Hét magyar város Ottlik Kőszegétől Babits Pécséig, amely megihlette íróinkat

Örökség

Irodalmunk előszeretettel kalandozik el a fővárosból hazánk távolabbi, ám nem kevésbé szép és izgalmas helyszíneire. Összeállításunkban hat plusz egy olyan regényt ajánlunk, amely vidéki nagyvárosban játszódik, a klasszikus kötelezőktől a kortárs kedvencekig.

Debrecen 1930-ban: a Kossuth tér, a Kossuth szoborcsoport és a Református Nagytemplom. Fotó: Hirschler Károly / FORTEPAN
Debrecen 1930-ban: a Kossuth tér, a Kossuth-szoborcsoport és a Református Nagytemplom. Fotó: Hirschler Károly / Fortepan

Olyan bíborvörös tégla sehol másutt nincs, csak Debrecenben

Pakk, lutri, reskontó – e sajátos szavakról mindannyiunknak Móricz Zsigmond nem ifjúsági olvasmánynak szánt, mégis a felső tagozatosok állandó keresztjévé vált műve jut eszünkbe. Noha egyre kevésbé látjuk értelmét annak, hogy a „mit gondolt a szerző?” kérdésre keressük a választ, a Légy jó mindhalálig értelmezéstörténete annyira letért az eredeti koncepció által kijelölt útról, hogy érdemes vele kivételt tenni. Nyilas Misi maga Móricz: nem a debreceni kisdiák – noha az író maga is a cívisváros híres kollégiumában tanult –, hanem a megkínzott és félreértett, jóságát és tisztaságát mégis megőrző ember.

Bár a regény több valós helyszínre utal – a református kollégium mellett például a Csokonai Színházra és a Kálvin téri Emlékkertre –, Debrecen a Móricz által bemutatott formában sosem létezett: az író szubjektív módon keveri diákéveinek és a mű keletkezési idejének városképét. Mivel a főhős többnyire szenved itt, a mű viszonylag negatív képet fest róla. Debrecen mitikusan nagyra nő az ijedt kisgyermek szemében: nem jellemzi báj vagy otthonosság, csak ünnepélyes pátosz és befogadhatatlan mértékű monumentalitás. A kollégium tornáca „vörös téglával volt kirakva a talp alatt, olyan bíborvörös téglával, amilyen sehol másutt nincsen, csak Debrecenben (…). Nem is mert rajtuk nagyon tapodni”.

Szeged, szerelmek, szalmaláng

A Vera című regény két mottója az Abigélt és A Pál utcai fiúkat idézi meg, a történet, a főhős neve és a helyszínül választott alföldi város azonban egyértelmű allúziója Janikovszky Éva egyik korai szövegének, az 1960-ban megjelent Szalmalángnak. Grecsó Krisztián 2019-es írásának már a borítója is Szegedet ábrázolja – felfedezhetjük rajta a Hősök kapuját, az egykori Gödör Éttermet, valamint egy Szeged áruházas nejlonszatyrot.

A Hősök kapuja 1976-ban. Fotó: FŐFOTÓ / FORTEPAN
A Hősök kapuja 1976-ban. Fotó: Főfotó / Fortepan

Grecsó számára nem idegen a város: a helyi egyetemen tanult, és személyes tapasztalatainak lenyomata ott van a könyvben: az általános iskolás Vera mozgása teljesen követhető, történetének fontos helyszínei a dóm, a Szegedi Nemzeti Színház vagy az Oskola utca. A beazonosítható pontok ellenére a lapokon megelevenedő Szeged nem teljesen azonos a valóban létezővel, a szöveg térkezelésében működésbe lép az írói szabadság – épp mint Móricz esetében, akit már csak azért is megemlíthetünk itt, mert prózája a Grecsó-életmű egyik legmarkánsabb inspirációs forrása.

Eger, a történelmi diadalokra és remeteéletre alkalmas város

„A patakban két gyermek fürdik: egy fiú meg egy leány.” A könyv alakban 1901-ben megjelent Egri csillagok első mondata kétségtelenül a legendás regénykezdetek közé tartozik – olyannyira, hogy a pancsoló Vicának és Gergőnek ma már bronzszobra van az Eger-patak partján –, habár Gárdonyi Géza terjedelmes műve a közoktatásban a Légy jó mindhalálighoz hasonlóan ellentmondásos helyet foglal el (ami nem annyira a szövegeket minősíti, mint azt, mikor adják őket gyerekek kezébe). Az Egri csillagok 2005-ben a Nagy Könyv felmérés eredményeként elnyerte a Magyarország legkedveltebb regénye címet; olyan köteteket utasítva maga mögé, mint az 1984, a Harry Potter-könyvek vagy A kis herceg. Nagy népszerűsége valószínűleg kapcsolódik a magyar nemzeti tudatot megszólító, dicső történelmi múltunkat felidéző cselekményéhez. Ennek ellenére nem szabad tisztán nacionalista olvasatot tulajdonítani neki, már csak azért sem, mert sok a romlott szövegváltozat (az egyiket épp a szerző fia öltöztette az eredetinél vastagabb „keresztény-nemzeti jellegű” gúnyába).

