Hogyan ünnepli a születésnapját?
Ha az Isten megsegít, karanténban leszek a Maros
megyei Nyárádszentsimonban. Holnap indulok kéthetes szabadságra Erdélybe, s az
ottani jogszabályok szerint éppen ennyi időt kell karanténban töltenem.
Az
a második otthona?
Erdély az első otthonom. Budapest a második, ekként is
meg tudom élni a magyar nemzet egységét.
Mennyire
éli meg nehezen a kényszerűen otthon töltött napokat?
Magánemberként is nehéz elfogadni, hogy pusztán az alapvető szükségleteim ellátásával és munkával telnek a napjaim. A Hagyományok Háza főigazgatójaként pedig rosszul viselem, hogy eltűntek a személyes találkozások. A hagyományos kultúra éppen a személyességre, emberi kapcsolatokra épül. Morzsákat tudunk adni online, de az embereknek kezd elegük lenni a pótlékokból.
Önnek
is hiányoznak a találkozások?
Nagyon. Bár a vezető munkatársakkal napi kapcsolatban
vagyok, egy szűk körrel rendszeresen találkozom is, mégsem ugyanaz. Éppen olyan
szomorú ez, mint a kiürült utcák látványa, a lelkünk utcái is üresen konganak.
Mivel
tölti az idejét otthon?
Sok dolgom van, hál’ Istennek a hivatali dolgokon túl is. Tavaly beiratkoztam a Zeneakadémia Doktori Iskolájába. Az a tervem, hogy öregségemre hazatérek Erdélybe, és szeretnék tanítani. A disszertáció megírására például kiváló a karantén.
Miről
írja a doktoriját?
Az Utolsó óra program gyűjtésében szereplő erdélyi magyar
táncok zenéjéről. Ez a csárdás előtti időszak zenéit jelenti, már Bartók is írt
róla, csak kevés volt akkor az adat. Az az álmom, hogy Erdélyben is
létrehozzunk egy hangszeres népzenei tanszéket. Ehhez kell a doktorátus. Erdély
ilyen szempontból nagyhatalom és hiteles hely. A hiteles helyek manapság, a sok
hamisság és kamu közt, igencsak felértékelődnek. Mára ott is mobilisak a
fiatalok, így szinte mindegy, hogy Kolozsvár vagy Marosvásárhely adna otthont
egy ilyen kezdeményezésnek. Ha például Marosvásárhelyen kapna helyet a tanszék,
be lehetne hívni a szászcsávásiakat, Kolozsvárra a palatkaiakat vagy
szovátaiakat. Közvetlenebb lenne a kapcsolat az élő néphagyománnyal.
Bizonyára
egészen más budapesti fiatalként jelentkezni a népzene tanszékre, mint mondjuk gyergyóditrói
diákként, aki – mint ön is – magától értetődően nőtt bele a néphagyományba.
Megéltem ezt a kettősséget is. Az első tíz évemben a
maga természetes módján nevelt és ölelt körül a hagyományos népi kultúra.
Tízéves koromban elvittek janicsárnak Marosvásárhelyre, és hat-hét évvel később
a táncház mozgalom ébresztett rá arra, hogy érdemes volna körülnéznem a saját otthoni
környezetemben. Akkor kezdtem el gyűjteni, először a nagyapáméknál.
Miként
lett „janicsár”?
Jött egy tehetségkutató csapat a marosvásárhelyi zeneiskolából, és mivel kvalitásosnak találtak, azt ajánlották a szüleimnek, hogy menjek el zenét tanulni Vásárhelyre. Ezekben az években kizárólag a klasszikus zene tanulásának és tanulmányozásának szenteltem az életem, mígnem tizenhat éves koromban Erdélybe is betört a táncház mozgalom. Egyre-másra kezdtek az osztálytársaim széki zenét játszani, én meg döbbenten hallgattam, mondván, hogy ezt én is ismerem, még otthonról. Így fordultam ismét a népzene felé. A klasszikus zene és népi muzsika kettőssége egész életemet végigkísérte.
Attól,
hogy valaki elsősorban népzenével foglalkozik, gondolom, nem árt, ha behatóan
ismeri a klasszikus zenét.
