Beszélgetésünkből az derült ki, hogy novemberben megjelent második lemezük, a Lesz, ami lesz címéhez hűen nem gondolják túl két éve növő népszerűségüket. Inkább kiélvezik a zeneírás, koncertezés örömeit és masszív lendülettel dolgoznak a folytatáson. Mennyire zavart ebbe bele a koronavírus? És lesz-e sírós Carson Coma-dal, vagy Carson Coma-film? Fekete Giorgióval és Héra Barnival interjúztunk.
November elején volt két éve, hogy először koncerteztetek a KERET blog Kikeltetőjén, és októberben egy éve, hogy megjelent az első lemezetek. Nemrég kijött a második album is egy telt házas dupla lemezbemutatóval megfejelve, és becsúszott egy Klipszemle-fődíj is. Miben változtatok a legtöbbet ezen két év alatt?
Giorgio: Zenei értelemben véve mindenképp történt fejlődés, jobban kiismertük egymást ezen a téren, reméljük, hogy ez hallatszódik a Lesz, ami leszen. Ezzel szemben emberileg szinte semmit sem változtunk, ugyanolyan hülyék vagyunk, mint amilyenek voltunk akkor, amikor megismertük egymást, és elkezdtük ezt az egészet.
Barni: Szerintem a marhulás terén sokkal rosszabbak vagyunk, mint két éve, pedig már akkor sem voltunk urai a helyzetnek. Zeneileg tágult a látókörünk, sokkal több dologra lettünk nyitottak.
A fentebb említetteken kívül mik voltak ezen időszak legmeghatározóbb mérföldkövei?
Barni: Az első születésnapi koncert az Akváriumban, az első Budapest Park a 30Y-nal, a mostani bakelites lemezmegjelenés és az idei Fonogram-díj – talán az volt az eddigi legpozitívabb visszajelzés, amit valaha kaptunk.
Giorgio: Mindenképp a két lemezünk megjelenése, és rengeteg fantasztikus koncert olyan színpadokon, amikről álmodni sem mertük.
És mik voltak a legváratlanabb élményeitek?
Giorgio: Igazándiból minden, ami történt ezzel a zenekarral, az a 16 éves énemnek iszonyatosan meglepő és váratlan lenne, a lehető legpozitívabb értelemben.
Barni: Nekem személy szerint ez a 2020-as év, na, erre egyáltalán nem számítottam.
Az egyik pillanatban még a legnagyobb saját koncertünket adtuk a Dürer Kertben, most meg már Dürer Kert sincs.
Mi az, amiben változni, fejlődni szeretnétek a következő két szűk esztendőben?
Barni: Többet koncertezni, mint az elmúlt két évben, haha. A négyórás próbákból pedig legalább hármat végigzenélni. Ez az arány egyelőre nem túl kecsegtető, úgyhogy ez a ‘kétéves tervnek’ tökéletesen megteszi.
Giorgio: Természetesen szeretnénk zeneileg sokat fejlődni, az mindig jó. Viszont ha egy mukkot sem fejlődünk, de 2, 5, 10, 30 év múlva is legalább ugyanolyan jó barátok vagyunk, mint most, akkor az már bőven siker, én elégedett és boldog leszek.
Az első koncertet azért megelőzte egy egyéves közös alkotás, és a Carson Coma gimis zenekaros „előző élete” is. Tulajdonképpen hogy ismertétek meg egymást? Hogy alakult ki a mostani csapat/baráti társaság?
Giorgio: Kettőnkhöz (Atival) először Barni csatlakozott, egy Index kommenten keresztül, nagyon vicces sztori. Majd szépen sorban jöttek Bálint, Peti és Zsombor. Mindenki más helyről: Bálinttal egy jam sessionon találkoztam először, Peti és Bálint ugyanahhoz a perkatanárhoz jártak, Zsomborral meg már több éve ismertük egymást, haverokon keresztül.
Barni: Én bírtam az ős-Carson Comát, úgyhogy érettségi után bevettek a zenekarba. Innentől kezdve lettünk az egyetemi bulikban fellépő Merlin Seeds zenekar, aztán rájöttünk, hogy mennyivel jobb név a Carson Coma.
Talán kijelenthetjük, hogy a What a Time to Be Alive című dal és klip az, ami először feltett titeket a zenei radarra. Úgy érzem, hogy a dal mellett a klip erős vizuális megjelenése is segítség volt ebben. Miben gyökerezik a sárga szín és a vintage, 60-as évek style?
Giorgio: Igen, az volt az első klipünk, amit Komróczki Diával csináltunk, azóta is gyakran dolgozunk vele. A stílus tulajdonképpen a közös nevező volt hatunk igen-igen változatos zenei világában.
