Belesne Jókai hálószobájába?

Kortünetnek tűnik, hogy amikor egy intézmény hétvégi nyárestére a kulturális jelzővel hirdet programot, úgy megijed a saját merészségétől, hogy azonnal a standup kitétellel próbál bocsánatot kérni érte. Megvan rá az oka, hiszen a kultúra, mint köztudomású, veszedelmes portéka, amelyhez a józan ember bottal is csak messziről és óvatosan nyúl, nehogy maradandó kárt szenvedjen. Ám ebben az esetben talán indokolatlan volt ennyire aggódni, hiszen Bősze Ádám és Nyáry Krisztián, az est két „levezető elnöke” vagy dudása minden túlzás nélkül a kultúra nagyágyúja, akik nemcsak kivételes műveltségükkel tűnnek ki, hanem az értékes tartalmak ügyes csomagolásához is kiválóan értenek: a kultúra méregfogának profi eltávolítói.

Ezzel azonban nekem van azért némi gondom, mert gyakran a bulvárnak tett túlzott engedményként hat. Értékek mentéséhez a velük visszaélő és a felszámolásukkal sikeresen kísérletező bulvárt eszközként használni már eleve kétes vállalkozás, és ráadásul semmi garancia nincs rá, hogy célt lehet vele érni. A „bohóckodás” ugyanis esetleg azt a tévképzetet kelti az ily módon szórakozókban, hogy máris mindent megkaptak, amit a kultúra adhat, így semmilyen további aktivitásra, ne adj’ isten erőfeszítésre nem lesz szükségük ahhoz, hogy művelt embernek mondhassák magukat. Bár manapság már az is dicsérendő erény, ha valaki csupán a műveltség látszatát akarja kelteni magára vonatkozóan, mert valamilyen félreértés következtében úgy gondolja, ha elhiszik róla, fel fognak rá nézni.

Tudom, máris veszélyes vizeken hajózom, hiszen uralkodó trend lett az általánossá váló szokások és beidegződések törvényi szintre emelése (bárki bárhogyan fogalmazhat, hiszen ki ítélhetné el ezért, és milyen alapon: ő maga ez a fogalmazásmód, és őt magát utasítjuk el, ha elvitatjuk azt a jogát, hogy éppen így fejezze ki magát. Nem mondhatjuk azt, hogy helytelenül ír vagy beszél, mivel minden egyformán helyes; nem létezik olyan ítélőszék, amely ez ügyben kötelező érvénnyel nyilatkozhatna). Klasszikus esete a jelenségnek a lamentál szó kezelése, amelyet ma szinte mindenki helytelenül – siránkozik helyett töprengként – használ, ám mivel az eredeti jelentése egyre halványabb, az ügyében dönteni hivatott nyelvészek már azon gondolkodnak (nem, nem lamentálnak), hogy töprengként (is?) „törzskönyvezik”, vagyis behódolnak a korszellemnek, noha ezzel maguk alatt vágnák a fát.

A Jókai sétány 200. (a cím végére pont kell), Bach Kata színész, Bősze és Nyáry kétórás produkciója nem standup, hanem művelődéstörténeti bulvárest sok-sok idézettel, néhány zeneivel is. A Laborfalvi Rózával való megismerkedéssel, majd házassággal, a Petőfihez fűződő barátság emiatti megromlásával, az egykori barát őt egész életén át kísértő emlékével, Jókai nemzeti idollá válásával, zenei ízlésével, a regényéből készült operettel, A cigánybáróval, majd az élete alkonyán Nagy Bellával szinte mindenki ellenében való egybekelésével foglalkozik roppant szórakoztatóan.

Számomra a Bősze által zenei szemelvényekkel színesített részek voltak a legélményszerűbbek, de Bach Kata felolvasásai is nagy hozzáadott értékei az estnek, mert kihallani belőlük, hogy a részvétele túlmegy a szövegek „kihangosításán”: egyenrangú tagja (lehetne) a hármasnak. Neki is, Bőszének is vannak spontánnak tűnő megszólalásai, ám sajnos nem túl sok. Azért sajnos, mert ezek általában humorosak, elevenebbé teszik, a párbeszéd, a vita, a csipkelődés elemeivel gazdagítják az összhatást – és ezzel mintha ellentartanának Nyáry néhol kissé professzoros fejtegetéseinek, aki azonban kétségtelenül a produkció atyamestere és feltehetőleg a szövegkönyv írója. Bach és Bősze így mintha az ő vendégei lennének, akiknek ő oszt lapot, teremt teret, Bőszének nagyobbat, Bachnak kisebbet – ez az egyensúlytalanság kissé zavaró, és azt a látszatot kelti, mintha az este folyamán mindenki Nyáry tanítványaként lenne jelen. Igaz, őt bárki szívesen választaná tanárául, mivel nagyon ért hozzá, hogy tudásának kincsestárából a legszínesebb, legmeghökkentőbb és legviccesebb információkat vegye elő. Hogy azonban ezáltal Jókaihoz mint íróhoz közelebb kerülünk-e, mint az előbb már jeleztem, nem garantált.

