Egy kis múzeumtörténet
Az első Gyergyói Múzeum szervezése 1902-ben kezdődött, az évtizedek alatt összegyűjtött több száz tárgy azonban 1944-ben megsemmisült. Az ötvenes években elindult a kisvárosi kismúzeumok szervezése, amit a helyi értelmiségiek megpróbáltak a fentről érkező propaganda ellenében a saját javukra fordítani. Gyergyószentmiklóson is ez történt, ahol a helyi születésű, Kolozsváron tanult, Marosvásárhelyen múzeumi tapasztalatot szerzett huszonéves fiatalembert, Tarisznyás Mártont bízták meg a szervezéssel. (Akinek már a nagyapja is ajándékozott egykor régiségeket a Múzeum-Egyletnek, ő maga pedig középiskolásként kezdett népszokásokat gyűjteni.)
A múzeum első kiállítása 1952-ben nyílt meg, Tarisznyás négy évvel később vette át a vezetést, és egészen haláláig, 1980-ig igazgatta azt. Sokáig egyszemélyes volt a múzeum, de Tarisznyás minden nehézség ellenére elkezdte fejleszteni az intézményt, gyarapította a gyűjteményt. Kutatott mindent, ami a vidéket érintette, a méhészettől a vízimolnárságig, a településföldrajztól az erdélyi örmények történetéig. 1982-ben jelent meg nagy munkája, a Gyergyó történeti néprajza.
A múzeum 1961-ben költözött a jelenleg is használt épületbe, amely – mint azt Szőcs Levente muzeológus magyarázza – Székelyföld múzeumaihoz hasonlóan nem erre a célra készült, egykor ez is polgárházként funkcionált. (Amire ha jól figyelünk, már a bejáratnál rájöhetünk: szélessége, magassága, kialakítása mutatja, itt egykor szekerek, kocsik jártak.) Lakói még a 19. században költöztek el az Alföldre, a házat pedig az államnak adták el, így a Tarisznyás Márton Múzeumot nem érintette a restitúció, örökösök, leszármazottak nem kopogtattak az ajtón, hogy visszakérnék az épületet, ráadásul azon kevés intézmény közé tartozik, amely a koronavírus-járvány lezárásakor sem járt rosszul, itt ugyanis épp akkorra időzítették a felújítást.
És ha már járványok, jöjjön egy fun fact. A Gyergyószentmiklós melletti Pricske-tetőn a 18. század elejétől, a pestis terjedését megelőzendő, állt egy vesztegintézet, ahol a Moldvából Erdélybe és Erdélyből Moldvába tartó kereskedőket és állataikat szigorú egészségügyi vizsgálatoknak vetették alá. Általában ez negyven napot jelentett, járványok idején kilencven nap is lehetett a karantén. A vesztegintézetet, amelyet 1806-ban költöztettek innen el, 1773-ban II. József magyar király is meglátogatta. A helyszín feltárása ma is tart.
Múzeum mindenkinek
Az udvaron miniskanzen a környékre jellemző házakkal, vízimalommal, székelykapuval, és egy frissen kapott hagyaték, amely feldolgozásra vár. A földszinten Ásványok, kőzetek, bányavirágok címmel látható dr. Jakab Gyula magángyűjteménye, amely Romániában az egyik legnagyobb, értékét pedig a rendszertani elrendezés adja. Vizuálisan is lenyűgöző, aki meg igazán ért a kövekhez, annak maga lehet a mennyország. Szőcs Levente elárulja, a geokémikus maga is tart tárlatvezetést, foglalkozást.
Az első emeleti kiállítóterekben is látható a lakóházszerűség, a kellemes, otthonos méretű szobákban aktuálisan és időszakosan az épp felújítás alatt levő nyíregyházi Jósa András Múzeum utazó Benczúr-kiállítása látható. A gyerekkori rajzok, nem az életmű csúcsművei közé tartozó, de jól beazonosítható festmények és néhány bútordarab mellett van egy tabló, amelyhez helyi érdekkel is lehet kapcsolódni. Benczúr Gyula Münchentől ötven kilométerre levő ambachi házának székelykapuját ábrázolja egy fénykép. Mint kiderült, felesége, a székelykeresztúri származású Ürmössy-Boldizsár Piroska tiszteletére készült a kapu.
Gyergyói géniuszok
A második emeleten a Fölemelt fővel – Trianoni férfiak Gyergyóból című, 2023 nyarán megnyílt, Az év múzeuma versenyben a Pulszky Társaság dicsérő oklevelével elismert kiállítás látható. A Magyar Géniusz programnak köszönhetően készült el, mondja Szőcs Levente, ennek köszönhetően sikerült technikailag is korszerű kiállítást létrehozni. És tényleg okosan költötték a pénzt.
Először is keresni kellett egy helyi géniuszt. Sepsiszentgyörgynek magától értetődő Gábor Áron, Csíkszeredának Nagy István, Székelyudvarhelyen frappáns megoldással egy erdélyi géniuszra, Bolyai Jánosra emlékeznek. Gyergyóban viszont el voltak maradva a géniuszokkal, jegyzi meg Levente, utalva arra, hogy kevéssé éltek a közösség emlékezetében. Ez a pályázat jó alkalom volt arra, hogy megkeressék őket, így esett a választás Vákár P. Arthur politikus (1879–1958) és fia, Vákár Tibor építészmérnök (1908–2002) életútjára és munkásságára.
A kiállítás első egysége az örmények 17–18. századi betelepedését mutatja be, összeszedve az első időszak fontosabb családjait, fűszerezve egy kis nyelv-, pontosabban vezetéknév-történettel, amelyből kiderül, mások mellett a Márdiroszok, a Mélikek, az Oszkericsek, az Urmánczyak, a Várterészek, az Ávédok és a Tarisznyások ősei is ekkor érkeztek Gyergyóba. Izgalmas böngészni a neveket. S hogyan fogadták a nyakas, zárt konok székelyek a több százra tehető létszámú örmény közösséget? Az elsők, az 1637-ben érkezők kalmárok voltak, pénz tehát sokat számíthatott – így Szőcs Levente –, és az örmények hamar beilleszkedtek, akik a vallásukat is hozták magukkal. A plébánia épp a múzeum mellett áll.
A méretes tablókon rövid, de informatív szövegek és sok-sok kinagyított fotó mutatja be a korabeli települést és a társasági életet. Figyelmesen nézve a képeket látható, hogyan növekszik Gyergyószentmiklós jelentősége, lesz belőle város, milyen, egyre reprezentatívabb épületek mutatják a fejlődést, a polgárosodást, az urbanizációt, és mellette azt is, milyen erősen integrálódik az örmény közösség a helyi (köz)életbe. Külön tabló mutatja be a századforduló gyergyószentmiklósi polgárságának kiemelkedő személyiségeit, köztük a népes Vákár család tagjait – ősük, Vákár Ágopsáh is az első betelepülő örmények között volt –, akik mint földbirtokosok és kereskedők vettek részt a helyi szervezetekben és politikában.
A közéleti polihisztor apa
Vákár P. Arthur röviden így jellemezte magát: „Nyolc osztályt kilenc gimnáziumban járni: Petőfi-vérmérséklet, garabonciás diáki sors. Volt idő, amikor elmondhattam, hogy Erdélyben minden valamire való férfiember vagy iskolatársam, vagy osztálytársam volt.” Érdeklődési köre legalább olyan széles volt, mint kapcsolatrendszere. Járt Budapesten jogra – igaz, elfoglaltságai miatt tizensok évnek kellett eltelni, míg lediplomázott – és az Országos Színművészeti Akadémiára, írt színdarabot – mint Szőcs Levente mondja, megpróbálkoztak azzal, hogy a Figura Stúdió Színházzal kooperálva előadják, de azt a szintet a mű azért nem ütötte meg; inkább az élete volt a dráma –, szerepet vállalt a Gyergyói Múzeum és Könyvtár Egyesület szervezésében, indított ellenzéki lapot. Volt nyomdája Kossuthról elnevezve – Kossuth volt az egyik politikusi ideálja –, fektetett márványbányába, a „magyar Carrarába” Vaslábon – aztán kiderül, a minőség kívánnivalót hagy maga után –, szorgalmazott vasútépítést, Kossuth-szobrot és Kossuth utcát – az ideál, ugye –, napközi otthont és árvaházat. Dolgozott az Erdélyi Szövetségben, amelyet Budapest központosító törekvéseinek ellenében alapítottak meg. Írt városfejlesztési tanulmányokat meg Gyilkostói Kalauzt, hogy fellendüljön a turizmus. A kis füzetek mind kint vannak a tárlókban.
Az 1916-os román betöréskor a családdal Balatonboglárra menekült, majd hazatért, és visszatért a közéletbe, számos cikkben foglalkozott Erdély sorsával. 1919. január 4-én többszöri letartóztatás és szabadlábra helyezés után elhagyta szülőföldjét, és Budapestre költözött. A kiállítás még ismerteti, milyen hatással volt a város életére a román hatalomátvétel és az örmény genocídium, de a család kettészakadásával Gyergyószentmiklós várostörténeti szálát elejtjük.
Egy vasúti vagonnal ér véget Vákár P. Arthur életének első harminc éve. Benne lavór, hokedli és hasonlók az egyik oldalon, bár neki nem kellett vagonban élni, mint sok menekültnek. A vagon másik oldalán levő bőröndök, utazóládák – köztük egy eredeti, egy olyan, ami az övé volt, ráadásul 1923-ban készült, akkor, amikor a család Budapesten egyesült –, egy Akadémia utcai lakásba kerültek. A budapesti enteriőrben szólnak a legjobb hazafias dalok, egyik szerzőjük, bizonyos Murgács Kálmán többször kikérte műveiről Vákár P. Arthur véleményét. (Mai fejjel egészen elképesztő, micsoda intézménynek számíthatott a maga korában.) Szekrény, hintaszék, gyerekjátékok, cilinder és díszmagyar, mind az egykori lakásból, némely tárgy még Gyergyóból való, köztük a nyomdájából megmenekített aprócska prés.
Hiába, az a nyolc gimnáziumi osztály kilenc város kilenc iskolájában kiterjedt kapcsolatrendszert jelentett, úgyhogy adott tanácsot Bethlen Istvánnak, vezette a menekültügyi hivatalt, ült az IBUSZ igazgatóságában, dolgozott a miniszterelnökségi sajtóosztályon, elnökölte a Magyar Állatvédők Országos Egyesületét. És lelkesen ápolta a Kossuth-kultuszt: székelyföldi vármegyék földjét vitte a pittsburghi Kossuth-szobor talapzatához tisztelgésül. Fáradhatatlanul lobbizott azért, hogy Gyergyóba jusson a kormányzati erőforrásokból.
1940-ben tért először haza. Mintha a történelem ismétlődne, jegyzi meg a muzeológus, hiszen ’19-ben egyedül ment Budapestre Vákár P. Arthur, 21 évvel később pedig ugyanúgy, a családot hátrahagyva érkezett. Igaz, haza. Iránymutatásaival, városfejlesztő javaslataival ekkor kezdte bombázni, folytatta még hosszasan, a gyergyószentmiklósi városatyákat, akik – másképp sajnos nem lehet mondani – gyakorlatilag lepattintották Vákárt. Vákár P. Arthur még megírta emlékiratait, lejegyzett örmény anekdotákat, majd 1958-ban meghalt. A gyergyószentmiklósi örmény temetőben nyugszik. Fia már csak a temetésére jött haza.
A szakmai szempontok mentén politizáló fiú
Vákár Tibor még Gyergyószentmiklóson született, a főtér legszebb házában. (Érdemes megfigyelni az egyes tablókon, hogy a különböző korszakokban a szecessziós ház előtt kik állnak, és az épület milyen állapotban van.) Ott kezdte az elemi iskolát, majd járt Csíkszeredába, Marosvásárhelyre – arról nem szól a kiállítás, őt már kapcsolatépítési okok miatt járatták-e több helyre –, áttelepülésük után Balatonboglárra, de 1926-ban már az Eötvös József Gimnáziumban tett érettségit Budapesten. Komoly rajztehetsége volt, de a család úgy gondolta, azt a műegyetemen kellene kamatoztatni, így lett belőle építész; később azért a Képzőművészeti Főiskolát is elvégezte. A papa állatvédő egyesületi plakátjaihoz, szórólapjaihoz nem egy alkalommal készített grafikát.
Dolgozott a BNV pavilonjain és a székesfővárosi kislakás-programon, jó néhány pályázatra adott be munkát. (Egy 1930-as teniszegyesületi klubház tervezésére kiírtra például modernista épülettel pályázott, Erdélyt pedig nem hagyjuk jeligével.) Pályája szempontjából fontos volt egy németországi tanulmányút, amelyen a városrendezés új elveivel ismerkedett meg. A második bécsi döntést követően Észak-Erdélyben működött Kolozsváron, majd Marosvásárhely főmérnöke lett, később erdélyi városok városrendezési terveit készítette, katonai üdülőket épített.
Ausztriai hadifogságból Budapestre tért haza. Első feladatait a műszaki közigazgatás újjászervezése és a szétlőtt város újjáépítése jelentette. Részt vett a vár, több híd és hídfő, a Duna-parti szállodasor újjáépítésében. Terveit 1946-ban Budapest talpra áll címmel mutatta be egy kiállításon, ám kigúnyolták. Történelmi okokra hivatkozva visszautasította, hogy a Lánchíd hídfőjéről levésesse a koronás címert, helyére pedig a Rákosi-címert helyezze, hogy az Országház tetejére vörös csillagot tervezzen. Megtagadta, hogy a budai vár romos, de helyreállítható helyőrségi templomát elbontsák, és inkább elfalazta a Gerlóczy utcai tűzoltószertáron a Szent Flórián-plakettet, mintsem eltávolította volna. Ezek után nem csoda, hogy a Műegyetemről politikai okra hivatkozva 1950-ben elküldték.
Szakmája gyakorlásától szerencsére nem tiltották el, de büntetésből ipari épületek és víztornyok tervezési és elhelyezési feladatait volt kénytelen elvégezni. Nagy érzékenységgel fordult a műemlékvédelem felé, ezért a legsötétebb sztálinista időkben a szocreál ellenségének kiáltották ki. Jó néhány város, köztük Jászberény, Karcag, Miskolc, Nagykanizsa, Nyíregyháza, Sopron, Szécsény, Székesfehérvár, Szombathely, Veszprém városmagja műemléki vizsgálatában vett részt. A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum első tájegységének tervezésében is közreműködött, és az elsők között tiltakozott az erdélyi falurombolás ellen.
És neki köszönhette a megmaradást a Sikló melletti Lotz Károly-címer is, különös módon azzal, hogy befalaztatta. A pesti Vákár-lakás félhomályában, egy cukortartó-szerűségben megcsillant valami színes. De nem cukorka volt, hanem a mozaik egyik üvegdarabja, amit Vákár Tibor azért tett el, hogy a majdani helyreállításhoz legyen hiteles minta, sztorizik Szőcs Levente.
Vákár Tibor 11 helyen dolgozott. Munkáját többször ellehetetlenítették, volt ennek oka 1956-os kiállás, egy bizottság felállításának a szorgalmazása, amely a szovjet csapatok háborús pusztításait dokumentálta volna, és a műemlékvédelem szempontjainak figyelembevétele is. 1970-ben nyugdíjba kényszerítették.
Építészeti és képzőművészeti munkásságát a ’80-as évek második felétől kezdték értékelni, Podmaniczky-emlékéremmel, Ybl-díjjal, Műemlékvédelemért kitüntetéssel, a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével ismerték el. 2000-ben Gyergyószentmiklós díszpolgára lett, és ugyanebben az évben készült el korábbi tervei alapján a gyilkos-tói kápolna.
A ’60-as évektől sűrűbben járt haza, fotóinak komoly dokumentumértéke van, csakúgy, mint rajzainak, amelyeket a helyi építészeti értékekről készített. Lehetőségeihez mérten próbálta segíteni városát, a múzeummal is tartotta a kapcsolatot.
Közvetlenül Vákár Tiborhoz kapcsolódó tárgyi emlék kevés van a kiállításon. 14 éves korában festett önarcképe mutatja tehetségét, és mivel a kiállított használati tárgyak az ő mindennapjaihoz is hozzátartoztak – köztük a legizgalmasabb talán egy sárgaréz tálalótál 64 vármegye címerével, a Hiszek Magyarország feltámadásában! és az I believe in the resurrection of Hungary! feliratokkal, középen Nagy-Magyarország térképével –, a ceruzák, vonalzók, a tervezéshez használt egyéb eszközök valójában nem hiányoznak a tárlókból.
Értékmegőrzés és értékteremtés
A kiállítás rengeteg forrásanyagra, dokumentumokra, archív fotókra épül, több filmbejátszás is gazdagítja. A család mindennapjait felvillantó enteriőr eredeti tárgyaival nem csupán személyessé teszi apa és fia élettörténetét, de a válogatásnak köszönhetően kiemeli munkásságuk legfontosabb értékeit. És ami szintén megemlítendő, az a múzeumpedagógiai foglalkozások vagy a gyerekekkel érkezők számára kialakított sarok alkotóműhellyel, minden érzékszervre ható játékos feladatokkal.
Szőcs Levente elmondja, a Fölemelt fővel széles összefogás eredményeként jött létre, a múzeum munkatársai, önkéntesek, a kialakításba bevont vállalkozók munkája is kellett a megvalósulásához. És megemlít még egy fontos hozadékot. A kiállítás által elindult a kutatómunka, a családi hagyatékok pedig kezdenek közelebb kerülni a múzeumokhoz.
Úgy, ahogy a Vákár családé is. Mert szerencsére a „kicsi Tibor”, az unoka mindent megőrzött, meséli Levente, hozzátéve, hogy nagyon nehéz dolguk volt a válogatásban. Ugyanis amint nagy dilemmák után végül kiválasztott valamit az anyagból, az unokának hirtelen eszébe jutott, hogy van még valami… és ez a valami sokszor a korábbiakat is überelte.
Kompakt és komplex a háromnyelvű (magyar, román, angol) Fölemelt fővel kiállítás, jó arányú, nem köldöknéző és nem is általános. És bár nem látható, de még finoman cizellált humora is van. Mert lehet, hogy Csíkban van egy Vákár Lajosról elnevezett műjégpálya – aki Arthur egyik testvére volt, akit a papa átküldött a szomszéd városba, hogy mindenkinek legyen a családban elég tér az önmegvalósításhoz, és Csíkszeredában ő honosította meg a jégkorongot –, de Vákár nevű géniuszok, ráadásul mindjárt kettő, csak Gyergyóban vannak.
Fotók: Tarisznyás Márton Múzeum
