Így szeretnek az állatok

 

Bár az Állati szerelmek nem egy hosszú film (85 perces), néhol mégis úgy érezhetjük, a kevesebb több lett volna. Ami ugyanis működik, mondjuk a Barakánál  vagy a Qatsi-trilógiánál , az itt valahogy nem akar összejönni, kissé széteső a film. Ez talán a speciális téma miatt alakult így, hisz amíg az említett két alkotás összességében beszél a világról, van tehát tere mindenhonnan érdekes témákat hozni, addig vizsgált filmünk csupán az állatok szerelmi életére koncentrál, így a téma viszonylag könnyen kimeríthető. Mindezt képekben, Philip Glass  zenei aláfestésével, minimális narrációval elbeszélve.

 

Tegyük hozzá, a narráció is lehetne kevésbá dagályos, hisz a költői, homályos megfogalmazásnak sok funkciója nincs. De ez csak szőrszálhasogatás, mert a film koncepciója egyébként igen megkapó. Azt kívánja megmutatni, hogy a párválasztás, a közeledés, a szerelmi együttlét és a családalapítás az állatvilágban is hasonlóképp zajlik, mint nálunk, embereknél - még ha előbbi esetben szigorúan biokémiai folyamatról beszélünk is.

 

A szemérmes vagy éppen pofátlan udvarlások láttán a felnőtt nézőknek biztosan beugrik néhány saját emlék, mint ahogy például az "oroszlánfeleség" húzódozásában is ráismerhetünk a "Jaj, ne most, fáj a fejem!"-re. Ebből már kitalálható, az Állati szerelmek nem mossa el a párok életének egyetlen mozzanatát sem, így pár "szexjelenetet" is láthatunk. Igaz, ezekből csak az oroszlánok harca tűnik direktnek, de azért azt is ki lehet "magyarázni" a gyerek előtt.

 

 

A film során rengeteg állatfajjal megismerkedhetünk, és ez ugyanannyi szerelmi rítust is jelent, a rákok bohókás táncától kezdve, a hegyi kecske nyelvöltögetésén át, az orángutánok megdöbbentően emberi együttlétéig. A jelenetek lineáris rendben haladnak az udvarlás útján, egy-egy szakaszra számos példát felfűzve: van, hogy egy állatból csak pár másodpercet kapunk, más fajokat viszont elnyújtott képekben láttat a kamera.

 

Az időkezelés, illetve a képek egymás után szerkesztése néha azonban kicsúszik az alkotók kezéből: amikor már a huszadik madarat látjuk, amint megpróbál valami gusztustalanságot letolni fiókája torkán, bizony elkezdünk unatkozni. Ráadásul az a vállalás sem sikerül tökéletesen, hogy az állatok szerelmi életét globálisan, az egész világra vonatkozóan mutassák be: a Föld különböző tájegységei ugyan viszonylag egyensúlyban vannak, de amíg madárból például tényleg rengeteg fajt megismerünk, addig a vizek világa vagy a rovarok élete néhány képben jelenik csak meg.

Mindenesetre így is sok ritkaságra rácsodálkozhatunk, másokon jókat kacaghatunk, annyiban bizonyosan eléri tehát célját a film, hogy az állatokat közelebb hozza az emberekhez.