Tíz Gulácsy Lajos-festmény, amit nagyon szeretünk

Varázslat, 1906–1907 között, olaj, vászon

Talán e mű rendkívüli érzékisége az, ami megragadja a tekintetet. Az előtér egymásba feledkező szerelmespárja közötti intim kapcsolódás lenyűgöző. Az összeérő vágyódó tekintetek, a férfi vállán nyugvó női kéz, a két alak szoros közelsége egyszerre hat bensőségesnek és erotikusnak. A szerelmespár szinte beleolvad a körülöttük húzódó misztikus hangulatú kertbe, az ember és a természet panteisztikus egységét hirdeti a kép. És bár ezen a festményen erősen érezhető az angol preraffaelita mesterek hatása, a kor szecessziós életérzése, az idilli létbe való elvágyódás is tematizálódik.

Paolo és Francesca, 1903, karton, ceruza, akvarell

Erre a finom és lírai rajzra gyakran a legszebb magyar Dante-illusztrációként hivatkoznak. Gulácsy Firenzében készítette ezt a munkát, ami az Isteni színjáték tragikus végzetű szerelmeseit ábrázolja. Az egymásba simuló alakok rezignált tekintettel néznek a távolba, szemükben fájdalom tükröződik. Paolo közel húzódik a kedveséhez, a vállán támaszkodik, míg a női figura ernyedt testtartással mered a távolba. A figurák testtartásában, arckifejezésükben az elkerülhetetlen végzet sejlik fel. De e rajz nemcsak érzelmessége folytán elragadó, hanem a megfogalmazásmód líraisága miatt is. A háttérben felsejlő itáliai táj rózsaszínes árnyalatai, az alkonyi atmoszféra, az alakok grafikus megfogalmazásmódja preraffaelita hatásokat idéz.

Az ópiumszívó álma, 1913–18, olaj, vászon

Gulácsy 1913 körül festett egy nagyméretű képet, a Rococo concerto címűt, amit aztán szétszabdalt. Ennek egyik részletét szinte teljesen átfestette. Ez lett Az ópiumszívó álma, egy fantasztikus vízió. A kompozíció különös, látomásszerű jellege az egymáshoz nem passzoló elemek montázsolásából fakad. A kompozíció nagy részét vízfelület foglalja el, amelynek fenekéről különös alakú növények, gombák emelkednek. A víz felett sejtelmes alakokat, rokokó dámákat, buborékot fújó szerecsent látunk. Az ismert motívumok, bár önmagukban teljesen valószerűek, ebben a kompozícióban irreális látvánnyá állnak össze. Ez mégsem szürrealizmus, hanem a festői szabadság, ami lehetővé teszi a látszólag összefüggéstelen elemek egymás mellé illesztését. A látvány nem szürreális, inkább úgy fest, mint az ópium hatása alá került személy kitágult tudatának képe.

Önarckép, 1903, olaj, lemezpapír

Gulácsy rejtőzködő, nárcisztikus figura volt, aki sosem fedte fel magát igazán. Különcködően összeválogatott ruhája mindig jelmez volt, szerepet játszott, maszkot viselt. Éppen ezért az önportréin sem pőrén, hanem mindig egy karakterbe bújva látjuk őt. A szerzetesi ruhába bújt alak tekintete elszánt, igéző. Árnyékba borult, kemény arca mögött észrevesszük a tüzet, az alkotói szenvedélyt, ami szinte kivilágít a tekintetéből. A kép drámai feszültségét a háttér izzó színei és bizonytalan körvonalai még inkább felerősítik. Azonban ezen az önportrén mégsem a bohóc-önarcképek kíméletlensége ölt testet, hanem az átszellemítettség, a szelídség és az alázat lírai szépsége. A nagy, fénylő kereszt áhítatot von a kép köré, miközben ez jelöli az alkotó saját sorsa iránti elhivatottságot is.

Rózsalovag, 1914, olaj, vászon

A Rózsalovag a már említett Rococo concerto egyik részlete. Az eredeti művön rokokó korabeli muzsikusok szerepeltek, akik egy szép kertben, tündöklő vízű tó partján játszanak. A Rózsalovag az eredeti kompozíció bal oldalán szerepelt, középen szerepeltek a zenészek, jobb oldalt pedig egy nő. A festmény vibráló természeti környezete egyből magára vonja a néző tekintetét, a virágzó ágak, a sejtelmesen előbukkanó indák, a bimbózó rózsatövek a Varázslat idilli kertjét is eszünkbe juttatják. E tájba szinte belevész a rizsporos parókát viselő figura, akinek alakja egyszerre érzéki és álomszerű. Az égő gyertya, a háttérből előbukkanó női fejek, a halvány kontúrok látomásszerű hangulatúvá teszik a képet, ami már Gulácsy beteg korszaka alatt készült. 

