A Jazzy Rádió stúdiójában találkozunk, egy reggeli műsor után, melyet ő vezetett. Nincs sok ideje a beszélgetésre, mert délután már a Hortobágyon van dolga, várják a csikósok, meg a negyven fok meleg. Ennek ellenére sem csapja össze a beszélgetést, már az első kérdésre is meglepően komolyan válaszol. Azt szerettem volna megtudni, mit mondana egy gyereknek, aki megkérdezi tőle, mit jelent az, hogy kultúra.
Először is leszögezi, hogy a gyerekei már huszon-, illetve harmincévesek, nekik tehát már nyugodtan elmondhatja a következőket:
„Van erre egy válaszom, egy ötsoros József Attilától, aminek az a címe, hogy Kultúra – kezdi, és már idézi is fejből:
»A virág elfáradt már szagosodni. Unta, hogy mifenének tettük asztalunkra. S igyekezett árnyékot vetni, nagyobbat, mint a kertben, s elfáradt, mikor nem néztünk oda. De észrevettem.«
Mondhatjuk, hogy a zenehallgatás, a színház, az olvasás és a többiek, de igazából az észrevevés a lényeg” – foglalja össze, aztán visszatér az eredeti kérdéshez, hogy mit tenne, ha egy kisgyereknek kéne mindezt elmondania.
„A gyerekekkel nagyon jól lehet beszélgetni, és valószínűleg ebben a kérdésben is a már jól bevált stratégiámat alkalmaznám. Amikor olyat kérdeztek a gyerekeim, amire nem jött azonnal a frappáns válasz, akkor visszakérdeztem: Szerinted? Ez megúszósnak tűnhet, de valójában, amikor egy gyerek ilyesmire kíváncsi, jellemzően mozgolódik valami a fejében. Nagyon érdekes dolgokat mond róla, sokszor olyat is, amire az ember nem is gondolt. Így nagyjából be tudod lőni, hogy hol tart, jó helyen jár-e, vagy nagyok a vadhajtások. A válaszból már el tudsz kezdeni építkezni, elindul egy beszélgetés. De alapvetően nagyon jó felvetés, hogy mit mondanék egy gyereknek. Visszakérdeznék valószínűleg.”
Ha már ilyen komolyan válaszolt, megkérdeztem, miről beszélgetne velük a játékról. Azt mondja, a játék tulajdonképpen egyfajta történetmesélés. A gyerekek az autóval autóversenyest, a babával papás-mamást vagy anyukást játszanak. De még az olyan játékban – fűzi tovább a gondolatmenetét –, mint az ulti, sem az az érdekes, hogy van-e a kézben piros hetes, vagy nincs. Sokkal érdekesebb maga a történet, hogy alakul a parti, kinek van szerencséje, ki és hogy éli meg a nyertes vagy vesztes köröket.
„Hány olyan ember van, akit jámbor lélekként ismersz, de a fejedre borítja a sakktáblát, amikor kiderül, hogy veszít. Ezt számtalanszor átéltem az olyan vetélkedőkben, mint például a Maradj talpon!. Sokan mondták azt is, hogy az Áll az alku a pénzről szól, pedig az is emberekről. A pénz csak a trambulin volt, hogy kiderüljön, hogy ki milyen ember, ki hogy viselkedik, honnan jön, hova megy, mit kezd a nyereménnyel, hogy dolgozza föl, amikor úgy tűnt, hogy van már nyolcmillió forintja, de még többet akart és elveszítette. Mindig a történet az érdekes.
Mivel most is vezet egy „leesős” műsort, tehát amiben a versenyző lepottyan valahová, ha hibázik, megkérdezem, hogy ez az elem miért fontos, mire azt válaszolja, hogy ez egy önmagában érdekes műsorelem, de a lényeg itt is ugyanaz: „Amikor vége van a műsornak, azt mondja a versenyző, hogy nem nyertem semmit, de jól éreztem magam. Jó élmény volt. Mikor jöhetek legközelebb?”
Úgy gondolja, nem az a fontos a vetélkedőkben, hogy mit tud vagy nem tud a versenyző, hanem az, amit magáról megtanul.
„Sokszor megesett, hogy valaki elsőre ránézett egy állításra, és tudta, hogy igaz vagy hamis. Majd addig okoskodott, amíg meghozta az ellentétes döntést, és kiesett a játékból. Önmagukról is sok mindent tanulnak a játékosok, és azt gondolom, hogy ez a jó élmény.”