Az Eger-patak a Knézich Károly utcai hídnál, háttérben a Nagy-Eged hegy 1938-ban. Fotó: FORTEPAN
Az Eger-patak a Knézich Károly utcai hídnál, háttérben a Nagy-Eged hegy 1938-ban. Fotó: Fortepan

A korábbi regényekhez hasonlóan az Egri csillagok helyrajza is részben az író élményein alapul, aki az érettségi után Eger város tanítóképzőjében tanult, 1897-ben pedig végleg a városba költözött. (Életének ezen utolsó szakaszában ragadt rá az egri remete elnevezés, amely Gárdonyi közismerten zárkózott személyisége ellenére is túlzó.) Bár a mozgalmas cselekményű történetnek csak kevesebb mint a fele játszódik Egerben, egyértelműen ez a legfontosabb helyszín, hiszen a történet szinte minden szála itt, az ostromlott várban fut össze.

„Hát ilyen Miskolc. Mégse tudnék tőle szabadulni”

Márta Alex, azaz ByeAlex 2014-es kisregényét nem jó érzés olvasni. Az Özséb, amely nyilvánvalóan imázsváltó és önmeghatározó szándékkal született a zenész eurovíziós szereplése után, nehezen sorolható a szépirodalom kategóriájába. Ennek elsődleges oka az eklektikus stílus – a szövegben indokolatlanul erős polgárpukkasztás és a bölcsészdiplomát szerzett szobafilozófus magasztos elmélkedései váltogatják egymást, amely zavarba ejtő csomagolása a már-már banálisan egyszerű, ám vitathatatlanul feszültséggel teli cselekménynek. Özséb egy reggel elhatározza, hogy véget vet életének, és az általa lefestett szürke és piszkos Miskolc ideális helyszín az öngyilkossághoz. Primitív és kisstílű képet ad róla – de milyet is adhatna egy hasonlóan primitíven és kisstílűen élő ember?

Rendőr igazoltat Miskolcon, a Búza téri autóbuszállomáson 1982-ben. Fotó: Magyar Rendőr / FORTEPAN
Rendőr igazoltat Miskolcon, a Búza téri autóbusz-állomáson 1982-ben. Fotó: Magyar Rendőr / Fortepan

Az alapvetően negatív ábrázolás ellenére nem tud, nem akar elszakadni Miskolctól, van a városnak ugyanis egy ritka és figyelemre méltó értéke: az, hogy autentikus, nem akar önmagánál több lenni – sok településnél épp ezáltal több. Őrzi múltjának kitörölhetetlen nyomait. „Miskolc a világ maga – kicsiben. Egy hajdani acélbirodalom, a szocializmus maradványa, egy elfeledett magyar város, ami nem való az ínyenc válogatósoknak. Miskolc Magyarország gyomra. Mindent megemésztett, amit eddig elé dobtak az évtizedek. Egyre rosszabbul van, egyre többet kell hánynia, de mindennap talpra áll.” Miskolc a bőrünkbe ivódik, nem tudunk szabadulni tőle.

A senki földjén – Kőszeg és az Iskola

Kőszeg határ menti város, ahol máig áll a huszadik századi magyar irodalom egyik leghíresebb iskolájának épülete. A sokak által (méltatlanul) egykötetes szerzőnek tartott Ottlik Géza 1923 és 1926 között tanult a katonai alreálban – csakúgy, mint az Iskola a határon főhősei. A Kőszeg szó mindössze egyszer fordul elő a regényben, ami nem meglepő: a fiúk ritkán hagyják el az iskolát. A világtól, de még a várostól is elzárva élnek mikrokozmoszukban, amelynek saját, a külvilági „civilek” számára érthetetlen hierarchiája, szabályrendszere és nyelve van.