Nakonxipánban hull a hó, 1910, olaj, vászon

Nakonxipán, a Gulácsy által kitalált világ az elvágyódás helyszíne. Egy képzeletbeli olasz város, ahol az udvarokat, tereket, utcákat különös lények és lidércek lepik el, akik a régmúlt titkait súgják a régimódi, kosztümös alakok fülébe. E festményen egy kávézó belső tere elevenedik meg. A kompozíció úgy van megalkotva, hogy a néző is azt érzi: ott ül az egyik asztalnál. Egy másik helyen magába roskadó férfi ül egy csésze kávé felett, tekintetét lefelé fordítja, vállai megrogyva, törzse összehúzva. A hatalmas ablaküveg mögött téli táj látszik, amelyben különös alakok sétálnak. Hull a hó, az érett narancsok mint karácsonyi fények világítják be a misztikus, sejtelmes teret. Fantasztikus, borzongató csodavilág tárul fel az ablak mögött, amelynek gondtalansága, önfeledtsége magával ragadja a nézőt.

Vasárnap délután Comóban, 1911–12, olaj, lemezpapír

Az itáliai kisvárosok hangulatát idézi a kép, amelyen egy ív alakú, kőkerítéssel szegélyezett út vezeti a néző tekintetét. A kép előterében két bájos alakot látunk, két kalapos nőt, akik láthatóan bizalmas beszélgetést folytatnak egymással. Mögöttük egy botos férfi tipeg. A háttérben rózsaszínes épületsor bontakozik ki, mögötte a délutáni égbolt felhőtlen nyugalma tündököl. Az egész kompozícióban van valami derűs nyugalom, ami nemcsak a rokokó figurák bájosságából, hanem a meseszerű ábrázolásnak is köszönhető. Ez a varázslatos, kicsit képzeletbeli világ teli van játékossággal, bájjal, a néző szeme előtt egy konkrét történet elevenedik meg.

Kalapos férfi és gyászkendős nő, 1912–1915, olaj, vászon

Félelmet keltő ez a kompozíció, amelynek zaklatott ecsetvonásai tovább fokozzák a jelenet hátborzongató hangulatát. A férfi arcán egyszerre jelenik meg a riadalom és a döbbenet, amit a gyászoló női alak látványa vált ki belőle. A fekete kendőt viselő figura égő gyertyát tart a kezében, feje ugyan lehajlik, tekintetével mégis a kalapos személyhez kapcsolódik. A háttér igen sejtelmes, aranysárgán, vörösen izzó fákat látunk, mégis olyan érzésünk van, mintha a történés egy temetőben játszódna. Van egy kis spanyolos hangulata is a képnek, kicsit mintha Don Quijote meseszerű világa elevenedne meg ezen a kompozíción.

Don Juan kertje, 1910-es évek, olaj, lemezpapír

Ebben a melegbarnákkal festett éjszakai kertben egy bordó ruhás, kalapos férfi mezítelen női alakot ölel. Az apró ecsetvonásokkal megfestett tájból fehér kastély bontakozik ki sejtelmesen. A festő középkorhoz való vonzódása ezen a munkán is megjelenik: a kép titokzatossága, a misztikum képi megjelenítése preraffaelita hatásokat idéz. A kép felületi játékai is izgalomban tartják a nézői tekintetet: visszakaparások, bekarcolások, pasztózusan felhordott foltok építik a képet. Az apró, egyforma ecsetnyomok zaklatottá, bizonytalanná teszik a képet, fokozzák annak sejtelmességét. 

Várakozás I. (Schubert-dal?), 1905 körül, olaj, vászon

Egy ódon szobabelsőt látunk ezen a képen, az ablak előtt olvasásba merült fiatal nővel. Csipkedíszes ruhája, főkötője történelmi távlatba, a 17–18. század környékére helyezi a jelenetet. A későbbi munkák frivol játékosságával szemben ezt a képet ünnepélyes nyugalom, poétikusság jellemzi. A letisztult, sötét tónusokból építkező kompozíció szabályossága időtlenséget közvetít. A merev, zárt szerkezetet csak a női alak finom ívei oldják. Az enteriőrbe helyezett nő a Mária-képek ikonográfiáját idézi fel, öltözete, átszellemült tekintete szűziességét jelzi. Felvethető, hogy a festmény megegyezik azzal a művel, amelyről Gulácsy 1904. szeptember 7-én írt levelében így szól: „Most én egy hollandi dolgot festek, egy nő hollandi díszben, a téli műcsarnoki kiállításra.” 

Nyitókép: Gulácsy Lajos: Paolo és Francesca, 1903, karton, ceruza, akvarell, 35 cm × 25,5 cm, részlet