Sőt, azt hiszem, rettenetesen nagy előnyére szolgál. A
klasszikus zenében tanultak segítséget nyújtottak nekem a gyűjtések
feldolgozásakor, színpadra állításakor egy-egy produkcióban. Zeneszerzést
tanultam, amit a mai napig úgy oktatnak, hogy stílusgyakorlatokat végeztetnek a
tanoncokkal, miként a festők lemásolják híres alkotók képeit, nekünk épp’ úgy
kellett fugát írnunk Bach ihletésére, vagy szonátát Beethoven mintájára. Ezzel
számos tanulságra tettünk szert, amit később a népzenében is remekül tudtam
hasznosítani.
Időről
időre komponált új műveket, de viszonylag keveset. A zeneszerzés az egyéb
teendők miatt egészen háttérbe szorult?
Ritkán volt rá időm, akkor is elsősorban alkalmazott
zenét írtam: színházi kísérőzenéket, táncegyütteseknek szóló egész estés
feldolgozásokat. Sokféle zenét szereztem az elmúlt húsz évben, elsősorban
színpadra. Kevés akad, amelyet saját kedvtelésemre, csupán a zeneszerzés
öröméért írtam volna meg. Amire szükség volt, azt írtam.
Nem
hiányzik, hogy a saját örömére komponáljon?
Dehogynem! Annak idején, húszévesen úgy terveztem az
életem, hogy irány a Bartóki út: húsz évet foglalkozom a népzene minél
teljesebb és mélyebb megismerésével, majd a következő húsz évet a saját zenei
nyelvem kifejlesztésére fogom fordítani, zenét szerzek. Ezt vágta ketté a Hagyományok
Háza projekt. Negyvenéves voltam, amikor elindult, és attól fogva alig maradt
időm a zeneszerzésre. Ha a Jóisten adna még húszat, bepótolhatnám.
Már
fiatalon tudatosan tervezte az életét, évtizedes célkitűzésekkel?
Nem mondanám tudatosnak, inkább álmodozónak. Mindig
voltak vízióim, amik a biztonságérzet illúzióját nyújtották. A tanítványaimnak
is azt mondom, hogy legyenek vízióik. Képzeljék el, hogy egy sötét patakparton
át akarnak menni a túloldalra. Nézzenek a lábuk elé, és a Jóisten oda fogja
tenni az első követ.
Önnek
mindig odatette?
Igen. Azért tudtam ennyit dolgozni, és eljutni ide,
ahol most vagyok.
Úgy
képzelem, élete egyik meghatározó döntése volt, hogy 1986-ban Magyarországra
jött. Miért határozott így?
1984-ben végeztem a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolán. Addig még – úgy, ahogy – lehetett végezni a munkánkat. Utána jött egy rettenetes időszak, amelyben gyakorlatilag ellehetetlenült, hogy tegyek valamit azért a túlsó partért, amit elképzeltem magamnak. Már gyűjteni sem lehetett, Nagyenyedre küldtek tanítani, a Securitate is ott volt a nyomomban. Bennünk, táncházasokban mégis nagyon erős volt az érzés, hogy nem szabad kivándorolni. Nagyon jóban voltam Kallós Zoli bácsival, aki a kivándorlások legnagyobb ellenzője volt. Egy adott pillanatban aztán elhatároztam magam, és elé álltam azzal, hogy úgy érzem, sokkal többet tudnék használni az ügyünknek, ha kimennék. Hál’ Istennek az öreg ezt elfogadta. Ez komoly válságot, törést jelentett mindannyiunk számára, akik így határoztunk.
Sejthette
akkor, hogy visszatér majd?
Nem. A Ceaușescu-diktatúra legkeményebb éveiben reményünk sem
volt arra, hogy ez egyszer másként lesz, és a kommunizmus ilyen hamar
megszakad. A magyarországi lét jelentette akkor a szabadságot, bár az is
korlátozott szabadság volt, én még emlékszem Külföldieket Ellenőrző Országos
Központi Hivatal ténykedésére.
1986-ban
jött Magyarországra, és az életrajzát szemlélve zökkenőmentesnek tűnik a
váltás. Állást kapott a Budapesti Zeneműkiadónál, a következő évben megalapították
az Ökrös zenekart. A valóságban is ennyire simán ment?
