Ha már ott vagyunk, toljuk falig a biciklit

Azt, hogy a verseid, drámáid megütik a mércét, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az első köteted, A 77 fejű herceg éneke Prágai Tamás-díjas, míg a versesköteted, a Hátam mögött a hulló porcelán a napokban lett a Merítés-díj líra kategóriájának 2024. évi győztese a zsűri és a közönség szavazatai alapján is. Ezek fontos visszajelzések neked?

Igen, és nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segített! Fontosak azonban a negatív kritikák is, tanulni mindenből lehet.

Ha 24 évesen itt tartasz, bizonyára már az óvodában verseket írtál.

Szabadszálláson nőttem fel a nagyszüleimnél, és óvodás koromban sokat játszottam valami chipshez járó krokodilos kártyákkal, és mivel mindig tudni akartam, hogy melyik krokodilharcos mit tud, amihez meg olvasni kellett, folyamatosan bombáztam a nagyszüleimet a kérdéseimmel, hogy melyik betű mit jelent. Volt közben egy kis kardszárnyú delfin műanyag figurám is, amivel sokat játszottam, és naplót vezettem a mindennapjairól, hogyan kalandozik a tenger mélyén a barátaival. Ekkor még csupa nyomtatott nagybetűvel, szóközök nélkül írtam, és amelyik betűt nem ismertem, azt kihagytam.

És valódi, irodalmilag is értékelhető irományod mikor született először?

Mert ez nem értékelhető irodalmilag? (nevet) Egyébként nem tudom, van-e fix határ. Talán amikor 14 évesen, a YouTube-on elérhető szilveszteri kabaréjelenetek hatására írtam én is egy hasonlót. Ebben egy imádkozó sáska hím a nászéjszakáján jön rá, hogy igazából nem is akarja, hogy megegyék – tele van kegyetlen sáskás szóviccekkel. Ebből később egy animációs videót is készítettünk a barátaimmal, ez még most is elérhető a YouTube-on! Aztán hetedikben, amikor az ókori görögökről tanultunk, egyszer azt a házi feladatot kaptuk, hogy írjunk egy párbeszédet Prométheusz és a Sas között. Természetesen itt is egy szóviccekkel terhelt jelenetet írtam, ami nagyon tetszett a magyartanárunknak, ragaszkodott is hozzá, hogy egy nyílt napon előadjuk a szülőknek.

Ha ennyire az irodalom érdekelt, miért pszichológia és nem magyar irodalom vagy mondjuk esztétika szakra jelentkeztél az egyetemen?

A magyar szak túl kézenfekvő lett volna! Szóval lázadtam. Persze ez nem akkora lázadás, sokan írnak most is pszichológusként, például Terék Anna, Tisza Kata vagy Kupihár Rebeka is. Egyszerűen csak nagyon érdekelt (és érdekel!) a pszichológia. Ettől függetlenül igyekeztem szabadon választható tantárgyakként irodalmi témájú órákat is felvenni. Hatalmas élményt jelentettek például Somlyó Bálint professzor esztétika-filozófia órái, amire igazából az ismerőseim hívtak el, és ott ragadtam. Nem csak én voltam ezzel így, óráról órára egyre több lett a külsős. Mint egy amfiteátrumban, ültünk tömött sorokban, és ittuk minden szavát.

Ez még csak érthető, mivel a pszichológia és a költészet bizonyos tekintetben rokon területek, hiszen mindkettő az emberi lelket boncolgatja, de hogy lépett be az érdeklődésed hatósugarába a mesterséges intelligencia?

Az most, 2024-ben teljesen természetesnek hat, hogy egy képkészítő alkalmazás segítségével tetszőleges képeket tudunk generálni, de amikor két évvel ezelőtt először kipróbáltam egy ilyet, az sokkolt engem. Azt éreztem, hogy ez egy kaszparovi pillanata az emberiségnek – faltam a YouTube-videókat a témában. Egy kínai éttermes hot potozás közben az egyik barátom barátja mesélte, hogy tanítani fog a veszprémi Pannon Egyetem frissen induló mesterségesintelligencia-képzésén, amire rögtön felkaptam a fejemet, és azzal a lendülettel meggyőztem a szüleimet, hogy nekem erre égető szükségem van. Hát így kerültem Veszprémbe, a szakot el is végeztem, majd kutatni kezdtem az MI-művészet pszichoterápiás felhasználását, amit ma is viszek, csak jóval kidolgozottabb formában.