Mivel a foci játék, ráadásul még tart az Eb, amikor beszélgetünk, leszögezi, hogy az azért egy külön világ. Mivel ezen az európai viadalon idén nem dolgozott tévés közvetítőként, sportszerető civilként követi a mérkőzéseket, és ezt nem is bánja nagyon:
„Ez egész más élmény, nem kell annyit utazni, nem kell hosszú órákig készülni egy-egy meccsre, hanem leülhetek és szurkolhatok.”
Ha jó a meccs, azt nagyon élvezi. Amikor a magyar válogatott elindította a skótok elleni utolsó támadását, ő is felugrott a kanapéról, majd a szoba közepén üvöltött és ugrált. Más meccseken nem jött ennyire izgalomba, már csak azért sem, mert a szakmája egyik velejárója, hogy sok rossz mérkőzést kellett már közvetítenie, és olyankor nem kapcsolhatta ki a tévét, sőt még minősítenie sem volt szabad. Megint irodalmi idézettel támasztja alá mondandóját:
„A szurkoló – ahogy Esterházy Péter mondta – tisztában van a realitással, de eltekint tőle. A válogatottnak szabad szurkolni, de amikor két magyar csapat vagy két külföldi játékát közvetítem, akkor pártatlannak, tárgyszerűnek kell lennem. Nekem az a dolgom ilyenkor, hogy kiszolgáljam a nézőket, bárkinek is drukkolok. Vannak kollégák, akik ezt másképp látják, de én azt gondolom, hogy sportközvetítőként fel kell hívnom a figyelmet bizonyos dolgokra, el kell mondanom érdekes háttér-információkat, tőlem telhetően szórakoztatom és kiszolgálom a nézőt, de a végső minősítés az ő dolga.”
Az tény, hogy a futballban azért van valami különleges. Gundel Takácsnak azonnal eszébe jut, hogy amikor nyolc évvel ezelőtt 2-0-ra nyertünk az osztrákok ellen az első csoportmeccsen, az emberek lezárták a Nagykörutat, és ugráltak az álló villamosok előtt. Viszont amikor Hosszú Katinka 2016-ban egymás után nyerte az olimpiai bajnoki címeket, mindenki nagyon örült, de egy pillanatra se lassult le a forgalom a Nagykörúton, majd folytatja az elemzést:
„Egy futballszakkönyvben olvastam, hogy valamikor a 2000-es évek elején megnézték, vajon száz évvel korábban melyik volt a száz legnagyobb angol cég és a száz legnagyobb angol futballklub, és azokból mennyi maradt fenn. A cégek közül kettő vagy három létezett, a klubok közül kettő vagy három szűnt meg. Cégek jönnek-mennek, csődbe mennek, megveszik, összeolvasztják, és egy kis idő múlva ez már senkit sem érdekel. Na de egy futballklub? El tudod képzelni, hogy a Ferencváros vagy az Újpest megszűnjön?”
Megállapítja, hogy a foci mint közösségi élmény az emberek egymás mellett létezésének igen fontos eleme, ráadásul – teszi hozzá – nagyon egyszerű játék, hiszen mindenki futballozott már, aki berúgott egy kavicsot egy szék vagy pad lábai közé. A sportot általában is nemzeti identitásunk egyfajta kifejezésének tartja. Úgy véli, hogy amikor egy olimpián nyer egy sportolónk, az egész világ hallja, hogy X. Y. Magyarország, aztán meghallgatják a magyar himnuszt. A futball pedig a sporton belül is különleges.
„Az Eb-n nem kimegyünk a meccsre, hanem vonulunk. A szurkolók találkoznak a város másik végén, és vonulnak. Én nem tudom, hogy előttünk ezt bárki csinálta-e, az biztos, hogy a nyolc évvel ezelőtti francia Eb-n vonultak a magyarok, a mostanin már vonultak a hollandok is.”
Kiderül tehát, hogy a vonulás hungarikum, ahogy – mint ez a Magyar Kultúra magazin legújabb számának egyik kiváló cikkéből kiderül – a gombfoci is. Mindkettőt mi találtuk ki és terjesztettük el a nagyvilágban.
A focinál maradva azt is leszögezi, hogy az ember nem változtat csapatot. „Pártot változtatnak, sokan házastársat is, majdnem mindenki cserél lakó- és munkahelyet, de csapatot soha. Az olyan, mint a család, abba beleszületik az ember, és nem cseréli le, mert az övé. Akkor se, ha évtizedek óta nem nyert bajnokságot. Én is annak a csapatnak szurkolok, amelyiknek az apám szurkolt, és a gyerekeim is annak a csapatnak szurkolnak, amelyiknek én szurkoltam.”