MÁV Árvaház és internátus a Gyöngyös patak partján, Kőszegen 1929-ben. Fotó: Korner Veronika / FORTEPAN
MÁV-árvaház és internátus a Gyöngyös patak partján, Kőszegen 1929-ben. Fotó: Korner Veronika / Fortepan

Ám Kőszeg az életrajzi vonatkozástól eltekintve sem tartható véletlen választásnak: szimbolikus jelentőségű, hogy az iskola az országhatáron, a senki földjén áll. Arról nem is beszélve, hogy a regénybeli település a magyar történelem – a nevelődési regény narratívája által gondosan álcázott – gyűjtőtégelyeként jelenik meg. A figyelmes olvasó az elszórt utalásokban felismerheti a nemzeti múlt nagy fordulópontjait, amelyek így vagy úgy kötődnek Kőszeghez is. Akárcsak a mű három nagy szerkezeti egységének címéből összerakható Szent Pál-idézet, amelyet a fiúk bevonulásukkor a város egyik házának falán olvasnak: „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. A rómaiakhoz írt levélből származó részlet értelmezési kulcsot kínál, és azt sugallja: egyfajta földöntúli kegyelem révén a legkegyetlenebb körülmények között is túlélhetünk.

Salgótarján és a Kőbányai sör

A salgótarjáni származású Juhász Tibor első, Salgó blues című novelláskötetének főszereplője egyértelműen a szerző szülővárosa; a legkülönfélébb életképeket felmutató szövegeket a helyszín és sajátos atmoszférája tartja össze. A regényteret benépesítő figurák identitásának lényegi része a település, ahol élnek; talán ebből fakad az, hogy erősen összezárnak. Az olvasó gyakran érezheti úgy, hogy ennek a közösségnek nincs bejárata – csak az lehet a része, aki beleszületik és benne is marad. Innen ered az egyes szám első személyű elbeszélő furcsa, félig kint, félig bent helyzete – e ponton a narrátor és a szerző személye minden bizonnyal összemosódik.

Salgótarján, a Fő tér 1959-ben. Fotó: Lipovits Lároly / FORTEPAN
Salgótarján, a Fő tér 1959-ben. Fotó: Lipovits Károly / Fortepan

„Önéletrajzi ihletésű, szociografikus novellaregény”, hirdeti a fülszöveg. Találó és tömör meghatározás: az életrajzi ihletettség magától értetődő, és a kevert műfaj is helytálló: az önmagukban is lezárt egészet alkotó szövegek között a visszatérő szereplők és a primitív, szegény, posztszovjet Salgótarján teremt összefüggést. Az utóbbi leginkább ahhoz a Kőbányaihoz hasonlítható, amelyet a helyi söröző törzsvendégei isznak. Lineáris, regényszerű történet nem, de érzékletes, hiteles társadalmi tabló kirajzolódik az utolsó novella végére, és ennek révén tetten érhetővé válik a szociografikus vállalás.

Sót, avagy Pécs, amit nem neveztek nevén

Kosztolányi Dezső lelkesen üdvözölte a Nyugatban Babits Mihály Timár Virgil fia című kisregényét – és egyenesen Thomas Mannhoz hasonlította az írót. Valóban figyelemre méltó a bensőséges lélekrajz, amelyet a főhős szerzetestanárról kapunk, miként megárvult diákjához fűződő viszonya is megható. A mű erre a kapcsolatra helyezi a hangsúlyt, mögötte azonban élesen rajzolódik ki kontrasztjaival Sót, ami Pécs fedőneve. Ezt többek között a központi helyszín, a rangos ciszterci rendi gimnázium leplezi le (Babits a minden bizonnyal mintául szolgáló Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett).

A pécsi jezsuita Pius Gimnázium és Internátus (később Pécsi Tudományegyetem) épülete 1914-ben. Fotó: Jezsuita Levéltár / FORTEPAN
A pécsi jezsuita Pius Gimnázium és Internátus (később Pécsi Tudományegyetem) épülete 1914-ben. Fotó: Jezsuita Levéltár / Fortepan

A szövegbeli város piszkos, bűnös és pletykás, a szerzetesek iskolája pedig tiszta, becsületes szigete. A mocsokban érték van elrejtve (Timár Virgil ezt a rosszéletű Linában, Pista nevű diákja édesanyjában ismeri fel), az erény látszata azonban gyakran érzéketlenséget és képmutatást leplez, amelynek a tiszteletre méltó tanárok a legfőbb példái. Sót ennyiben az egymásban feloldódó, egymást kölcsönösen hordozó ellentétek városa, Babits sajnálatosan mellőzött regénye pedig az egyoldalú szeretet magányának emlékműve.