Pszichológusként, íróként vagy mesterséges intelligenciával foglalkozó szakemberként látod magad a jövőben?

Inkább kutatóként. Kevésbé valószínű, hogy a pszichoterápiai gyakorlat irányba elmozdulok, kicsit visszariaszt a sok képzés és szabályozás. Szerintem az adattudósok számára kincs az, aki ért a pszichológiához, a pszichológusok számára pedig hiánypótló, ha valaki ért az adathoz. Szóval ezt a kettőt kellene valahogy összegyúrnom, szintetizálnom. Irodalom terén most inkább prózában gondolkodom, nagyobb lélegzetvétellel szeretnék elmerülni világokban, mások problémáiban. Vonz a világépítés folyamata, hogy a kusza jegyzeteimet kiterítve azon gondolkozzak, mi legyen az adott ország fővárosának harmadrangú közlekedési csomópontjában található szobor orrának háttértörténete.

A korai, gimnáziumi évek során írt verseidben, például a Szerenádban vagy az am mizu?-ban nagyon gyakori szál a pszichológia, rendre különféle kórképbe botlik az olvasó, pedig ebben az időben még sehol nem volt az egyetemi pszichológia szak.

Érdekelt a pszichológia, de szerintem ezzel nem voltam egyedül, most is elképedek, mennyire népszerű téma a mai középiskolások körében. Szervező vagyok egy táborban, ahol testközelből látom, mennyi mindent tudnak random kiragadott pszichológiai fogalmakról a diákok. Ez pedig érv lehetne amellett, amit én akár vasvillával is támogatnék, hogy legyen pszichológiai oktatás a középiskolában. Nagy szükség lenne ebben az életkorban az asszertív kommunikáció irányelveinek és a különféle stresszcsökkentő-meditációs gyakorlatok megtanulására, a „nem vagy őrült” alapérzet és a segítségkéréshez szükséges bátorság elsajátítására. Formális oktatás híján sokan ezt a pszichológiai tudás iránti igényüket próbálják meg kielégíteni egyéb, elérhető csatornákból, például a YouTube-on vagy TikTokon keresztül. A gimis Klaus is ebből az irányból jött.

A Hátam mögött a hulló porcelánban olvasható verseid egy része néha zavarba ejtően személyes ihletésű és szókimondó. Mennyire szeretsz íróként levetkőzni a külvilág előtt?

A középiskola végén és az egyetem elején született versekre valóban jellemző volt a kitárulkozás, a vallomásos alanyiság, de inkább egyfajta játék volt, nem fedi le a teljes írói énemet. A kötetben találhatóak rejtőzködőbb versek is, amik már a játékos rejtegetés és a formaközpontúság mentén születtek. Ott vannak azok a hírhedt versek, melyeket más verseskötetek utolsó soraiból ollóztam össze – ezekben semmiféle kitárulkozás nincs, sőt, azokat egy személytelen, rideg algoritmusként írtam. Persze ha egy vers a vallomásos alanyiság jegyében születik, akkor az legyen is zavarba ejtő és szókimondó – ha már ott vagyunk, akkor toljuk falig a biciklit.

Gyakran játszol a szavakkal (például: halra vetett part), illetve használsz formabontó versstruktúrákat. Ezekkel mi volt a célod? Szakítás a lírai konvenciókkal és hagyományokkal?

Mindig is nagyon szerettem a rendhagyó, kísérletező verseket. Ott vannak például Tandori Dezső sakkversei, amelyekben csak a sakklépések leírásával állít össze költői világokat, ami szerintem csodálatos, de Apollinaire képversei is lenyűgöznek. Szeretem a forma és tartalom egységét, sőt, szeretem, amikor egy tartalom formát teremt magának.

Még korábban azt nyilatkoztad: „Művészként akarom definiálni magam, mert nem hiszem el, hogy a műveim nélkül is szerethető vagyok. Ők a kezeim, amikkel megragadom a nép húsos tőgyét, és szeretetet facsarok ki belőle.” Fontos neked, hogy szeressenek az emberek?

