_D0A6594_Copy
Nagy Márk, háttérben Barta Ágnes

Georg Büchner (1813?1837) német drámaíró összesen három színdarabot jegyzett élete során: az utolsó és egyben leghíresebb művét, a Woyzecket 1836-ban írta. A színdarab azonban csak töredékeiben létezik, szerkezete nem végleges, ugyanis az író 1837-ben bekövetkezett halála miatt a darab befejezetlen maradt. Csak jóval később, az első világháború idején kezdett a szakma és a közönség komolyabban érdeklődni a Woyzeck iránt, végül a 20. század egyik legnépszerűbb darabja, a német színházi repertoár kiemelt alkotása lett. Azóta számos feldolgozásban, filmek és színdarabok formájában is láthatta a közönség (magyar filmváltozatát 1993-ban mutatták be Szász János rendezésében).

A Woyzeck története valós eseményt dolgoz fel: 1821-ben Johann Christian Woyzeck borbély több késszúrással megölte barátnőjét, tettéért Lipcsében nyilvánosan kivégezték.


Az esemény nagy hírverést kapott, a német közvéleményt még sokáig foglalkoztatta a kérdés, vajon beszámítható volt-e Woyzeck. A színdarab sikerét viszont a történeti szál mellett több összetevő is eredményezi.

Büchner az esemény után megjelent újságcikkek alapján kezdte el megírni a darabot és olyan történetet varázsolt a színpadra, amelyet a 20. század embere teljesen a magáénak érzett. A Woyzeck a munkásosztály sivár életéről, a magányról, az elhagyatottságról, az elidegenedésről szól, arról, hogy az ilyen környezet és életforma milyen alattomosan tudja bekebelezni az ember lelkét, míg végül tébolyba kergeti. A segítségnyújtás hiánya és az önző emberi magatartás révén a kétségbeesett, őrület határán imbolygó ember végül olyan cselekedetben találja meg a menekülő utat, amelyet a társadalom elítél és keményen büntet. De vajon tényleg az a bűnös, aki elköveti a tragikus tettet? A környezetének nemtörődömsége, elnyomó viselkedése nem büntetendő?

_D0A6771_Copy

Az Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében és Vecsei H. Miklós szövegével színpadra vitt Woyzeck nem válaszol ezekre a kérdésekre, inkább a tragikus végkifejlethez vezető utat mutatja be. A Nemzeti Színház darabjában kevésbé fontos a történeti szál, szinte csak a kiinduló- és a végpontot határozza meg a híres esemény és annak szereplői. Franz Woyzeck (Nagy Márk) a történet szerint Dél-Amerikában, vélhetően egy szegénynegyedben él élettársával, Marie-val (Barta Ágnes) és nemrég született gyermekükkel. A borbély a lakásában fogadja az ügyfeleket, köztük az olykor a teljes testét borotváltató Kapitányt (Kovács Tamás), de gyakorta ellátogat hozzájuk az Orvos is (Szabó Sebestyén László), aki kísérletképpen borsóval eteti a hiszékeny, gyógyulni vágyó Woyzecket.

_D0A6487_Copy
Kovács Tamás és Nagy Márk

Ahogy halad előre a színdarab, egyre nyilvánvalóbbá válik Woyzeck elnyomottsága: ő marad mindig otthon a gyerekkel, miközben Marie majd? minden este bulizni megy, ő készíti el a vajas kenyeret a családnak reggelire, ebédre és vacsorára, miközben ő csak borsót eszik. Tudja, hogy a felesége megcsalja az Ezreddobossal (Fehér Tibor), elviseli a Kapitány lekezelő stílusát, az Orvos irracionális ?diagnózisait?, a szomszédok tuskóságát. De Woyzeck, a szürke kisegér nem küzd ez ellen, helyette egyre jobban elnyomja a megaláztatásokat, bezárkózik és szenved az egyre erősebbé váló őrületétől, vízióitól egészen a tragikus eseményig.

Mintha csak egy receptből olvasnánk a gyilkosság összetevőit:

végy tíz evőkanál önbizalomhiányt, ízlés szerint keverd össze néhány lusta ?jóbaráttal?, adj hozzá egy képztlen orvost és egy kancsó szegénységet, majd fokozatosan adagold mindehhez a feleség hűtlenségét és kicsapongásait. Az így elkészült lelki sérültet féltékenységgel, dühvel és elkeseredettséggel fűszerezd!

_D0A6741_Copy

A Woyzeckkel egy roppant látványos előadást kapunk, amely több ponton is meglepi a nézőit addig nem nagyon látott megoldásokkal. Szépen eleveníti meg például a tévénézős hangulatot, egy elvadult buliba torkolló éjszakát vagy egy sztár iránti rajongást: a tévéből kipattannak a szereplők és táncolni kezdenek, az imádottat ábrázoló posztert maga a sztár szakítja át, a vágyakozó egy légtérbe kerül a vágyai tárgyával. Ilyen módon a darab fele víziókat idéz meg rendkívül fiatalos, pörgős és extravagáns jelenetekben, melyek közül több csak Woyzeck fejében játszódik le. Az intenzív hangulatú hallucinációkat, önkívületi állapotokat később félbeszakítja a szürke valóság, amellyel még inkább tapintható lesz az erősödő feszültség, az, hogy Woyzecket egyre jobban hatalmába keríti a téboly.

_D0A7055_Copy

Azt hiszem, a Sztalker Csoport Woyzeckjéhez máshogy kell hozzáállnunk, mint egy klasszikus színdarabhoz. Itt nem egy történetet kapunk, hanem egy élményt, olyan színdarabot, amely a bőrünkön keresztül felszívódik, bekerül a véráramunkba, sejtjeinkbe és belülről felemészt. Nem maradhatunk kívülállóak, nem maradhatunk csupán nézők. A színészek gyakorta kiszólnak a darabból, a nézőtér is a történet része lesz és már-már együtt őrül meg Woyzeckkel, illetve az összes színpadon szereplő színésszel. Bár ép eszünkkel tudjuk, hogy lehetne más módot találni a menekülésre, a gyilkosságot követően mégsem tudunk csupán bűnösként tekinteni a nyomorult főhősre, nem tudjuk teljesen elítélni a tettéért.

_D0A7092_Copy
Nagy Márk és Barta Ágnes

A 19. században született színdarab mostani feldolgozása akár napjainkban is játszódhatna, íródhatott volna. A régi történet tele van aktuális kérdésekkel, utalásokkal, poénokkal, még Harry Potter-idézeteket is sikerült belecsempésznie a fiatal alkotógárdának. A híres gyilkosságot felvezető jelenetek ugyanúgy szólnak a ma emberéhez, mint a múlt században élőkhöz, az üzenetek és a megjelenített állapotok időtlenek, a felvetett kérdések, mondatok minden korban érvényesek.

Összefoglalva tehát a Sztalker Csoport Woyzeckje fiatalos, lendületes, magával ragadó, látványos színdarab. Színes és őrült forgatag.

A színdarabot április 11-én mutatják be a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében a a V. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) keretében. A részletes program a www.mitem.hu honlapon érhető el, a MITEM kapcsán írt korábbi cikkeink ITT és ITT olvashatóak.

_D0A6735_Copy

Révy Orsolya

Fotók: Csákvári Zsigmond