Vajon a fiatalok is értik, ha valaki azt mondja, hogy bólints, Tibi? – vetek közbe egy számomra is fontos kérdést, amire egyértelmű igen válasz érkezik.
„Persze, ismerik Nyilasi Tibit és a többi legendát, tudják, hogy ő a Nyíl, valaki bemondja, hogy bólints, Tibi, és te elérzékenyülsz, és a fiatalok, akik még nem is éltek, amikor ő a csúcson volt, türelmesen hallgatják, ahogy a szüleik ezredszerre is elmondják, ott voltak az Üllői úton, amikor Nyíl fölemelkedett, bólintott, és gól. Már nagyon rég nem játszik, mégis, még mindig örömet jelent, amikor visszaemlékszel azokra a meccsekre.”
Ennél a résznél le is szögezzük, hogy a focitörténelem, az egykori és mai sztárok is a kultúra részévé váltak, majd kiderül, hogy minden ismert ember életében szakmai vízválasztó vonalat jelent, amikor kvízkérdéssé válik. Gundi nem tudja, hogy volt-e kvízmegfejtés, de keresztrejtvényben már szerepelt az ő neve is.
Erre a tévés szereplésen kívül más útjai is lehettek volna, hiszen nem tagadja, amikor szembesítem vele, hogy fiatal korában zongorázni tanult, énekkari tag volt, ráadásul egyik közeli rokona operaénekes volt. Méltányolható okokból időben felhagyott az aktív zenéléssel, inkább kézilabdázott, bár a színészi pályával sokáig szemezett. Ráadásul Gundel felmenői révén a gasztronómia művészete is genetikus örökség a családban. Igaz, a gyakorlatban ezt már személyesen nem élhette meg, viszont óriási ajándéknak tartja, hogy latin–magyar szakos tanár nagyapja és édesapja is rengeteget olvasott, így gyakorlatilag könyvek között nőtt fel, ami ma is természetes közeg számára. Ráadásul az eltelt évtizedekben a színészetbe is belekóstolhatott. Filmeket szinkronizált, játszott a Gólkirályság című televíziós sorozatban, és a legnagyobb kalandként Szepesi György karakterében színpadra állt a Puskás musicalben.
„Életem egyik legnagyobb izgalma volt, nem értettem, hogy kerülök én ide. Miért kell nekem ezt átélni, hogy folyik a hátamon a víz, pedig még ki se mentem a közönség elé. De nagyon jó élmény volt ez is. Ilyen szempontból szerencsés ember vagyok, nagyon-nagyon változatos az életem, rengeteg emberrel találkozom, és nagyon sokféle impulzus ér.”
Itt jegyzem meg, hogy bár az előbbiekhez látszólag nincs köze, de változatos életébe az is belefér, hogy spirituális, vallási témákkal foglalkozzon, akár nagy nyilvánosság előtt is. Erre is habozás nélkül válaszol:
„Számomra a spiritualitás, a kereszténység az egyfajta gondolkodás. Sokat foglalkozom buddhizmussal és más vallásokkal is, csak korábban ezek valahogy nem jöttek elő” – feleli, amikor megkérdezem, miért kezdett az elmúlt években vallásos tárgyú cikkeket írni többek között a Szemlélek című, keresztény beállítottságú portálra is. Később ő volt a Reformáció 500, a reformáció emlékéve egyik arca is. Azt mondja, hogy ezek természetesen jöttek nála, és megdöbbent, amikor többen megkérdezték, hogy mer ilyesmiről nyilvánosan beszélni, és egyfajta vallásos coming outként értelmezték ezeket a megnyilvánulásait.
„Nem is értettem, mire gondolnak. Milyen hit az, amelyet az ember nem mer elmondani, amelyet titkol vagy szégyell? A mai világban annyira kialakultak ezek a rossz reflexek, hogy mit szólnak hozzá mások, nem fognak-e támadni miatta, és hasonló óvatoskodások. Csakhogy én elsősorban nem televíziós személyiség vagyok, hanem Gundel-Takács Gábor, aki egy bizonyos ember, egyfajta morális rendszerben él, egyfajta hitben, akinek az a munkája, hogy a médiában dolgozik.”
