Balatonszemes maroknyi népe már sokszor kiállta azt a csapást, amelyet a rettenetes vidéket járó nyári haknik, és operett-estek orvtámadásai mértek rá. Nem csoda, hogy a Thomas diszkó a metálkocsma közvetlen szomszédságában (átjárás - mert ugye átfedés - nyilván van) évek óta a kulturális alap. Július utolsó szombat estéjén azonban különös élményben lehetett része a falu apraja-nagyjának: Caramel és Bartók Eszter elénekeltek néhány dalt, közben olyan kedvesek, közvetlenek és szerények voltak, mintha ez lenne a természetes. Ezért az utánuk fellépő Kulka Jánosnak tényleg nem volt könnyű dolga. A sanzon-estjével érkező színész a fiatal énekesek tudását és hangbeli képességeit kezdéskor nem szerénységből helyezte a sajátja fölé, csupán könnyű szívvel tett egy megállapítást az előtte fellépőkről. Tehette persze, mert amikor egy jó ízlésű színész valami általa kedvelt dologgal - pláne énekléssel - közönség elé lép, az vitán felül üt szíven. Igaz, a valóságos jelenlét kevesebb emberhez jut el, szemben azzal a megidézett valósággal, amit bármelyik média közvetít, de ez csak mennyiségi eltérés. A lényeg, amit ezen az estén élvezhetett a kistérségi közönség, az arányérzék: a hol, miből, mennyit, és meddig sejtszintű tudása.
Ha sikerülne néhány évszázad alkotásainak összes információját matematikai szigorral értékelni, majd képletben felírni, és eszerint ki lehetne számítani bárminek a zsinórértékét, akkor tanítható is lenne az ízlés. Mindez most képtelenségnek tűnik. Egyelőre tehát nem kell a kritikusoknak a hónuk alatt függvénytáblázattal nézni, olvasni, hallgatni, illetve ítélni. (Addig csak: ki mint él, úgy ítél.) Az ízlés pillanatnyilag alighanem ahhoz a ribonukleinsav spirálhoz kötött információ, ami az öröklődésért felelős, de félő, hogy ezt szívós munkával még el lehet rontani.
Ezen az estén volt néhány dolog, ami rontotta az arányokat. Az alap CD-ről szólt, azt nem lehet szeretni (bármennyire is világos, hogy nem utazik falura egy röpke szombat estére Kulka Jánossal szimfonikus zenekar). A színésznek volt néhány apró mellényúlása, mert nem úgy emlékezett mondjuk egy track végére, ahogy volt - ezt rutinból javította, de észrevétlen nem maradt. A dalok többsége hol szövegben, hol zeneileg helyenként félremegy, tingli-tangli, mondhatjuk, na de pont innen jön a lényeg is: ezeket énekelte el Kulka úgy, hogy szív nem maradt a szárazon. Az elegáns könnyedség, Kulka mozdulataiban felfedezhető finom önironikus hajlam, pár gondolatnyi elgyengült őszinteség, a bársonyosan eldalolt szavak, a közönségre irányuló páratlan figyelem állította fel aztán azt a még nem létező egyenletet.
