Hogyan ünnepli a születésnapját?

Ha az Isten megsegít, karanténban leszek a Maros megyei Nyárádszentsimonban. Holnap indulok kéthetes szabadságra Erdélybe, s az ottani jogszabályok szerint éppen ennyi időt kell karanténban töltenem.

Az a második otthona?

Erdély az első otthonom. Budapest a második, ekként is meg tudom élni a magyar nemzet egységét.

Mennyire éli meg nehezen a kényszerűen otthon töltött napokat?

Magánemberként is nehéz elfogadni, hogy pusztán az alapvető szükségleteim ellátásával és munkával telnek a napjaim.  A Hagyományok Háza főigazgatójaként pedig rosszul viselem, hogy eltűntek a személyes találkozások. A hagyományos kultúra éppen a személyességre, emberi kapcsolatokra épül. Morzsákat tudunk adni online, de az embereknek kezd elegük lenni a pótlékokból.

Koncert a Budai Vigadó erkélyén

Önnek is hiányoznak a találkozások?

Nagyon. Bár a vezető munkatársakkal napi kapcsolatban vagyok, egy szűk körrel rendszeresen találkozom is, mégsem ugyanaz. Éppen olyan szomorú ez, mint a kiürült utcák látványa, a lelkünk utcái is üresen konganak.

Mivel tölti az idejét otthon?

Sok dolgom van, hál’ Istennek a hivatali dolgokon túl is. Tavaly beiratkoztam a Zeneakadémia Doktori Iskolájába. Az a tervem, hogy öregségemre hazatérek Erdélybe, és szeretnék tanítani. A disszertáció megírására például kiváló a karantén.

Miről írja a doktoriját?

Az Utolsó óra program gyűjtésében szereplő erdélyi magyar táncok zenéjéről. Ez a csárdás előtti időszak zenéit jelenti, már Bartók is írt róla, csak kevés volt akkor az adat. Az az álmom, hogy Erdélyben is létrehozzunk egy hangszeres népzenei tanszéket. Ehhez kell a doktorátus. Erdély ilyen szempontból nagyhatalom és hiteles hely. A hiteles helyek manapság, a sok hamisság és kamu közt, igencsak felértékelődnek. Mára ott is mobilisak a fiatalok, így szinte mindegy, hogy Kolozsvár vagy Marosvásárhely adna otthont egy ilyen kezdeményezésnek. Ha például Marosvásárhelyen kapna helyet a tanszék, be lehetne hívni a szászcsávásiakat, Kolozsvárra a palatkaiakat vagy szovátaiakat. Közvetlenebb lenne a kapcsolat az élő néphagyománnyal.

Bizonyára egészen más budapesti fiatalként jelentkezni a népzene tanszékre, mint mondjuk gyergyóditrói diákként, aki – mint ön is – magától értetődően nőtt bele a néphagyományba.

Megéltem ezt a kettősséget is. Az első tíz évemben a maga természetes módján nevelt és ölelt körül a hagyományos népi kultúra. Tízéves koromban elvittek janicsárnak Marosvásárhelyre, és hat-hét évvel később a táncház mozgalom ébresztett rá arra, hogy érdemes volna körülnéznem a saját otthoni környezetemben. Akkor kezdtem el gyűjteni, először a nagyapáméknál.

Miként lett „janicsár”?

Jött egy tehetségkutató csapat a marosvásárhelyi zeneiskolából, és mivel kvalitásosnak találtak, azt ajánlották a szüleimnek, hogy menjek el zenét tanulni Vásárhelyre. Ezekben az években kizárólag a klasszikus zene tanulásának és tanulmányozásának szenteltem az életem, mígnem tizenhat éves koromban Erdélybe is betört a táncház mozgalom. Egyre-másra kezdtek az osztálytársaim széki zenét játszani, én meg döbbenten hallgattam, mondván, hogy ezt én is ismerem, még otthonról. Így fordultam ismét a népzene felé. A klasszikus zene és népi muzsika kettőssége egész életemet végigkísérte.

Fotó: Pohl Péter

Attól, hogy valaki elsősorban népzenével foglalkozik, gondolom, nem árt, ha behatóan ismeri a klasszikus zenét.

