„Mit rejtesz magadban, te szörnyű gépecske, ami nem esik az Észnek útjába? Talán a Legnagyobbra, Legfélelmesebbre, ami tebenned van, csak a Véletlen szörnyű mozdulata tapinthat rá?
Már este van s kint ülök a terrászon, köröttem a világ, alattam a város, félkörben mint egy óriás billentyűzet... azon pedig az Isten ujja ír! Ír, ír, türelmesen, fáradhatatlanul; az ő ujját bizonnyal nem az ész vezeti. Az ész a gépben van és nem az ujjakban; én s te a gépben vagyunk, s ti, kik ujjaknak vélitek magatokat, csak billentyűk vagytok. Láttam billentyűket, kik égi olajért imádkoztak, s láttam billentyűket, kik nem tudták, mily szavakhoz kellenek?” – olvasható Babits Mihály Szimfónia az írógép előtt című írásában, amely száz éve jelent meg a Nyugat hasábjain.
Babits írógépe – melyet a költő több művében is megemlít – jelenleg az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében található. „Anyag: acél, vas, műanyag; állapot: teljesen használhatatlan, roncs” – a tárgyleírás objektív állapotfelmérése annyira mellbevágó, hogy érdemes teljes egészében idézni: „Az írógéptest eldeformálódott. A festék- és lakkréteg teljesen hiányzik, leégett a külső burkolatról. A billentyűk és a betűkosár helyenként helyükről eltávolodva ágaskodnak. Hiányzik a papírtovábbító henger, a váltókar, sérült és hiányos a festékszalag orsója. Hiányoznak billentyűk, és a betűkosárban rögzített betűkarok között is több olyan van, amelyeken már nincs rajta az eredetileg rá rögzített betűfej.”
Mi történt Babits írógépével? A költő halála után a legendás könyvtárával együtt az írógépe is a Baumgarten-alapítványhoz került. Az emlékmúzeumnak szánt dolgozószobát 1945-ben, Budapest ostroma idején bombatalálat érte, és porig égett. A romok közül egyedül a költő írógépét tudták kimenteni.
Bella István Az írógép címmel örökítette meg, amit a roncs látványa felidézett benne: „Ez a kín, s ez a kiszolgáltatottság azért más volt. Vaskosabb, kegyetlenebb, tárgyszerűbb. S hiába próbáltam az összetöpörödött pléh- és acélcsonk helyébe képzelni az egyik legnagyobb magyar humanista költő munkaeszközét, az egymásba csavarodott billentyűk görcsösen ágaskodó ujjak voltak, egymásba égett kalimpáló vasfüvek, levegő után kapkodó béna hangszálak. S hiába próbáltam elképzelni a meggörbült hengeren fénylő fehér papírlapot a fürgén kopogó, föl-fölágaskodó billentyűk mögött, csak a jeges hómezőket láttam, s a fagyott lábak, menetelő mankók kopogását hallottam a trocheus könnyed lejtése, a jambus deli tánca helyett. S a vers fölé hajló fekete szikár arc helyett is azt a másikat, az utolsó fényképről, a gégerákkal tusakodó némaságot, akiről még Radnóti szólt így, mert akkor volt még, hol és kinek: »Csak csont és bőr és fájdalom.« […] Ha egyszer szobrot készítek az elembertelenedés ellen – ezt az írógépet másolom le, figyelmeztetőül.”
