nyomán szabadon fotóztam a várost, kerestem a fényeit és struktúráit. Úgy jöttem haza, hogy ebből az anyagból 19 évesen lett egy önálló kiállításom.”
Ettől kezdve pedig, amit csinált, láthatóvá vált. A BA-diplomamunkája egy divatfotó-sorozat volt, amelyben a beállított modell mögött különleges helyszínek és valós jelenetek elevenedtek meg. „Kocsmába, zsinagógába mentünk fotózni, kukában turkáló emberrel készítettünk képet, vagy épp a vonaton utazókkal… Mindenhol voltak helyi szereplők, akik élték a mindennapjaikat; éles kontrasztot alkottak a modellel, akit ezekben a közegekben, mereven a kamerának pózolva örökítettem meg.”
Az ismertséget az a sorozat hozta, amelyben egy marginalizált szubkultúra tagjait fényképezte műteremben, majd a képeit vegyszerrel megmaratta. Ezek a képek sem szocio-, sem riportfotók: Gőbölyös nem voyeurként, a kívülálló kényelmes pozíciójából dolgozott, de csak addig ment közel, ameddig alanyai engedték. „A mai napig jellemző rám, hogy csak addig megyek, ameddig engednek. Ehhez érzékenység kell: tudni, mi az a távolság és pozíció, ami még kényelmes az alany számára.” Legújabb projektjében viszont kifejezetten a voyeur szemüvegét veszi fel: a szomszédait fotózza. „Érdekes látni, hogy az erkélyeket a privát szféra részeként kezelik, miközben ott mégis láthatóvá válnak a nyilvánosság számára. Figyelek azonban arra, hogy a szomszédjaim ne legyenek felismerhetőek a képeimen. A nagyváros mint falanszter érdekel, a város mint »színpad«, ahol folyamatosan megfigyelnek, mégis idegen maradsz, belesimulva az idegenek áradatába – hogy a sartre-i gondolatokat idézzem. Ez a projekt véletlen rátalálással indult, amikor a túloldalon épp beköltözött valaki, és az esti fények, a mozdulataik gyönyörű képpé rendeződtek össze.”
Általában azonban hosszabb érési folyamat előzi meg a munkáit. A Férjhez akarok menni ötlete egy vidéki esküvőn született, amikor valaki a fülébe súgta: kapja el a csokrot, „mert most már az apádnak fizetnie kell érte, hogy férjhez menj”. „Először kitaláltam, hogy esküvőkre járok, elkapom a csokrot, és csokrokat állítok ki házasság nélkül – de ez egypoénos ötlet volt. Ha valami elkezd érdekelni, sokáig mozog a fejemben; véletlenszerűen épp olyan könyveket kezdek olvasni, amelyek segítik a projektet, és lassan összeáll. Ennél például rájöttem, hogy a házassággal kapcsolatos babonákat akarom megörökíteni: elkezdtem összegyűjteni őket a világ minden tájáról, majd evidenssé vált a számomra, a világban zajló folyamatokat figyelve, hogy a munkám végső formája egy főzőműsor és az ahhoz kapcsolódó képek lesznek.” Projektjei többnyire ilyen komplexek – a strukturált gondolkodásából fakadóan –, de időnként szereti a kötetlenséget is.
A kiindulópont mindig mélyen személyes. Most például a szentesi születésű Gőbölyös nagymamája kései rajzai inspirálták. „Parasztlány volt, egész életében bércselédkedett, közben szolgálta az alkoholista nagyapámat, akinek kilenc gyereket szült. Egyszer beteg lett, felkerült Budapestre, nálunk lábadozott, és közben fantasztikus rajzokat készített. Ezeket kezdtem AI segítségével újragenerálni.” A projekt nemcsak a családi emlékezetre fókuszál, hanem a női sors generációs alakulására is: míg a nagymama tehetségét a patriarchális rendszer elnyomása gátolta, Gőbölyös független női alkotóként szabadon élheti meg kreativitását.
A női sors, a női szerepek és a testhez tapadó sztereotípiák szintén foglalkoztatják. A Személyes és a Ruhapróba a társadalom által előírt ideális testkép ellen lépett fel, a műgyantás sorozat, amelyben egy idős és egy fiatal testet montírozott össze, az anti-ageing kultúrát kritizálta. „Folyamatában tanultam meg, hogyan kell ezzel az anyaggal dolgozni; sok verzió született, mire elkészült az életnagyságú triptichon.” Gőbölyöst saját története iránti kíváncsiság vezérli: analitikusan térképezi fel múltját és jelenét, művei mégis univerzális gondolatok közvetítőivé válnak. Így volt ez akkor is, amikor AI segítségével saját családot generált magának. „Rájöttem, hogy nem irigylek semmit az emberektől, kivéve a családjukat; nekem sajnos már nincsen meg ez a megtartó háló és erő.”
Képei gyakran vallomások: több sorozata életének tragikus veszteségeit, azok feldolgozását és a művészethez való visszatalálását beszéli el. 2000-ben meghalt bátyja, majd a testvérének a fia, majd röviddel később a párja, Benő is; ez mélyen megrázta. Három évig nem tudott érdemben alkotni, mert munkájában fontos a külvilággal való aktív párbeszéd, azonban ekkor a gyász teljesen befelé fordította. 2005-ben két kiállítási felkérés kényszerítette vissza a munkába: ekkor született a Párosan szép az élet bögrés sorozata, amely a korábbi párkapcsolatait dolgozza fel – mindegyik fiú kávéscsészét ajándékozott, és szakítás után mindig eltört a páros egyik fele. Párhuzamosan készült a Veled is nélküled, a gyász közvetlen feldolgozása. „Nagy túlélő vagyok. Amit megteremtettem, a magam erejéből teremtettem meg; büszke vagyok rá, hogy soha nem függtem senkitől, mindig a saját döntéseim mentén haladtam, közben persze rengeteget rizikóztam.”
Miközben sorra mutatja a videómunkáit és animációit, a Himmel und Hölle-t, az Over the rainbow-t vagy éppen a Voi void traces of existence című művet, úgy jövök rá, hogy mennyire otthonosan mozog minden médiumban: Gőbölyös az analóg fotográfiától a digitálison át a videóig és az AI-ig magabiztosan használja az adott korszak technológiáit. „Számomra az eszköz nem puszta technikai segédlet, hanem a gondolat hordozója – ahogy Marshall McLuhan is mondja: the medium is the message. Éppen ezért mindig tudatosan választok médiumot: nem egyszerűen alkalmazom, hanem vizsgálom annak sajátos logikáját, kulturális beágyazottságát és társadalmi hatásait.” Művei így egyszerre reflektálnak a technikai változásokra és arra a kérdésre, hogyan alakítja a médium magát a jelentést.
Előkap egy műgyanta objektet, amelyben egy orvosi ollóba szorított gyerekbaba mosolyog, ennek kapcsán pedig megjegyzi: erősen vonzza a morbiditás is. Gyerekként valódi emberi koponyát rajzolt, és képein ma is felbukkannak bizarr, viszolyogtató, démoni elemek, amelyek kimozdítják a nézőt a statikus befogadásból. A béke halála projektben 1920-as évekbeli rendőrségi fotókat vett alapul, a felülnézetből fényképezett holttest topológiai aspektusát használva fel. Az egyik képen például egy főbe lőtt idős nő szerepel – a feje a műben pixelekből áll össze, ezek mind 20. századi háborús fotók részletei. A koncepció lényege: közelről a néző csak a háborús fragmentumokat látja, távolabbról áll össze a gaztett képe. A kettősség a médiaképek természetére reflektál: a közelről fogyasztott, sokkoló részletek eltakarják a kontextust, távolról pedig a részletek vesznek el.
Gőbölyösnél azonban humor és játékosság is jelen van. Nemrég az ragadta meg, hogy az állatok minden nyelven másképp beszélnek. „Interaktív fotóanimációt szeretnék, amelyben különböző népek eredettörténeteit beépítve szólaltatom meg ezeket az állatokat, akik természetesen nem értik egymást. Lesz benne társadalomkritika is: mi is ilyen kis állatok vagyunk, nem értjük egymás nyelvét.”
A művész a Facebookon gyakran oszt meg személyes képeket is: vizuális naplót vezet, bár a fotók többnyire parafrázisok, tudatosan komponált, értelmezhető jelek. A projektet az indította, hogy felháborította: vizualitással foglalkozó fotósok gyenge képeket posztolnak a közösségi médiában. Ő ezzel szemben vallja: ha valaki a vizualitással dolgozik, minden képnek szakmai minőséget kell képviselnie – akár hétköznapi pillanatot rögzít. Mivel számára a valóság folyamatosan „képekbe rendeződik”, és a rögzítés ma egyszerű, él is ezzel. A megkomponált, projektszerű munkák és a hétköznapok vizuális pillanatai egymást kiegészítve működnek; a fotó egyszerre dokumentáció és emlékezet.
Gőbölyös vallja: egy munka akkor lesz sikeres, ha belülről fakad, nem pedig előre kalkulált, „mi működik” logikából születik. A kreatív folyamat inkább elindított mag: hagyni kell organikusan növekedni. A személyes példák is ezt igazolják: nem előre kijelölt célok, hanem a projektek és találkozások természetes sodrása formálja az utat. Számára tehát az alkotói pálya lényege nem az előre kiszámított terv, hanem a belső impulzusokra épülő, nyitott utazás.
Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