Azt mondja, nagyon nagy baj, ha valaki a nyilvánosság előtt félreteszi azt az értékrendet, amelyet a sajátjának gondol, és egy másik morális rendszer alapján végzi a munkáját. Megkérem, hogy ezt pontosítsa, mire elmondja, hogy az értékrend a lényeg, tehát, ha valaki történetesen kereszténynek vallja magát, akkor figyelnie kell arra, hogy a másik emberhez való viszonyai valóban a keresztény erkölcs alapjain állnak-e. Majd hozzáteszi:
„Amiről egyébként én nem látom, hogy nagyon más lenne, mint egy tisztességes ateista erkölcsrendje. Más az eszközrendszer, de az csak az út, ami arról szól, ki hogyan és hová akar eljutni. Igazából az a fontos, hogy bármit is teszel, azt az általad helyesnek tartott erkölcsiséggel, felelősséggel, moralitással csináld. Mert a végén a Jóisten nem azt fogja kérdezni tőlem, hogy Gábor, hány televíziós műsort készítettél, hanem hogy milyen ember voltál, hogy emlékeznek majd rád?”
Amikor a hibáiról, tévedéseiről kérdezem, azt mondja, hogy nagyjából mindent ugyanúgy csinálna, de folyamatosan tanul. „Sok tapasztalatot szerzek azáltal, hogy fölvállalok dolgokat, munkákat, embereket. Néha kiderül, hogy nem minden úgy működik, mint ahogy én gondoltam. Öt évig írtam a Szemlélekbe cikkeket, mert hittem benne, hogy ez fontos, aztán rá kellett jönnöm, nem biztos, hogy ennek így túl sok értelme van. De ez az én utam, és nem mondom senkinek se, neked se, hogy ne írjatok újságcikkeket, mert nincs értelme. Azt sem bánom, hogy én belevágtam. Viszem magammal azt az öt évet, amit akkor tanultam, azokat az embereket, akikkel beszélgettem, akiktől jót és akiktől rosszat kaptam. Ahogy a bokszolók mondják, nem az a baj, ha padlóra kerülsz, az a baj, ha nem állsz föl, mert minden fölállás az egyben tanulás.”
Az is érdekelt, hogy tudja az által képviselt értékeket, szemléletet átadni a gyerekeinek. Mivel ők már felnőtt emberek, 26, 28 és 3 0 évesek, már ki meri mondani, hogy az édesanyjukkal együtt sikerült átadni nekik egy erős morális alapot, ami mentén lehet élni. Hozzáteszi, hogy a három gyerek három különféle személyiség. A legnagyobb ügyvéd, a középső művészetmenedzsmenttel foglalkozik, a harmadik pedig sportoló. Soha nem mondták meg egyiknek sem, hogy mi legyen, inkább azt figyelték, miben tehetségesek, és abban próbálták őket segíteni. Még mindig nagyon szoros a kapcsolatuk, ha vannak problémák, akkor jönnek, megbeszélik, segítenek. Arra viszont nem tudott egyértelmű választ adni, hogy ők is fejből idéznek-e verseket. Bízik benne, mert a legnagyobb fia örökölte az olvasás szeretetét, a lánya művészetmenedzsmenttel foglalkozik, tehát nála ez a munkával is jár. Talán a legkisebb olvas legkevesebbet, de ő nagyon a sportban él, és az ő történetei is a sportból jönnek, ráadásul van két kutyájuk, akiktől olykor többet lehet tanulni, mint a könyvekből.
„Nálunk mindig nagyon sok beszélgetés volt. Én úgy gondolom, hogy a gyereknevelésnek meg egyáltalán a kapcsolatainknak a legfontosabb eszköze az, hogy beszélgessünk egymással. Ne egymás háta mögött dumáljunk, hanem üljünk le, és beszéljük meg” – meséli a családjáról, és azzal folytatja, hogy hasonlóan gondolkodik az élet egyéb területein is, azzal a különbséggel, hogy ha munkáról van szó, és már a megbeszélés se segít, akkor feláll. Így hagyott ott tévét, rádiót, újságot és tanácsadó testületet. Azt mondja, idáig akkor jut el, amikor már nem tudja emberileg kezelni a helyzetet.
„Saját személyiségem és sportolói múltam miatt is azt gondolom, hogy együtt, közösen, csapatban tudunk dolgokat elérni. Azt kell keresni, hogyan tudjuk egymást erősíteni. Én kézilabdáztam, ami nagyon jó példa arra, hogy sokféle poszton sokféle tulajdonságú emberre van szükség. Ha ezeket a különféle tulajdonságokat össze tudod rakni, abból csapat lesz és eredmény. Én az életben is a csapatokat keresem. De ha valaki becsap, ha valakiről kiderül, hogy ő mégsem egészen úgy gondolja, akkor nem tudok mást tenni. Ilyenkor mondom, hogy bocs, ezt ne csináljuk tovább. De nincs harag, csak tanulás van.”
Fotók: Sorok Péter / Kultúra.hu
