„Gyermekem, te mit adsz tovább?” – Interjú Lakatos Mónikával

Azt olvastam, hogy hangulatember vagy. Olyan az éneked és a főztöd, amilyen a kedved. Most épp milyen?

Rohanós, stresszes.

Nem tudsz kicsit beledőlni az elismerések adta jóérzésbe?

Nem dőlök bele ilyesmibe, hiszen a hétköznapokban egy átlagos cigányasszony vagyok, akinek el kell végeznie a feladatait. Éppen a vízvezeték-szerelőt vártam, de félbehagytam a munkát, rohantam ide, amint hazaérek, folytatom a pakolást.

Miben más egy átlagos cigányasszony hétköznapja, mint egy átlagos nem cigány asszonyé?

A kultúránk erősen meghatározza a tradicionális férfi és női szerepeket. Nekem örömteli kötelesség ezeket ellátni. Az anyaság, az
otthoni teendők ugyanúgy természetes részei a mindennapjaimnak, ahogyan a próbák és a koncertek. Ebbe születtem bele, ezt láttam a családjainktól.

A lányod hasonlóan gondolkodik?

Mikor kicsi volt, sokan mondták, hogy milyen jól neveljük. De én mindig azt feleltem, hogy ez majd akkor derül ki, ha felnő. Igyekeztünk a tradíciónkat megtartva nevelni, és közben iskoláztattuk, mert úgy gondoltuk, a kettő megfér együtt is. Mára férjhez ment, van egy kisgyermeke, és bár akadt lázadó időszaka, anyaként talán ő is máshogy látja a dolgokat. Erőszakkal nem tudjuk rávenni a jövő nemzedékét arra, hogy megtartsa a hagyományainkat. Próbáljuk elérni, hogy számukra is fontos legyen mindez. Azt szoktam kérdezni tőle: „gyermekem, te mit adsz tovább a lányodnak?” A választ erre neki kell megtalálnia.

Zenéltek otthon?

Persze! Hangulattól függ. Az örömzene lényege éppen az, hogy amikor kedvünk van hozzá, belefogunk. Családi összejöveteleken mindig
énekelünk. Főzés vagy takarítás közben is énekelgetek, így is születnek új dalok.

Ilyenkor felveszed vagy észben tudod tartani?

Sok mindent „tárolok a fejemben”, de megesik, hogy elfelejtem. A férjem (Rostás Mihály Mazsi – szerk.) születésnapomra vett nekem egy diktafont, hogy felvehessem.

Hogyan döntitek el, miből lesz lemez?

Rengeteg ötletünk van, és ezeken párhuzamosan dolgozunk. Előfordul, hogy nem is feltétlen szeretnénk kiadni, csak magunknak muzsikálunk. Ilyen volt az oláh-cigány hallgatókat tartalmazó Romanimo. A hallgatók a kultúránk meghatározó része. Otthon szoktam énekelni, néha csak hogy felidézzem a múltat, a gyerekkoromat. Egymást szoktuk kérdezni, hogy is van egyik vagy másik dallam, szöveg.

Másutt nőttetek fel: a nagyecsedi és budapesti közösség dalai hasonlóak?

A hallgatók átívelnek az egész történetünkön, távolságtól függetlenül. Sokszor nem is tudom, honnan emlékszem egy hallgatóra,
egyszerűen tudom. Kicsi korunkban hallhattuk a közösségben. Ezek szájhagyomány útján terjedtek. Igazi találkozóhelyek voltak a lóvásárok, apám is lovakkal kereskedett. Ezekre a vásárokra az ország minden részéből érkeztek cigányok, nem cigányok. Esténként együtt mulattak, egymásból táplálkozott a magyar népzene és a cigány muzsika. Érdekes világ volt, a hallgatók ezt idézik.

Miért nem akartátok megjelentetni?

A hallgató bensőséges műfaj. A közönség nagy részének a cigány zenéről a bulizás jut eszébe. A cigány zenekarok megmutattak ezek közül egyet-egyet a koncertjeiken vagy akár lemezükön, de egyikük sem mert egy egész lemezt összeállítani belőlük. Én is féltem, hogy ez túl tömény, túl sok lesz az embereknek. Azt szoktuk mondani, hogy a cigányság lelke a hallgatókban van. Ezekkel mindent ki tudunk fejezni: bánatot, gyászt, örömet. Ha most itt elkezdenénk mulatni, előbb-utóbb előkerülnének.

A lemezre azokat a hallgatókat vettük fel, amik nekünk sokat jelentenek. Először csak azért, hogy otthon hallgassuk, aztán a férjem mégis úgy érezte, érdemes lenne megmutatni. A koncertek is egészen mások, mint a Romengo vagy a Cigány hangok fellépései. A dalok közti érzelmi váltásokat igyekszem őszintén megélni. Ez lelkileg megterhelő, de nagyon szép visszajelzések érkeztek.