Barni: Az első Diás fotózásunkon néztük, hogy milyen háttér előtt lenne érdemes csinálni a képeket. Egyértelműen a sárga nyert, amit aztán tovább vittünk debütáló klipünkbe, és azóta sem tudtuk elfelejteni.
Az általatok játszott zene az átlagos magyar zenei közízléshez mérten undergroundnak számít, mégis rengeteg rajongótok van. Szerintetek minek köszönhető ez?
Barni: Azért nevezhető undergroundnak, mert egy popos elemekből táplálkozó zenekar vagyunk, akik például a kereskedelmi tévés tehetségkutatók helyett a Kikeltetőn mutatkoztak be. De nem akarunk megfelelni sem a popnak, sem az undergroundnak.
Giorgio: Lehet, hogy a zenénk azért tud a fiatalabb korosztályban rezonálni, mert 21-22 évesként azokról a dolgokról írunk, amik őket is foglalkoztatják.
Van egy négyezres csoportotok is Facebookon, a carson komák zsibongója. Ha belépnénk, mire számítsunk?
Giorgio: Lépjetek be, és megtudjátok!
Voltam már több vidéki koncerteteken is, például Győrben, és tetszett, hogy sok nagyon jó, de „pesti buborékú” zenekarral szemben ti ott is telt házzal tudjátok vinni az estét. Ennek vajon mi a nyitja?
Barni: Mi ebből azt érzékeljük, hogy utazunk a turnébuszban, közben hatalmasakat marhulunk, pakolunk, aztán pedig a koncerten egy csomó jófej ember velünk ropja.
Giorgio: Nagyon szeretünk koncertezni, ez talán a legeslegjobb része annak, hogy van egy zenekarod. Mindig örülünk, ha mehetünk valahova játszani. Vidéki városokba pláne, mert rengeteg érdekes és jó fej embert meg lehet így ismerni.
Többször nyilatkoztátok, hogy a vidéki turnékra osztálykirándulásszerű buliként is tekintetek. Mik a legemlékezetesebb, legkedvencebb pillanatok, sztorik?
Giorgio: Az egyik legkirályabb turnébuszos emlékem arról az estéről van, amikor pont 23:58-kor ültünk be a buszba, hogy kihajtsunk a fesztivál területéről. Valaki felvetette: „húzzuk le az ablakokat és bömböltessük a Himnuszt”. Hát, kaptunk fura nézéseket a bulizó emberektől…
Barni: Vagy amikor életünkben először koncerteztünk vidéken: Bálint vezetett, és a hóviharban véletlenül Ausztrián keresztül érkeztünk Sopronba. Akkor még személyautóval közlekedtünk, a hangszereket az ölünkben szállítottuk, egy panzióban szálltunk meg, és hajnalig dorbézoltunk. Micsoda idők!
Ti kikért rajongtatok a legjobban zenei téren?
Giorgio: Én az igazán karizmatikus előadókért, akik egy koncerten ötvözni tudják a színházat és a zenét.
Barni: A Beatlesért.
Ha már itt tartunk, mi az első zenével kapcsolatos emléketek?
Giorgio: Foo Fighters másolt best of CD a kocsi hátsó ülésén. Azon belül is a Learn To Fly című dal.
Barni: Amikor ötéves voltam, apukám elvitt egy lemezboltba a körúton, és vett nekem kettő Deep Purple-lemezt. Nagyon rákattantam a Fireballra, az óvodában le is szidtak miatta. Lehet, hogy valami lájtosabbal kellett volna indítani.
Mostanában milyen zenéket szoktatok hallgatni?
Barni: Én leginkább a magyar rock klasszikusait.
Giorgio: Nemrég visszahallgattam a Velvet Underground & Nico banános lemezét, és valami elképesztő élmény volt.
Legutóbbi dallamtapadás?
Giorgio: „Miú-miújság? Vár a cicuskád”. Macskafogó, imádom.
Barni: Zappától a Don’t Eat The Yellow Snow legvége.
Magyar zenekarok közül kivel koncerteznétek, munkálkodnátok együtt?
Barni: Deák Bill Gyulával.
Giorgio: Rengeteg nevet lehetne mondani, de ha csak egyet: Péterfy Bori.
Az új lemezen a zenei ízek jóval szélesebb játszótéren mozognak, mint az előzőn. Mind a hat tag jobban bele merte tenni a saját zenei ízlését, vagy mi alapján forrt ki a végeredmény?