Ezt nem én mondtam, hanem az am mizu című versem lírai énje! Ez a vers születésének a pillanatában a saját akkori érzéseim felnagyítása, karikaturisztikus eltúlzása, a falig tolt bicikli. Volt érzésmagja ennek a megfogalmazásnak, de az ebből nem visszafejthető. Ebben nem értünk egyet Locker Dáviddal, aki az egyik könyvbemutatóján kihangsúlyozta, hogy az ő verseiben nem a lírai én beszél, hanem Locker Dávid. Én szeretném elválasztani a lírai ént Kellerwessel Klaustól, számomra ez az írásaim szabadságának a záloga. Ne azon kelljen aggódni, hogy mit fognak gondolni rólam emberek, elég legyen törekedni arra, hogy jelentsen számukra valamit. Függetleníteni akarom magamat a leírt soroktól, akkor is, ha húsba vágó vallomásosság van bennük. Ha van egy szerelmi bánatról szóló vers, akkor az olvasónak ne kelljen automatikusan arra gondolni, hogy engem is pontosan ez a lelki kín gyötör, ha pedig épp szerelmi bánat gyötör, legyen lehetőségem arra, hogy kicseréljem a lány hajszínét, beleillesszek a versbe egy olyan mozzanatot, ami nem velem történt meg, vagy kicseréljem az egészet egy autósüldözésre.

Hogyan változott a lírai éned az elmúlt tíz év alatt, és milyen irányokat látsz magad előtt?

Úgy érzem, hogy nincs egy egységes lírai énem, aki folyamatosan változna, fejlődne. Sokféle lírai énem van, minden vers megteremti a magáét. Volt egy korszakom, amikor valóban alanyibb, vallomásosabb verseket írtam, amikor nagyon feszített a mindenféle téren megélt nem-értés és meg nem értettség, amiket a megfogalmazáson és versbe öntésen keresztül próbáltam megérteni. Aztán volt olyan periódus is, amikor a spiritualitáshoz, keleti filozófiákhoz kötődő dolgok kezdtek el érdekelni – ezt az időszakot leginkább a Szodoma színei és a Siva című versek tükrözik. De ott vannak például a színdarabok, amik mindezekkel párhuzamosan léteztek, és amiknek a megírása megint egy másféle írói hozzáállást, ha úgy tetszik, lírai ént követelt meg. Az egymást követő különböző korszakok még nem álltak össze egységes ívvé, konzisztens történetté a fejemben, inkább önálló szigetekként léteznek.

Nem minden költő lesz egyben drámaíró is, a te életedbe hogyan érkezett meg a színház?

Ezen a lejtőn a gimnáziumi végzős évemben talált Ifjú Morbid színjátszó kör indított el. Ők vezettek be a PASZT-ba (Parádfürdői Színjátszó Tábor – a szerk.), ami egy idill, egy utópia, ahogy a világnak működnie kellene. Alig két hete voltam ott legutóbb. Az viszont, hogy írtam is színdarabot, a puszta véletlen műve volt. Az első, a kongói népirtásról szóló Rubini véréből nárciszok nőnek egy álmom alapján született. Főszereplője II. Lipót belga király volt, akivel előadtunk egy színdarabot valami lepukkant koleszszobában, és az előadás végén közvetlen közelről a fejembe lőtt. Először novellát írtam belőle, ami pocsék lett, majd rájöttem, hogy legyen inkább színdarab, ha már az álmom is egy színpadi helyzetről szólt. Annyira jól sikerült, hogy be akartam küldeni mindenféle drámapályázatra, de nem találtam egyet sem. Így született meg a második, a Csonka Lili, kifejezetten egy salgótarjáni pályázatra.

Előszeretettel foglalkozol a verseidben aktuálpolitikai kérdésekkel, például a Virrasztó az SZFE körüli kálváriára reflektált, de feszegetsz társadalmi problémákat és történelmi kérdéseket, törvényszerűségeket is. Általában milyen témákra mozdulsz meg, melyek táptalaján aztán különféle irodalmi alkotások születnek?

Nagyon sok minden érdekel, amik egy része nem feltétlenül az irodalomhoz köthető, de ami most talán a legaktuálisabb, az a turizmus pszichológiai, filozófiai és kulturális boncolgatása. Mit jelent utazni, mit tudunk tanulni egy helytől mint egyén, család vagy közösség, és vajon mi motiválja a részeg brit turistákat, akik az ablakunk alatt Madonna-számok rosszul tudott szövegeivel gondoskodnak arról, hogy kellemes altatódalunk legyen. Hajnali háromkor. Mi a baj a tömegturizmussal, és milyen a nem tömegturizmus, és azzal van-e probléma? Ezek a kérdések most nyáron nagyon foglalkoztattak, és szeretnék majd ezekre prózában is reflektálni valahogy.

Látod a mesterséges intelligencia szerepét az irodalomban?