Sőt, azt hiszem, rettenetesen nagy előnyére szolgál. A klasszikus zenében tanultak segítséget nyújtottak nekem a gyűjtések feldolgozásakor, színpadra állításakor egy-egy produkcióban. Zeneszerzést tanultam, amit a mai napig úgy oktatnak, hogy stílusgyakorlatokat végeztetnek a tanoncokkal, miként a festők lemásolják híres alkotók képeit, nekünk épp’ úgy kellett fugát írnunk Bach ihletésére, vagy szonátát Beethoven mintájára. Ezzel számos tanulságra tettünk szert, amit később a népzenében is remekül tudtam hasznosítani.

Időről időre komponált új műveket, de viszonylag keveset. A zeneszerzés az egyéb teendők miatt egészen háttérbe szorult?

Ritkán volt rá időm, akkor is elsősorban alkalmazott zenét írtam: színházi kísérőzenéket, táncegyütteseknek szóló egész estés feldolgozásokat. Sokféle zenét szereztem az elmúlt húsz évben, elsősorban színpadra. Kevés akad, amelyet saját kedvtelésemre, csupán a zeneszerzés öröméért írtam volna meg. Amire szükség volt, azt írtam.

Nem hiányzik, hogy a saját örömére komponáljon?

Dehogynem! Annak idején, húszévesen úgy terveztem az életem, hogy irány a Bartóki út: húsz évet foglalkozom a népzene minél teljesebb és mélyebb megismerésével, majd a következő húsz évet a saját zenei nyelvem kifejlesztésére fogom fordítani, zenét szerzek. Ezt vágta ketté a Hagyományok Háza projekt. Negyvenéves voltam, amikor elindult, és attól fogva alig maradt időm a zeneszerzésre. Ha a Jóisten adna még húszat, bepótolhatnám.

Már fiatalon tudatosan tervezte az életét, évtizedes célkitűzésekkel?

Nem mondanám tudatosnak, inkább álmodozónak. Mindig voltak vízióim, amik a biztonságérzet illúzióját nyújtották. A tanítványaimnak is azt mondom, hogy legyenek vízióik. Képzeljék el, hogy egy sötét patakparton át akarnak menni a túloldalra. Nézzenek a lábuk elé, és a Jóisten oda fogja tenni az első követ.

Önnek mindig odatette?

Igen. Azért tudtam ennyit dolgozni, és eljutni ide, ahol most vagyok.

Úgy képzelem, élete egyik meghatározó döntése volt, hogy 1986-ban Magyarországra jött. Miért határozott így?

1984-ben végeztem a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolán. Addig még – úgy, ahogy – lehetett végezni a munkánkat. Utána jött egy rettenetes időszak, amelyben gyakorlatilag ellehetetlenült, hogy tegyek valamit azért a túlsó partért, amit elképzeltem magamnak. Már gyűjteni sem lehetett, Nagyenyedre küldtek tanítani, a Securitate is ott volt a nyomomban. Bennünk, táncházasokban mégis nagyon erős volt az érzés, hogy nem szabad kivándorolni. Nagyon jóban voltam Kallós Zoli bácsival, aki a kivándorlások legnagyobb ellenzője volt. Egy adott pillanatban aztán elhatároztam magam, és elé álltam azzal, hogy úgy érzem, sokkal többet tudnék használni az ügyünknek, ha kimennék. Hál’ Istennek az öreg ezt elfogadta. Ez komoly válságot, törést jelentett mindannyiunk számára, akik így határoztunk.

Kallós Zoli bácsival

Sejthette akkor, hogy visszatér majd?

Nem. A Ceaușescu-diktatúra legkeményebb éveiben reményünk sem volt arra, hogy ez egyszer másként lesz, és a kommunizmus ilyen hamar megszakad. A magyarországi lét jelentette akkor a szabadságot, bár az is korlátozott szabadság volt, én még emlékszem Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal ténykedésére.

1986-ban jött Magyarországra, és az életrajzát szemlélve zökkenőmentesnek tűnik a váltás. Állást kapott a Budapesti Zeneműkiadónál, a következő évben megalapították az Ökrös zenekart. A valóságban is ennyire simán ment?