Giorgio: Igen, ez így igaz. Nyáron, a lemez felvétele előtt elmentünk egy nyolcnapos zenekari elvonulásra, ahol együtt dolgoztunk a dalokon. Ez valószínűleg hatással volt a végeredményre.
Barni: Szerintem eddig is mindenki bele merte tenni a saját ízlését a trekkekbe, most egyszerűen már tágultak a közös pontok, többet mertünk kísérletezni együtt is.
Most szövegcentrikusabb és zömében magyar dalokat kaptunk, a szövegíráson ketten osztoztok? A szöveg vagy a zene szokott hamarabb elkészülni?
Giorgio: A számok szövegeinek többségét mi ketten írjuk, de a többiek is beleszólnak. Illetve például a Mit Sem Érdekel című dalunk szövegének alapja Atitól származik. Általában egyszálgitáros-egyszálzongorás, énekes demókat dob be mindenki, aztán azon dolgozunk, ami megtetszik.
Barni: Változó, hogy inkább egy szöveg vagy dallam köré építünk egy dalt. De olyan még nem fordult elő, hogy valaki úgy jön le a próbatermünkbe, hogy „mit szólnátok, ha ebből a néhány szóból kiindulva írnánk egy számot?"
Általában a szomorú zenék vannak az emberre a legnagyobb hatással, nálatok mégis megdől ez az állítás: szexepiletek az életvidám, anti-sadboy feeling. Az új album kevésbé gondtalan, de táncoltatóan adja át a mindennapok kis szenvedéseit is. Lesz vajon valaha sírós Carson Coma-szám?
Barni: Soha nem lesz sírós Carson Coma-dal, mert a szomorú dolgokat sem tudjuk igazán sírósan előadni.
Giorgio: Minden a hallgató élethelyzetétől, élményeiből, tapasztalataitól és pillanatnyi hangulatától függ. Ilyen szempontból minden dalból lehet sírós szám. Viszont az az üzenet, amit mi fontosnak tartunk közvetíteni:
„igen, az élet nem mindig csupa öröm és boldogság, de tartsd meg az életkedved, állj az egészhez humorral.”
Ezért feltehetőleg soha nem lesz olyan dal, amit kifejezetten azzal a céllal írunk, hogy sírjon rajta a hallgató.
A vírushelyzet beköszöntével itthon az elsők között voltatok, akik bevetették a streamelt koncert lehetőségét, a Coma & Chill − Digitális Carson Coma Koncert alkalmával. Hogy éltétek, élitek meg ezt a feje tetejére állt periódust?
Barni: Részemről a valaha volt legjobb koncertünkről beszélünk. Üde színfoltja volt a külön töltött időnek.
Giorgio: Igen, az jó móka volt, hehe! Igyekszünk kihasználni ezt az időszakot, például a Lesz, ami lesz dalainak fele karanténban született. Most a második koncert nélküli időszakra is rengeteg online meglepetéssel készülünk.
A Lesz, ami lesz album születését mennyiben befolyásolta a vírushelyzet?
Giorgio: A munkafolyamatot meghatározta, de azt szerettük volna elkerülni, hogy ezáltal tipikus „karantén-lemez” legyen, ezért ez a téma a szövegekben nem feltétlenül köszön vissza.
Barni: Ha nem lett volna ez a vírushelyzet, valószínűleg nem mentünk volna el a zenekari edzőtáborunkba, hogy a hosszú külön töltött idő után maximálisan ráhangolódjunk a dolgokra. Mindenesetre egész máshogy raktuk össze, mint a Corduroy Clubot.
Milyen közeli és távolabbi terveitek vannak most?
Giorgio: A legfontosabb, hogy visszakerüljünk a klubok és fesztiválok színpadaira, amikor biztonságos lesz. Addig pedig írjuk tovább a dalokat, és lesz, ami lesz.
Barni: Meg agyalunk, hogy milyen karácsonyi ajándékokat adjunk egymásnak. Lehet, hogy nem is tudunk rendes zenekari-évzáró-céges bulit tartani, rémes ez az év.
Egyszer kijelentettétek, hogy „a rajongók majd végignézik, ahogy felnőttök”. Jelenleg a legtöbben tanultok. A későbbiekben a zenét szeretnétek fő hivatásnak, vagy vannak más tervek is?
Giorgio: A fő terv a zene, de szívesen kipróbálnánk magunkat más művészeti ágakban is! Például egy Carson Coma-filmben…
Barni: Legyen mindig a rock az első, de szeretnék cikkeket írni, vagy áldokumentumfilmeket csinálni például Attiláról. Meg persze indulnék a kerületi polgármesterségért is.
Tényleg lesz Carson Coma-film?
Barni: Legyen!
Fotók: Dombóvári Judit
