,,Ha megérintem a kezedet, akkor mit érzel?” – Exkluzív interjú Noa Wertheim koreográfussal

Hogyan kapcsolja össze a modern táncot a környezettel, a lélekkel és a közösséggel?

Először is azt kutatom, hogy az emberek hogyan reflektálnak magukra, a többi emberre és a külvilágra. Elsődleges otthonunk a testünk és a lelkünk, a másodlagos pedig a föld. Ha mélyen belegondolunk, ezek egységet alkotnak. Azt kutatom, hogyan fejezhetem ki a belső világomat a mozdulatokon keresztül a spiritualitás és a pszichológia segítségével; mindazzal, ami a fizikai valóságunkon túlmutat, ami élővé tesz minket. Porból lettünk, porrá leszünk, össze vagyunk kötve a természettel. Ez a fizikai rész. A másik az, ami ezt a nagy mindenséget összetartja: Isten, vagy ahogy a tudomány mondja: a kozmosz energiája. Ez utóbbi számomra egyébként túlságosan limitált fogalom.

Mi jelenti az ön számára az egységet?

Egyértelműen a tánc, mert azáltal tudom magamat a legjobban kifejezni. Úgy gondolom, a testtel nem tudok hazudni. Ha megérintem a kezedet, akkor mit érzel? Mert ez a fontos! Órákig beszélgethetünk, elmondhatjuk egymásnak a magunk történetét: hogy honnan származunk és kik a szüleink. De a teljes kapcsolódás nem ezzel jön létre. Mi az egység? Amikor az agy gondolkodik, a szíved nyitva áll, az ösztöneid éberek, és tudatják veled, hogy mi az, amit igazán szeretnél. Az akarat sokfelé vihet: több evésre, szexre, materiális dologra vágysz, vagy jó ötletet ébreszt benned, esetleg arra való szándékot, hogy jót tegyél. Szeretni akarsz, pozitív látásmódot szeretnél… Nagyon komplikált, kinek a számára mit jelent a mindenek feletti egység.

Ön szerint mire van leginkább szükségünk?

A kapcsolódásra, az együttlétre. De ritkán megyünk efelé, sőt leginkább az ellenkezőjét tesszük.

Hogyan jelenik ez meg a darabjaiban? Szokott a természetben alkotni?

A Vertigo székhelye az Eco Art falu, amire a humán létezés zászlaját tűztük ki. Sokat dolgozunk ott a táncművészekkel, előadásokat hozunk létre, de közben fejlesztő projekteket is szervezünk fogyatékkal élő emberek számára. Négyen vagyunk nővérek: az egyikükkel közösen alkotunk és vezetjük a társulatot, a másik a megváltozott képességű emberekkel foglalkozik, a harmadik pedig a férjével a falu gazdasági működéséről gondoskodik. Mindent a földből nyerünk ki: komposztálunk, napenergiát használunk; igyekszünk úgy élni, hogy minél inkább tiszteljük a minket körülvevő természetet. Amikor repülőre ülünk – amit nem tudunk elkerülni, mivel az utazás a munkánk része –, minden alkalommal jó néhány fát ültetünk, hogy kompenzáljuk a kerozin által okozott környezetszennyezést. Egyensúlyra és az ökológiai lábnyomunk csökkentésére törekszünk.

Ez csodálatos! Hogyan kell elképzelni ezt a falut?

Különleges hely. Nagyon erős négyünk közt a női erő, ezért édesanyánk halála után úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk együtt lakni, még jobban támogatni egymást. Rendkívül szerető család vagyunk, csodás alkotásokat hozunk létre együtt. Időbe telt beletanulni, milyen együtt dolgozni a férjemmel, a nővéreimmel, az ő párjaikkal; abba, hogy mit akarunk tenni a faluban, és mire akarunk hatni a világban. Jeruzsálemben is több stúdiónk van, amelyek világszerte mindenki számára nyitottak: bárki jön, megtanítjuk neki, hogyan gyakoroljuk a modern táncot a Vertigo nyelvén. A stúdiókat azért hoztuk létre, hogy minél több embert megismerhessünk. Szeretem látni a nézőinket, beszélni velük. Oké, hogy ajándékba adom nekik a kreációimat, de ennél sokkal többet szeretnék megélni velük. Ha a falunkba eljönnek, és megnézik az otthonunkat, az előadásainkat, találkoznak a művészeinkkel, beszélgetnek velük, másképp tudnak velünk időt tölteni, mint ami a hagyományos nézői attitűdöt jellemzi. Kiszakadhatnak az őrült rohanásból, megélhetik a jelent, és nem a múlton rágódnak vagy a jövő miatt szoronganak. Ez a mi specialitásunk: velünk különleges módon találkozhatsz magaddal a mozdulatok, a zene, a beszélgetések révén. Sokféle foglalkozásunk van.