Látja, itt van, amikor azt mondom, hogy a Jóisten odateszi elém a következő követ. 1986. október 21-én léptem át a magyar határt, és november elsején már a Budapesti Zeneműkiadónál dolgoztam.

Valaki beprotezsálta, vagy egyszerűen bekopogtatott?

Bekopogtam. Tudtam, hogy Orbán György marosvásárhelyi zeneszerző ismerősöm ott dolgozik, és azt is, hogy az egy rettenetesen jó műhely, kiváló munkatársakkal. Kalmár Laci főszerkesztőhöz mentem be. Nagy híre volt akkor az erdélyi zeneoktatásnak, s mikor meghallotta, hogy kik tanítottak, azt mondta: fel van véve. Rengeteget tanultam ott is.

Nem hagyta el a muzsikálást sem.

Az volt a szerencsém, hogy a Zeneműkiadóba heti kétszer kellett bemennem fogadóórára, a kottakiadással kapcsolatos munka rám eső részét pedig akkor végeztem el otthon, amikor időm volt rá.

Soha nem érezte úgy, hogy ezek mind az alkotói tevékenységtől vesznek el időt? Vagy egyszerűen muszáj volt pénzt keresni?

Valamiből élni kellett. Közben családom lett, igyekeztem megfelelő körülményeket teremteni a gyerekeimnek. Aztán jött a Hagyományok Háza, és akkor már nem az volt a kérdés, hogy megélek-e, hanem hogy naponta hány órát kell bent töltenem ahhoz, hogy jól végezzem a feladatom.

Agilis embernek képzelem Önt, aki ha kitalál valamit, akkor kitapossa az utat is, ahogy tette ezt az Utolsó óra program vagy a Hagyományok Háza esetében.

Átvitt értelemben ezt úgy is mondhatnám, hogy ráléptem a már említett következő kőre. Az is egy folyamat volt, hogy felismerjem, ez az én utam. Kezdetben nem hittem, hogy a Hagyományok Háza létrehozásában nekem miniszteri biztosi vagy főigazgatói szerep jut. Soha el nem felejtem, hogy amikor ezt a minisztériumban világossá tették, le kellett ülnöm Sebő Ferenccel, aki – a táncház mozgalom elindításán túl – a Hagyományok Háza ötletgazdája is volt, és nyilván nehéz volt elfogadnia, hogy nem ő lesz az intézmény első embere. Az emberi nagyságát mutatja, hogy megbékélt ezzel. Vagy még visszább megyek: az Utolsó óra program támogatása ügyében jártam a kilencvenes évek végén Rockenbauer Zoltánnál, akit néhány nappal később neveztek ki a Nemzeti Kulturális Örökség miniszterének, de én ezt nem tudtam. A beszélgetés végén szót ejtettünk a területemet érintő, megvalósításra váró kezdeményezésekről, így például a Hagyományok Házáról. A kinevezése után néhány nappal – tisztán emlékszem – autóban ülve hallgattam a Déli Krónikát, ahol bemondták, hogy Rockenbauer Zoltán a kiemelt célkitűzések között említette a Hagyományok Háza kezdeményezést. Felhívtam, hogy komolyan gondolja-e? Mire azt mondta: természetesen, és néhány hét múlva már a részleteket dolgoztuk ki.

A Hagyományok Házának otthont adó, felújított Budai Vigadó átadása 2018-ban

Jövőre jár le a főigazgatói kinevezése. Nem pályázik újra?

Ünnepélyesen megfogadtam magamnak, hogy ez az utolsó ciklusom, jöjjön a fiatalabb generáció. Úgy érzem, ezzel letelt az időm, amit erre szánhatok. A fennmaradót tanítással, zeneszerzéssel és jó sok muzsikálással akarom tölteni.

Erdélyben?

Reményeim szerint igen. A Hagyományok Házának már vannak erdélyi kirendeltségei, ezeket szívesen vinném tovább. Nagyon rég vágyom haza. Gyergyóditróban díszpolgár vagyok, ami azt jelenti, hogy sírhelyet is biztosítanak számomra. Amikor ezt meghallottam, arra gondoltam, milyen jó is lenne, ha otthon temetnének el. Eddig is hazajártam, az elmúlt két évben százötvenezer kilométert utaztam, ezentúl majd kicsit könnyebb lesz.