Szeretném látni. Nem gondolom, hogy veszélyt jelentene a hagyományos irodalom jövőjére, hogy attól kellene félnünk, hogy egy idő után már nem lesz szükség írókra és költőkre. Rájuk mindig szükség van. A cél az, hogy igény is legyen. Most az lenne a feladatunk, hogy megtanuljuk a szolgálatunkba állítani ezeket az eszközöket – ebben is szükség van ránk. Megpróbálhatnánk interaktívabb irodalmakat generálni általuk. Vegyük például az Egri csillagok rövidített verzióját, ami hozzáférhetővé igyekszik tenni az eredeti mű néhány értékét azoknak, akik nem szeretnék végigolvasni a teljes művet – hiába muszáj nekik. A jövőben az Egri csillagokat kiegészítő pedagógiai eszközöket megpróbálhatjuk úgy megalkotni, hogy azok rögtön az olvasó elvárásaihoz igazítsák magukat a szöveg megfogalmazásának, komplexitásának és formai jellemzőinek szintjén egyaránt.

De ennél tovább is mehetünk, teljesen interaktív szerepjátékokkal, ahol mondjuk én magam választhatom ki, hogy Jumurdzsák szerepébe bújva szeretném átélni a regény eseményeit. Kicsit úgy, mint gyermekkorunk kedvenc lapozgatós kalandfüzeteiben. Csak itt egy-egy történetelágazásnál nem két-három lehetőség állna rendelkezésünkre, hanem potenciálisan végtelen. Szerintem nem kell félnünk ezektől a technikai lehetőségektől, hiszen nem fogják leváltani a klasszikus módon megírt irodalmi alkotásokat. Kevés intimebb dolog van egy regény olvasásánál. Ahogyan a repülő sem váltotta le az autót, a fényképek sem temették maguk alá a festményeket, csak kiegészítették őket.

Ha már képzőművészet: kicsi korod óta rajzolsz, a Nincs folyóiratnál illusztrátorként is dolgoztál, az első könyvedet magad illusztráltad, és a borítótervét is te készítetted. Ez akkor ösztönösen jött belőled, vagy tudatosan akartad egy kézben tartani a könyved belső és külső jellegét egyaránt?

A rajzok leginkább az egyetemi jegyzeteim kiegészítéseként funkcionálnak, tanórák és konferenciák üresjárataiban szoktam firkálgatni, amiből aztán változó minőségű rajzok születnek. Ha valamit félreértettem előadás során, áthúzom, majd ebből a vonalból egy tök jó orr születik, amiből aztán egy csatajelenet. Szóval így burjánzanak a rajzaim. Ritkán tudatos jelenség ez nálam, ha leülök rajzolni például egy szép épület, vagy tér, vagy utcakép elé, az inkább meditációs vagy szemléleti gyakorlat. Az első könyvemnél ebben is ki akartam próbálni magam, de a Magvetőnél már nem volt bennem ilyen törekvés. A borító színét én választottam, és azzal nagyon elégedett vagyok!

Akkor nem fogunk a közeljövőben egy, a neved alatt jegyzett kiállítást látni?

Ki tudja… Az MI, az irodalom és a pszichológia hármasából meg lehetne álmodni valamit, akár más művészekkel kollaborációban. Az MI-önképkészítős kutatásból szeretnék valamikor egy kiállítást, csak nem tudom, hogyan kellene nekilátni megszervezni, meg ugye ez is sok időt követel. Nem vagyok egy tervező típus, egyelőre fogalmam sincs, mi lesz öt év múlva. Most szeptembertől elkezdtem tanítani a MOME-n pszichológiát, ott sok művész fog körülvenni, valószínűleg a képzőművészet több hangsúlyt fog kapni az életemben.

Az egyik nagy példaképed, Závada Péter, elismerően méltatta az első kötetedet. Az egyik nyilatkozatod alapján pár éve még ezt tartottad a legnagyobb sikerednek. Ma, 24 évesen mire vagy a legbüszkébb?

Talán arra, hogy most jóleső elégedettséget érzek magammal kapcsolatban, ott vagyok, ahol lenni szeretnék. Az irodalomban is sikeresen alakulnak a dolgok, a kutatásban is megvannak az inspiráló lehetőségeim, a magánéletemben jó emberek vesznek körbe, és csodálatos a párkapcsolatom. Béke van, minden gömbölyű.

Fotók: Sorok Péter / Kultúra.hu