Bőszét és Nyáryt az imént két dudásnak neveztem, és ezzel tiszteletlenül arra utaltam, hogy elférnek-e ők egy csárdában: hogy nem túl sok-e két ekkora kulturális sztár egy színpadon, hiszen egész biztos, hogy külön-külön is el tudnának vinni a hátukon hasonló produkciókat. A válasz az eddigiekből következően az, hogy az együttműködésük példás ugyan, de Bősze számára csak a szükségesnél kisebb röpdét biztosít a szárnyaláshoz. Másfelől a zenei vonatkozások témává emelése időnként szinte a neki tett engedményként hat, holott bizonyára sokan voltunk a nézőtéren, akik örültek volna több zenének és hozzájuk fűzött kommentárnak.

A Jókai sétány 200. rengeteg mikroadattal, történettel, aprósággal, kuriózummal, magánéleti fordulatok ismertetésével csaknem észrevétlenül hozza közelebb hozzánk az írót; a hatására úgy érezhetjük magunkat, mintha Jókai szalonjának rendszeres vendégei, mindennapjaiba belelátó ismerősei lennénk, de még a hálószobájába is beleskelődhetnénk – ez engem zavar, mivel még százötven évvel később sem érzem úgy, hogy jogom lenne ilyen mélységben belelátni olyasmikbe, amiket ő a legszentebb magánügyeinek tekintett.

Az utókor gyakran érzi magát feljogosítva arra, hogy a legintimebb terekben is vizsgálódhasson, minden titkuktól megfossza a régi nagyokat, és annak örömével ajándékozzon meg bennünket, hogy „irodalmi tájékozottságunkat” ilyen kérdésekkel igazolhassuk az ismeretségi körünkben:

„Tudtátok, hogy Jókai kopasz volt, de szégyellte, ezért parókát hordott?”; „Erotikus képeket rendelt külföldről, de lelepleződött, ehhez mit szóltok?”

Bizonyára nagyon ódivatú a felfogásom, de nekem ez fáj, a nagy író megszégyenítéseként hat. Ha úgy vizsgálgatjuk, boncoljuk fel, mint egy szarvasbogarat, azzal a legkevésbé sem tanúsítjuk iránta azt a tiszteletet, amely mint nemzeti nagyságunknak kijárna neki, és amelyet itt és most egymástól is a legtermészetesebb módon és joggal várunk el. Senkit sem méltó „kiterítve”, a tekintetünknek teljesen kiszolgáltatva nézegetni és a gyengeségein nevetni.

Noha a művészi útkereséstől a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű alkotóvá válásig, majd az aggkorig végighaladunk a pályán, nem iskolás életrajzot kapunk, hanem fel-felvillanó képeket, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt: a színpad hátterében kifeszített vászonra vetítve gazdag fotóanyaggal illusztrálják az elhangzottakat, ami hozzásegít, hogy képzeletben átzsilipeljünk Jókai korába. E történetmesélés alaptulajdonsága a töredékesség, epizodikusság, de az a trükk is, hogy teljességérzést vált ki. Emiatt sokan távozhatnak azzal az illúzióval, hogy mindent láttak és hallottak, ami Jókaira vonatkozóan fontos.

A képek kiválogatása, majd a szöveggel való szinkronizálása nagy és igényes munka volt, a kettő egyidejű befogadása pedig időnként komoly koncentrációt igényel.

Többször is szóba kerül az a téma, hogy Jókaira a környezete rá akarta erőltetni, amit a nagy magyar író, a nemzet bálványa számára kötelező viselkedésnek vélt, ám ő az utolsó leheletéig tiltakozott az ellen, hogy mások mondják meg, mi jó neki, és nem akart alkalmazkodni olyan elvárásokhoz, amelyek éppen az ő boldogságvágyát és önálló döntésekhez való jogát nem veszik figyelembe. Sikeresen megvédte a szabadságát, és még „önmaga emlékműve” sem érdekelte, ami azért nagy dolog, mert több mint száz kötettel a háta mögött, az ország legnépszerűbb írójaként gondolhatta volna úgy, hogy kötelessége a róla kialakult képhez illően viselkednie. Sőt esetleg abba is beleélhette volna magát, hogy ő már nem önmagáé, hanem testestül-lelkestül a nemzeté. Ám független maradt minden külső kényszertől, elvárástól, és vállalta a botrányt, amelyet 1899-es második házassága kiváltott (és nagyrészt az akkori bulvárlapok dagasztottak).

Még mai szemmel tekintve is merész és imponáló ez a döntés, családja ellenségességének ismeretében különösen is. Hiszen 74 évesen sokkal óvatosabb és aggodalmasabb is lehetett volna, és igyekezhetett volna mindenáron fogadott lányának megfelelni, hogy békés öregkorban, nagypapai idillben legyen része. De mennyivel szebb, hogy ekkor is dacos volt, mint több mint ötven évvel korábban, az első házasságkötésekor. Hogy a „botrányos” eseményről értesülve még az olvasói is elfordultak tőle, az kegyelemdöfésként hathatott a számára.

Azt hiszem, végső soron ez a hűtlenség is őt, az ő meggyőződését igazolta: azt, hogy ha a boldogságunkról van szó, soha semmilyen külső szempontra nem érdemes tekintettel lenni, a kíméletlen bulvárlapok, bulvárszemlélet által befolyásolt, álszent közvéleményre pedig végképp nem.

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu