Ezt a húsz évet és az előzményeit tekinti át az Iparművészeti Múzeum nagy kiállítása. Alcímében Gerle János, a kiállítás kurátora - egyben a mozgalom építészeti lapjának, az Országépítőnek főszerkesztője - tudatosan kerüli az "organikus" kifejezést. Élő építészetről beszél, és ezzel eltávolodik az építészettörténeti definíciótól, önálló értelmezésre szólítja fel a látogatókat. Nem elég az organikus formák felfedezése egy-egy épületen, nem elég a népművészeti tradíciók és a természetes helyi anyagok használata, a funkciók mögött felsejlő filozófiai tartalmak tudatosítása. Arra indít, hogy átgondoljuk, mit jelent az építés, az épület, a lakhatás, a hajlék az egyén, a társadalom, az "én" és a "mi" világában.
Közhelyek és előregyártott sorvezetők helyett tehát önálló véleményt vár attól, aki belép a kiállítás terébe. Persze sok fogódzót kínál: fotók, rajzok és gyönyörű makettek kísérnek végig az antropozófiát megalapító - és az organikus építés elveit meghatározó - Rudolf Steiner Dornachban épült Goetheanumától a magyar népi építészeten és a nemzetközi modern építészet néhány nagy alakjának - Frank Lloyd Wright, Alvar Aalto, Antoni Gaudí, Paolo Portoghesi - épületein át Makovecz Imre, Sáros László, Bodonyi Csaba, Vincze László, Csete György, Dévényi Sándor, Nagy Tamás és a többi építész legszebb munkáiig.
A földszinti tér két hosszú folyosóján, a hatalmas méretű épületfotók között sétálva inkább a hasonlóságok, mint a különbségek érzékelhetők: egy sokoldalú, formáiban és eszköztárában nagyon változatos, de minden részletében társadalmi felelősségről szóló építészet képét kapjuk. Akkor is, ha több munkán érezhető a mesterek, Makovecz vagy Csete szellemisége.
A centralizált hazai építőipar persze sokáig nem vett tudomást erről az irányról. A szakma még ma sem egyértelműen fogadta be soraiba az élő építészet művelőit, sokan kettészakadt magyar építészeti életről beszélnek, miközben Japántól Kanadáig jól ismert a magyar organikusok tevékenysége, sok fiatal építész a világ minden tájáról jön a táborokba, műhelyekbe tanulni tőlük. A kiállítás úgy oldja fel az ellentéteket, hogy rámutat az élő építészet hatására a mozgalomhoz nem tartozó építészek egy-egy munkájában, és ezzel elsimítja a szakadást. A két hosszanti folyosó között külön egységekben tárgyalja a Kós Károly Egyesüléshez tartozó főépítészek komplex környezetalakító tevékenységét, illetve az egyesülés szervezésében működő mesterképzőt, a Vándoriskolát. És a társszervezeteket: a tájépítészetet művelő budapesti Pagony, vagy a sósfürdőket megújító erdélyi Ars Topia munkáit.
A földépítészeti táborok, külföldi alkotói műhelyek, társművészeti rendezvények tükrében az organikus építészet messze túllép a szakmai határokon. Anyagelvű gondolkodás helyett holisztikus világképet követ, a szellemi és a fizikai szférák közvetlen összekapcsolását hangsúlyozza, amiben építés és gyógyítás szinte ugyanazt jelenti. Valami olyasmit, ami a XX. században ilyen erős irányként csak Magyarországon fogalmazódott meg és csak itt tudott felmutatni sok alkotóhoz köthető, világviszonylatban is jelentős építészetet.
