„Ha valami mégis reményt keltő, az éppen a természet megújulási képessége”

András 2014-ben két gyerekével a bécsi Természettudományi Múzeumba látogatott, ahol az egyik kiállítás a modern élet számára nélkülözhetetlen fémeket mutatta. „Minden tárló fölött volt egy számláló, ami azt mutatta, hogy a tervezett felhasználási ütem mellett az adott nyersanyag ismert készletei mennyi idő múlva fognak kimerülni. Legnagyobb megdöbbenésemre egyetlen tárló fölött sem szerepelt 25 évnél hosszabb idő” – írja egyik könyvében.

A Balaton jövőjét milyennek látja?

A Balaton esetében – de ide vehetjük az összes nagyobb tavunkat a Tisza-tó kivétel, mert azt a folyó táplálja – a vízmérleg romlása az, ami fenyegető. Nagyságrendileg a csapadékmennyiség nem változott meg Magyarországon, de az időbeli eloszlása igen: az, hogy a csapadék milyen időszakokban, milyen intenzitással, milyen eloszlásban érkezik. Továbbá megváltozott a vízgyűjtőn a talaj vízháztartása: a magasabb hőmérséklet miatt bekövetkező intenzívebb kiszáradás miatt nem tud annyi vizet továbbengedni. A tó vízállása most kicsit magasabb értékre van beállítva, mint a korábbi években. Megpróbálják százhúsz centiméteren tartani, hogy úgy induljon neki a nyárnak, hogy az intenzív párolgással is a nyár végéig kitartson a normálisnak tekinthető vízállás.

A másik probléma a vízminőséggel kapcsolatos, ami nem független a vízmennyiségtől. A Balaton komplex rendszer, amelyben minden összefügg egymással, láncreakciók indulnak el, a legkisebb behatás is fel tudja borítani az egyensúlyt. Például az évszázadok alatt az üledékben felhalmozódott tápanyag, amely most pihen, különböző kémiai vagy biokémiai folyamatok révén destabilizálódhat, és újból bekerülhet a tóba, ahol már most is folyamatos a tápanyag-terhelés, és ez algásodáshoz vezet. A tónak vannak olyan részei is, főleg a nyugati medencében, amelyeknél a tisztított szennyvíz egy része a Balatonba kerül.

Vannak feljegyzések arról, hogy 1866-ban a Velencei-tó kiszáradt – huszárok gyakorlatoztak a mederben –, és a Balaton vízszintje is lecsökkent. Manapság is képes volna a tó regenerálódni?

Nem, ha körbe van építve. A természetes part egyre zsugorodik – a Balaton-parton betont meg épületeket látunk. A tó ökológiai egyensúlyát alapvetően csak a természet tudja szabályozni. A Balaton akkora, hogy ez még meg tud valósulni, az ökoszisztéma kvázi egyensúlyban tudja tartani önmagát, de az emberi hatás ellen már nagyon nehezen tud védekezni. Például a nádasok fontos részei a vízi ökoszisztémának, alapvetően szűrő, tisztító szerepük van. Ugyanígy a kagylók is mini víztisztító berendezések. Ha ez az egyensúly felborul, például a nádas nem tud megújulni, vagy a kiterjedése csökken, akkor a tó nem tud öntisztulni.

De az is súlyos következményekkel jár, ha az árvaszúnyogok nem tudnak rajzani, ugyanis a szúnyograjzás nagyon komoly tápanyagkivonást jelent: a szúnyogok a testükben kiviszik azokat a tápanyagokat, amelyek egyébként a vízben az algákat táplálnák és a tó ökológiai egyensúlyát veszélyeztetnék. A Balaton nem úszómedence, hogy kiklórozzuk. Azért, hogy fürödhető és élvezhető maradjon, csak annyit tehetünk, hogy megőrizzük a természetes víztisztítási képességét.

Hogy lehet majd az unokáinknak elmagyarázni, hogy ennyi ember, aki kötődik a Balatonhoz, képtelen volt konszenzusra jutni és egységesen cselekedni?

Fel lehet tenni ezt a kérdést a világra vonatkozóan is: miért jók ezek a rövid távú, nagy profitot hozó célok, ha már középtávon is kérdéses az egésznek a fennmaradása és a jövője? A Balatonnál is ez van: nyilván a lokális, rövid távú érdekek az ingatlanbefektetések – az építőipar és a turizmus nyeresége előtérbe kerül az ökológiai szempontokkal szemben. És még az sem ejti gondolkodóba az érintetteket, hogy ha a Balaton egyensúlya felborul, az összes befektetésük elértéktelenedik. Itt is azzal áltatják magukat, mint globális szinten, hogy ezt majd a tudomány megoldja. Hát nem.

