Gyerekkor, film, Bitlisz - TREY MCINTYRE PROJECT

North Carolina School of Arts, Houston Ballet, nagy, nyári, amerikai fesztiválok: egy stabil, korrekt alapokon nyugvó pálya állomáshelyei. Trey McIntyre, ki maga is elkísérte együttesét a budapesti vendégjátékra, nem tartozik az Egyesült Államok koreográfus-legendáinak élbolyába. Biztosra megy, kiváló muzikalitására, gondosan összeválogatott táncosaira támaszkodva szerez örömet a táncművészetre éhező, a pasztellszíneket, pasztell történeteket, pasztell sorsokat kedvelő közönségnek. Az öt éve alakult Trey McIntyre Project eleinte az USA különféle, nemzeti nyári táncfesztiváljainak volt kedvelt vendége: a dolgok komolyra fordultával az együttes teljes munkaidős üzemmódra kapcsolt át.

Hangulatos, a koreográfusnak a kansasi vidéken töltött gyermekévei ihlette produkcióval, a Leatherwing Battel vette kezdetét a háromtételes est. A Peter, Paul and Mary country-formáció kedves gyerekdalai csendülnek fel: erős atmoszférájú, patinás hangulatú koncertfelvételeket hallunk, a háttérben fel-felcsendülő, alkalmi gyerekkórussal, vidám zsibongással. Van óriáskígyó, ami hopp, lenyelt, van vidám, állatkerti séta, Paff, aki ezúttal nem bűvös sárkány, s nem Zauber Drachen, hanem Magic Dragon, papírrepülők reppennek. A táncosokon nem túl szerencsés, nyomokban (apró sújtások formájában) mesés elemeket hordozó jelmezek. McIntyre táncosai jók, olykor nagyon-nagyon jók. Erősen eltérő alkatú, karakteres figurák, akik tehetséggel bánnak mimikájukkal, humorukkal, s óvatosan, érzelmekkel töltik meg ezt a csak elsőre ifjúsági produkciónak tűnő darabot. Összemosódik, ki is az emlékező, s ki az emlékkép. A szellemes formákkal indázó koreográfia megkapóan idéz egyfajta, ottani gyermekkort, az ember könnyen belehelyezkedik a szerző attitűdjébe. Csoda nem történik, de a levegő általában tele.

A második művet, a (serious) címűt - így, zárójelben, s kisbetűvel - a világhírű film-mindenes, Charlie Kaufman rendező-forgatókönyvíró és remek mozijainak, eredeti, szokatlan világa, az úgynevezett nem-lineáris narratíva ihlette. Hogy ezen előbbi, és a táncművészet eszköztára miképp lehet kompatibilis, arra a mű megtekintése során sem nyertünk megnyugtató választ. Chanel DaSilva, Jason Hartley és Brett Perry hármasa egy ideig fordulatos, számos eredeti megoldásban gazdag, ám idővel elveszti lendületét - s itt nem az összehangolt trió táncosi teljesítményére gondolok. McIntyre, akit az álmában megjelenő, s egy sors- illetve pályafordító művészi kihívásról valló Kaufman alakja ihletett e koreográfiára, egy igencsak karakteres, igencsak világszerte ismert életműre hivatkozik. Ezzel pedig nem csekély kockázatot vállal, hiszen így óhatatlanul is az összehasonlításra, egybevetésre sarkall. E lendületes koreográfiai munka önmaga körül forog, de arra az érzékenységre, szerkezeti bravúrra - műfajánál, terjedelménél fogva is - képtelen, mint távoli "modelljei".

Biztos nyerő, tuti befutó, s feltehetőleg a repertoár siker-ékköve a Day In The Life, ez a Beatles-életmű könnyed és/vagy igen ismert darabjaira komponált tánc-esztrád. Könnyed gegekkel, tetszetős képekkel díszített, igen hatásos kompilációt látunk, a lendület sodró, az élénk színekben pompázó térben a táncosi erények csillognak, a shownak menni kell. Itt érződik igazán, hogy McIntyre milyen jól bánik a zenével, milyen jól működteti a táncalkotói masinériát. Árnyalt, rejtőző, összetett érzelmekről - a beidézett kritika megállapításaival szöges ellentétben - szó nincs, önfeledtségről, rutinos szórakoztatásról annál inkább. A mélységet ne itt keressük.