Látja, itt van, amikor azt mondom, hogy a Jóisten
odateszi elém a következő követ. 1986. október 21-én léptem át a magyar határt,
és november elsején már a Budapesti Zeneműkiadónál dolgoztam.
Valaki
beprotezsálta, vagy egyszerűen bekopogtatott?
Bekopogtam. Tudtam, hogy Orbán György marosvásárhelyi
zeneszerző ismerősöm ott dolgozik, és azt is, hogy az egy rettenetesen jó műhely,
kiváló munkatársakkal. Kalmár Laci főszerkesztőhöz mentem be. Nagy híre volt
akkor az erdélyi zeneoktatásnak, s mikor meghallotta, hogy kik tanítottak, azt
mondta: fel van véve. Rengeteget tanultam ott is.
Nem
hagyta el a muzsikálást sem.
Az volt a szerencsém, hogy a Zeneműkiadóba heti
kétszer kellett bemennem fogadóórára, a kottakiadással kapcsolatos munka rám
eső részét pedig akkor végeztem el otthon, amikor időm volt rá.
Soha
nem érezte úgy, hogy ezek mind az alkotói tevékenységtől vesznek el időt? Vagy
egyszerűen muszáj volt pénzt keresni?
Valamiből élni kellett. Közben családom lett,
igyekeztem megfelelő körülményeket teremteni a gyerekeimnek. Aztán jött a
Hagyományok Háza, és akkor már nem az volt a kérdés, hogy megélek-e, hanem hogy
naponta hány órát kell bent töltenem ahhoz, hogy jól végezzem a feladatom.
Agilis
embernek képzelem Önt, aki ha kitalál valamit, akkor kitapossa az utat is,
ahogy tette ezt az Utolsó óra program vagy a Hagyományok Háza esetében.
Átvitt értelemben ezt úgy is mondhatnám, hogy ráléptem a már említett következő kőre. Az is egy folyamat volt, hogy felismerjem, ez az én utam. Kezdetben nem hittem, hogy a Hagyományok Háza létrehozásában nekem miniszteri biztosi vagy főigazgatói szerep jut. Soha el nem felejtem, hogy amikor ezt a minisztériumban világossá tették, le kellett ülnöm Sebő Ferenccel, aki – a táncház mozgalom elindításán túl – a Hagyományok Háza ötletgazdája is volt, és nyilván nehéz volt elfogadnia, hogy nem ő lesz az intézmény első embere. Az emberi nagyságát mutatja, hogy megbékélt ezzel. Vagy még visszább megyek: az Utolsó óra program támogatása ügyében jártam a kilencvenes évek végén Rockenbauer Zoltánnál, akit néhány nappal később neveztek ki a Nemzeti Kulturális Örökség miniszterének, de én ezt nem tudtam. A beszélgetés végén szót ejtettünk a területemet érintő, megvalósításra váró kezdeményezésekről, így például a Hagyományok Házáról. A kinevezése után néhány nappal – tisztán emlékszem – autóban ülve hallgattam a Déli Krónikát, ahol bemondták, hogy Rockenbauer Zoltán a kiemelt célkitűzések között említette a Hagyományok Háza kezdeményezést. Felhívtam, hogy komolyan gondolja-e? Mire azt mondta: természetesen, és néhány hét múlva már a részleteket dolgoztuk ki.
Jövőre
jár le a főigazgatói kinevezése. Nem pályázik újra?
Ünnepélyesen megfogadtam magamnak, hogy ez az utolsó
ciklusom, jöjjön a fiatalabb generáció. Úgy érzem, ezzel letelt az időm, amit
erre szánhatok. A fennmaradót tanítással, zeneszerzéssel és jó sok
muzsikálással akarom tölteni.
Erdélyben?
Reményeim szerint igen. A Hagyományok Házának már
vannak erdélyi kirendeltségei, ezeket szívesen vinném tovább. Nagyon rég vágyom
haza. Gyergyóditróban díszpolgár vagyok, ami azt jelenti, hogy sírhelyet is
biztosítanak számomra. Amikor ezt meghallottam, arra gondoltam, milyen jó is
lenne, ha otthon temetnének el. Eddig is hazajártam, az elmúlt két évben
százötvenezer kilométert utaztam, ezentúl majd kicsit könnyebb lesz.