A társulatot már harminc éve alapítottam. Az egyik kollégámmal, aki amúgy pilótaként dolgozott Izraelben, elkészítettük a Vertigo (Pilóta – a szerk.) című duettet. Egy férfi számára érdekes élmény a katonáskodás után tánccal foglalkozni. A darab irtó sikeres lett. Alkottunk még egyet, aztán még egyet. Kétszer is voltunk Magyarországon Goda Gábor és Mándi Ildikó táncművész-koreográfusokkal dolgozni. Fantasztikusan tehetséges emberek és művészek. Azonnal egymásba szerettünk, és később ők is ellátogattak hozzánk, de ez már huszonöt évvel ezelőtt volt. Tegnap újra találkoztunk, és nagyon jó újból itt lenni! Négy éven át egy magyar táncos, Petrovics Sándor tagja is volt a Vertigónak. Annak idején a mesterkurzusunkra érkezett, és megszerettük egymást. Csodálatos ember. Azóta már újra Magyarországon dolgozik.

Szereti Budapestet?

Az egyik legkedvesebb városom! Az itteni embereket az európaiságuk mellett valamiféle keleti stílus is jellemzi. Imádom a magyarokat: melegszívűek, „valódiak”, és közösséget érzek köztük és az izraeliek között. A többi európai országban is ez jellemző, mert a zsidóságnak óriási történelme van, és világszerte mindenfelé szétszóródott.

Hogyan változott a Vertigo az alapítása óta?

Az ösztöneink és a természetes stílusú mozdulataink révén növekedett, és ahogy teltek az évek, egyre inkább megtaláltuk a nyelvezetét. Egyre jobban definiáljuk, hogyan dolgozunk, mit csinálunk. A munkáim során a test középpontjából indulunk ki, a perifériális testrészekre kevésbé koncentrálok. Többet várok a csontjaink működésétől. Természetesen az izom is nélkülözhetetlen a munkához; használnom kell, de a mozdulat nem onnan ered. Spórolósan és az átlagtól eltérő módon használom az izmokat. Ez a filozófiám, ami ösztönös eredetű volt, de aztán test, lélek és kreativitás kapcsolatává építettem.

Hogyan dolgozik a tanítványaival? Hasonló gondolkodású táncosokkal veszi körül magát?

Megosztom velük a gondolataimat, de minden ember különféle normákkal, célokkal érkezik hozzánk. A legtöbben professzionális táncossá szeretnének válni. Ha sok évig maradnak, akkor egy idő után ők válnak az én tanáraimmá. Olyanok is jönnek, akiknek tőlünk különböző gondolataik vannak, de kedvelik az ötleteinket, a stílusunkat; az egységünk, a légkörünk részévé akarnak válni. Lehet más a perspektívánk – a dialógus az, ami számít. Az, hogy miként érnek össze, hogyan kapcsolódnak az emberek. Minden ember különbözik a másiktól, nem a kulturális különbségek hangsúlyosak. Gondold csak végig: hány ember van a földön, és mégis mindannyian mások, egyediek, megismételhetetlenek vagyunk.

Milyen mozgásanyagot használ a darabjaiban?

Általában egyetlen motívum alapján alkotok, amit inspirációnak hívnék. Mindig azt kérdezem, hogy ez bennem van vagy kintről érkezik? Léteznek speciális energetikai területek a testünkben, de vannak magasabb rendű kapcsolataink is. Tehát bent és kint egyaránt meghatározók. Szerencsés vagyok, mert sok információt kapok a motívumaimhoz. Ha látok egyet, és érdekesnek érzem, akkor továbbfejlesztem és megtanítom a táncosaimnak. Motívumokat fejlesztek, de valójában nem én választom ki őket, hanem hagyom, hogy az univerzum vagy Isten tegye. Amit ajándékba kapok, azzal megyek tovább. Most az akaratomat kutatom: abból szeretnék dolgozni, onnan inspirációt nyerni, és nem csak a jelenemből. Ez az én személyes utazásom.

Amikor a Pardeshez – ami az egyik legsikeresebb előadásunk és a Nemzeti Táncszínházban is telt házzal játszottuk – motívumokat kerestem, beütött a pandémia, és minden leállt. Két hét után meghívtam a faluba hat táncost, hogy dolgozzunk együtt mindennap. Beszélgettünk, jártuk a természetet, és hagytuk, hogy a spirituális élményeink mozdulatokká formálódjanak. A tánc által kapott szabadság, az erőlködésmentes mozgás vezetett bennünket. Az elején felépítettem a struktúrát, a csoportceremóniákat, majd a személyes területeket érintettük. Mindent felhasználtam a koreográfia során, amin a táncosok abban az időszakban keresztülmentek. Sokuknak volt szükségük segítségre, hogy leküzdjék a frusztrációikat. A Pardes héber, óperzsa eredetű szó, fákkal teli kertet jelent. Sok más nyelv is átvette, ebből származik a paradicsom ősi neve. Néha úgy érzem, hogy abszolút kívülálló vagyok ezen a földön. Nem érdekelnek az aktuális divatirányzatok; se időm, se energiám figyelni és követni őket. A belső motivációim inspirálnak, azokat fordítom le a tánc nyelvére.

Köszönet Pataki Noémi Katának az interjú elkészítésében nyújtott segítségéért.A Vertigo Dance Company Pardes című előadása a Nemzeti Táncszínházban. Fotó: Kaszner Nikolett