De ha valami mégis reményt keltő, az épp a természet megújulási képessége. A természet bizonyos funkciók módosításával, a nap energiáját és a fellelhető anyagokat használva képes újabb kvázi egyensúlyi állapotot létrehozni. A Balaton-part beépítése épp a természet védekező mechanizmusait iktatja ki vagy korlátozza.

Városban élni biztosan sokkal nagyobb kiszolgáltatottságot jelent majd. A vidéken élők is ennyire drasztikus változásokra számíthatnak?

Igen. Mert nincs város meg vidék – társadalom van.

Tehát a törekvés, hogy újra népesítsük be a falvakat, szintén zsákutca?

Egyénileg nyilván egy kicsit segít közelebb kerülni a természethez, ha falvakba költözünk, de az egész társadalomnak kell reziliensnek maradnia ahhoz, hogy a vidék élhető legyen.

Akkor mi a teendő? Létezik olyan cselekvési terv, amelyet alkalmazva egy-két generáció életmód- és szemléletváltása hosszú távon is életképes társadalmat tud eredményezni?

A szemléletváltás a legfontosabb. De olyan nincs, hogy holnap döntést hozunk, és tényleg mindannyian egyszerre felhagyunk a pazarlással. Nem ennyire tudatos a társadalom. Ebbe csak belekényszerülni lehet. Például az ilyen durva infláció, amellyel szembesültünk, épp ebbe az irányba tol. Mert egyszerűen nem engedhetünk meg magunknak olyan mértékű fogyasztást, amelyben fölösleges dolgokra költünk. De ez keserves dolog, elszegényíti az embereket, szűkíti a lehetőségeket, mentálisan megterhelő – és mégis kérdéses, hogy ez valóban fogyasztáscsökkenéssel jár-e. Nem feltétlenül. A fogyasztás radikális mérséklésére lenne szükség ahhoz, hogy hosszabb távra tervezhessük a jövőt.

Az államok nem lehetnének a motorjai egy ilyen társadalmi edukációs programnak?

Nincs állami érdek, mert az a gazdasági érdek leképezése. A politikát a gazdaság tartja a zsebében, és annak növekednie kell. De ez a növekedéskultusz fenntarthatatlan. Környezetvédelemről csak olyan mértékben esik szó, amilyen mértékben üzleti érdek is társul hozzá. Most erre alapul az egész gazdaság – a zöldátállás például mi? Vásárolj mást! – röviden ez a lényege ennek is. Minden válságból a szupergazdagok jönnek ki jól – tudják, mibe kell fektetni, gyorsan mobilizálják a pénzeket, és gigantikusat kaszálnak.

A jövőért aggódók réme a klímaváltozás mellett a mesterséges intelligencia térnyerése is.

A mesterséges intelligencia olyan sebességű számítógépes kapacitást, adathálózatot igényel, amelynek a villamosenergia-fogyasztása gigantikus. Ez energetikai katasztrófa. Nem fogjuk győzni villamos energiával, nem is beszélve az egyéb erőforrásokról. Tehát hosszú távon nem érdemes berendezkedni arra, hogy ezek a technológiák ebben a léptékben velünk maradnak.

Mit szokott javasolni a gyerekeinek?

Ha spirituálisan rá tudunk hangolódni arra, hogy ez a jóléti világ igen rövid időn belül véget ér, és szerényebb módon kell elképzelni az életünket, akkor jó eséllyel megtaláljuk a helyünket a megváltozott körülmények között is.

Mit érdemes manapság tanulni?

A természetet. Figyelni kell a megújulás képességét – sokat lehet a természettől tanulni. Melyik gyógynövény mire használható, melyik gomba nem mérgező – ezek nem fognak változni. És amit szintén meg kell tanulni, az a közösséggé kovácsolódás. A modern civilizációnak nagy bűne, hogy teljesen szétzilálta a közösségeket, illetve a virtuális térbe transzformálta őket, ahol viszont nem létezik igazi felelősségvállalás.

Korábban említette, hogy a mai valósághoz legreálisabban az egyház viszonyul. A spirituális és mentális felkészülésnek a vallás, a hit kulcselemei lesznek?

Bizonyára, mert más nincs. A közösségeket alulról kell visszaépíteni, ebből lehet a legtöbbet meríteni, és a hatékony közösségépítésben az egyházaknak van nagy tapasztalatuk. A néprajztudomány is hasznos, hiszen az eleink úgy tudtak élhető körülményeket teremteni, hogy azok minimális energiafelhasználással is fenntarthatók voltak.

Tehát nekünk most ez a lehető legjobb jövőképünk?

Igen.

Ami volt száz évvel ezelőtt?

Igen, csak oda nehéz lesz visszamenni, mert közben picit többen lettünk: a 20. század elején nagyjából kétmilliárd ember élt a Földön, most meg nyolcmilliárd.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/6. számában olvasható.

Fotók: Éberling András

#fókuszbanaBalaton