De a kávéházak nemcsak vendégeiknek voltak kiszolgáltatva, hanem a nem kívánt vendégeknek is, például az állampárt funkcionáriusainak. 1949-ben, amikor az Abbáziát államosították, vezetőjét, Steuer Lórántot, népnyúzónak nevezve internálták. Ha nem jönnek az államosítások, ha nem teremtenek ellenséges hangulatot a kávéházakkal szemben a kommunista napilapok publicistái, a kávéházba járás akkor is hanyatlásnak indult volna, mert változott az életmód, és változtak a kávéfogyasztási szokások is, és maga az elpresszósodás már a harmincas években elindult.
Nyáry könyve mesteri módon fűzte össze a művelődéstörténet, a művészettörténet és az irodalomtörténet motívumkincseit, sokszor maga talált rá elfeledett mesékre, melyek remekül egészítették ki a kávéházi kánont. De nemcsak mesélt, sorsokat, tanulságokat tárt föl. A szerzőnek különleges érzéke van ahhoz, hogy még akkor se tegye le az olvasó az Itt kávéztak ők kötetet, amikor véget ért egy fejezet. Hagyják magukat képzeletben beültetni egy másik kávéházba, és megint kapnak a kávé mellé szódát, cukrot, tejhabot és napilapokat. A kötet több, mint könnyű, kávéillatú irodalomtörténet, anekdotákkal, a híres kávésok üzletpolitikájának ismertetésével, mert Nyárynak nem csak az anekdotákra, színes motívumokra van érzékenysége.
Eszünkbe juthat a hetvenes évek tévéjátékainak a világa, amelyekben megidézték a két háború közötti kábárékat, kuplékat, és szinte életre kel a Krúdy által is többször megidézett Baltimór, a Korona kávéház aranyifjúja, aki végigpofozza a Váci utcát, mert a zongorahangoló nem akarta hozzáadni a leányát. És nemcsak Krúdyt idézi, de sokat tanult is tőle, de ami ennél fontosabb: Nyáry megnyeri az olvasóját, aki elhiszi neki, hogy fontos a kávéház ügyének képviselete.
A könyvből kirajzolódnak személyiségrajzok is, mint amilyen például a szorgalmas, tehetséges vendéglátós Dreschler Jánosé. Ezek a karrierek, ha mai történetek lennének, a Forbesban olvasnának azokat, de mivel rajtuk van százhúsz év patinája, már a művelődéstörténet részei. Olvashatunk vendéglátós alapigazságokat, üzletvezetési bölcsességeket (ne rakd ki az alig fogyasztó idős hölgyvendégeket, mert akkor már a fiuk sem fog bejönni) is, és ezek is sokat árulnak el a 20. század elejéről. A kötet mellőzi az enteriőrök bemutatását, az esztétikai futamokat a berendezésekről. Nem a kávés specialitásokon, a vendéglátós koncepciókon volt a hangsúly, hanem a címből – Itt kávéztak ők – idézett személyes névmáson, az ők-ön, az írókon, festőkön, az ő történeteiken, amelyek itt, azaz a kávéházakban estek meg velük, miközben éppen kávéztak. A könyvben tehát a fókusz a kávéházban tartózkodó művészeken van.
Magas koffeintartalmú történetekre van szükségük, amelyek feldobják őket, lendületet adnak ahhoz, hogy tovább olvassanak, immár Krúdyt, Zsolt Bélát, Mándyt. Persze rengeteg információ zúdul az olvasóra, az elmúlt kétszáz év kultúrtörténete úgy folyik össze, mint egy átmulatott kávéházi éjszaka után a kasszírhölgyek becenevei. Stílusosak a kötet részint visszatérő grafikai elemei, de pont erről jutott eszünkbe: érdemes lett volna minden fejezet végén afféle piktogramokkal ellátott kiemeléseket, úgynevezett kereteseket készíti, hogy kik voltak az adott hely törzsvendégei, meddig üzemelt és milyen címen működött az adott kávéház. Mindezen túl mégis dicséret illeti a kötet tipográfiáját, kivitelét. Akár a hetvenes évek ismeretterjesztő, kiváló könyvészeti minőségű, részint ifjúsági kötetei is eszünkbe juthatnak a kiadványról.
Nyáry írja az előszóban: „Ez a könyv nem elsősorban a kávéházakról szól – felesleges is lenne. A magyar kávéházak kultúrtörténetét az elmúlt pár évtizedben páratlan alapossággal térképezte fel és tárta a nyilvánosság elé néhány elhivatott szakember. Közülük is elsősorban Saly Noémi és Zeke Gyula voltak azok, akik annyi fontos tényt tártak fel, és annyi legendát cáfoltak a témával kapcsolatban, hogy értelmetlen és elbizakodott vállalkozás lenne a nyomukban járni. Ez a könyv elsősorban a kávéházakba járó írókról, festőkről és más művészekről szól. A kávéház közel kétszáz évig nemcsak második lakhelye volt a magyar művészeknek, hanem az egymást formáló eszmék és a polgári szabadság iskolája is.”
A kötet legizgalmasabb részei pont az ötvenes és a hatvanas évek lefokozott kávéházi életképeinek felmutatása. A New York kávéház történetét részint Csernus Tibor A három lektor című elhíresült képével illusztrálja. A képen Réz Pál, Domokos Mátyás és Vajda Miklós irodalmárok láthatók, amint a New Yorkban – akkori nevén Hungáriában – ülnek egy vázában kókadozó piros tulipán mögött. Szegő János Literán megjelent Vajda Miklós-interjújából tudjuk, hogy Csernus valójában nem a kávéházban, hanem a Dráva utcai műtermében készítette a festményt. Nekünk sem kell kávéházakban ülve olvasnunk Nyáry Krisztián remek könyvét, díszletek nélkül is megjelennek lelki szemeink előtt Budapest egykori kávéforrásai.