Augusztusban Franciaországban turnéztatok. A járvány dacára is megtartottátok a tervezett fellépéseket?

Igen, és ez volt az első alkalom, hogy fél év után együtt zenéltünk, igazi felüdülést jelentett. Családi problémák miatt már februárban abbahagytam a koncertezést és a közös próbákat. Nagyon begubóztunk a karantén időszakában. Hiányzott a közönséggel való találkozás. Tíz kisebb koncertet adtunk Franciaországban. Jólesett kiszakadni a hétköznapok nehézségeiből.

Nem volt alkalmas a karanténidőszak arra, hogy új dalokon dolgozzatok?

Lelkileg nem voltam alkalmas rá. Van, hogy akkora a lelki teher, hogy egyszerűen nem megy. Ilyenkor időt kell hagyni. Mikor már
könnyebb elviselni a veszteség fájdalmát, visszatérhet az ember életébe a spontán zenélés öröme.

Október 24-án adják át a Womex életműdíját. Milyen programmal készültök a gálakoncertre?

A Cigány Hangok formációval lépünk fel, lemezbemutató koncert lesz. Régi cigány dalokat vettünk albumra, gitárral, kannával, a hangsúly az énekeken van. A közösségben ezeknek rengeteg változata él, és szerintem hiba bármelyikre azt mondani, hogy az a hiteles. Engem örömmel tölt el ez a sokféleség, mind lehet szép és igaz, a lemezen ezt szeretnénk megmutatni. Az a hagyományos énektechnika, előadásmód, amit az őseink használtak, kezd kikopni. A következő generáció már egészen másként énekel. Én is énekelek mást, de csak a konyhában. Színpadra önmagamat próbálom vinni.

Én azt tudom megmutatni, ami vagyok.

Másként énekelsz a Romengoban, mint a Cigány Hangokban?

A Romengoban elég erős a világzenei vonal. Dallamvilágában és hangszerelésében is más, a régi tradicionális dalokat is új köntösbe öltöztetjük. Hangulatokat igyekszünk megragadni. A Cigány Hangokban próbáljuk úgy előadni ezeket a dalokat, ahogyan mi megtanultuk. Ugyanolyan biztosan nem lesz, hiszen más dolgokat éltem meg, mint a szüleim vagy a nagyszüleim. Én még emlékszem gyerekkoromból a lóvásárok hangulatára, beleénekelhetem mindezt, de a nálam fiatalabbak legfeljebb hallomásból ismerhetik. A fiatalok találkozásainak jelentős része a közösségi oldalakon zajlik. Aminek vannak hátrányai, ugyanakkor kinyílt számukra a világ: ha akarják, meghallgatják, miként énekelnek a cigány közösségek a világ távoli pontjain.

A konyhában mit énekelsz?

Sokféle stílust szeretek. Közel áll hozzám a táncolható jazz, blues, szeretem a populárisabb dalokat és az AC/DC-t. De ezeket megtartom magamnak, nem állnék ki velük közönség elé.

A Womex életműdíjjal ismerte el a munkásságodat. Évtizedek óta vagy a pályán, de még javában dolgozol, egy út közepén jársz.

25 éve vagyunk a pályán a férjemmel, és megéltünk sok mindent. Mi még – ahogy mondtam – tanúi lehettünk egy letűnt világnak. Ma már másként szólnak a hallgatók is, ezért igyekeztünk megragadni valamit abból a tradícióból, ami nekünk természetes módon a sajátunk. A lányom korabeli fiatalok egészen más ízzel éneklik ezeket a dalokat, ezzel az énektechnikával nálam fiatalabb női előadók nem nagyon énekelnek. Szeretném, ha a fiatal generáció látná, a kultúránk mennyire fontos, értékes.

Nem csak a cigányságnak szól ez, éppúgy szól a magyarságnak vagy a kettős identitással élőknek. Fontos megőriznünk a hagyományainkat, ez fog a jövőben megtartani bennünket.

Mitől tudom azt mondani, hogy cigány vagyok?

A bőröm színe miatt? Ez önmagában kevés volna. Van egy másik identitásom, egy másik anyanyelvem, amire épp olyan büszke vagyok, mint a magyarra, a kettő egymás nélkül nem létezik. Belém égett egy régi történet. Két-három éves volt a lányom, és én csak cigányul beszéltem hozzá. Mindent megértett magyarul, de ő is cigányul beszélt. Elmentünk a boltba, ott is cigányul szóltunk egymáshoz, és bár jól ismertek az eladók, megszóltak, hogy miért nem magyarul beszélünk. Ez és a hasonló történetek megerősítettek abban, hogy büszkén vállaljam a cigányságomat.

Fotók: Farkas András