Miért éppen Barcelona a sorozatod címe, milyen kapcsolatod van a várossal?
Barcelonában először 2013-ban voltam – amikor még a Pécsi Tudományegyetem doktori iskoláját végeztem –, egy művészeti ösztöndíjprogram keretében. Az ott töltött fél év során festő- és színházi performanszot dolgoztunk ki Ladányi Andreával, aminek nagy sikere volt. Miután hazatértem, hiányérzet alakult ki bennem, és nagyon szerettem volna visszatérni. A barcelonai közeg kifejezetten inspiráló volt számomra az alkotáshoz. A feleségemmel 2018 végén úgy döntöttünk, hogy mivel minden fontosabb dolgunkat lezártuk Magyarországon, ismét visszatérünk Barcelonába. A spontán döntést a praktikus szervezés követte, és már nem volt menekvés. Mivel voltak kint kapcsolataim, barátaim és műterem is, hamar kijutottunk. De az első hónapok zaklatottak voltak a beilleszkedés miatt. Aztán elkezdtem dolgozni egy sorozaton, amit a városról neveztem el. Ezek horizontális szerkesztésű, élénk színű képek lettek, amiket speciális festék használatával valósítottam meg. Pont akkor tört be a Covid-szituáció, amikor ráéreztem erre az alkotásmódra. Az első hullám idején nagyon szigorú karanténba kerültünk. Amikor pedig júniusban kiszabadultunk, már nem tudtam a korábbi koncentráltsággal és nyugalommal folytatni a munkát.
Mi segített hozzá, hogy abban a zaklatott és bizonytalan helyzetben folytathasd, amit elkezdtél?
Amikor hazatértünk, az egész horizontális koncepció elkezdett szétbomlani, szétrobbanni. A második hullám bizonytalanságai miatt pedig nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudunk visszatérni Barcelonába. Itt ragadtunk, ami nem jelentett feltétlenül rosszat,
de újra meg kellett találnunk a helyünket, újra fel kellett vennünk a fonalat.
Ezért felkerestem az Budapest Art Factoryt, hogy lenne-e lehetőségem egy ideig ott dolgozni, mert rengeteg dolog felgyülemlett bennem. Egy rezidensprogram keretében két hónapot ott tölthettem, ami nagyon felszabadító érzés volt, mert egy hetven négyzetméteres, nagy belmagasságú térben, nagy léptékben tudtam dolgozni: kétszer két méteres festményeket alkottam.
A Flumen kiállítás magját ezek a nagy méretű festmények adják, amelyeket Barcelona hangulata inspirált. A kisebb méretű képek színei és vonalvezetése itt is visszaköszön, csak sokkal expresszívebb módon és teljesen más anyaghasználattal. A kapcsolat elsőre nem biztos, hogy felfedezhető az eltérő méretű képeken, mégis szorosan összefüggnek. Mivel sokkal több festmény készült, mint ami egyszerre elfér a galériában, a kiállítás utolsó heteiben újrarendezzük majd az anyagot.
Említetted, hogy új anyagkísérletezésbe is fogtál a sorozat kapcsán. Mi ez pontosan?
A graffiti hatású képeimen már korábban is gyakran dolgoztam különböző festékszórókkal. Nagyon megszerettem őket, mert expresszív és zaklatott hatást tudtam közvetíteni velük. A tavalyi időszakban, Barcelonában rendszeresen jártam egy művészellátóba, ahol eredetileg filctollakat akartam venni. Nézegettem a spray-ket is, de mivel azok elég büdösek és nem beltérbe valók, nem akartam használni őket. De szerencsére szóba elegyedtünk a boltvezető sráccal, aki ajánlott egy teljesen új sprayszettet, amit kifejezetten fine art művészeknek fejlesztettek. Ezzel vászonra is lehet dolgozni, a színek nagyon jól keverednek egymással, és nem válnak el annyira egymástól, mint a hagyományos graffitis eszközök. Elkezdtem kipróbálni, és nagyon megtetszett. Leginkább azért, mert ha nagyon koncentrálok, akkor kifejezetten szabályosan lehet dolgozni vele. Ha pedig elkezdem sűríteni az anyagot, akkor folyni kezd, és ahogyan összeérnek a különböző rétegek, szépen fedik egymást a színeik. Ezt a fajta koncentráltságot pedig nagyon élveztem.
Koncentráltságról és tudatos irányításról beszélsz, mégis expresszívnek hatnak a képeid. Mi az oka ennek a kettősségnek?
Amikor egy vonalat meghúzok, az első fújástól az utolsó pontig rendkívül tudatosan és összpontosítva kell dolgozni. Különben éppen az utolsó centiken fog szétesni a kép. Azért kell nagyon összpontosítani, mert az elején gyors tempóval indítom a vonalat, de ahogy a vége felé lelassulok, a festék sűrűsödik és elkezd folyni. Ezért először kisebb, harmincszor negyven centis képeken kezdtem el kísérletezni. Kíváncsi lettem, hogy tudok-e párhuzamos vonalat húzni, és az elején nem ment. Majd ahogy egyre inkább belejöttem a dologba, már hatvan-hetven centis párhuzamos vonalakat is tudtam húzni a kezemmel. Festés közben így kontrollálnom kell magam, és a korábbi technikáimhoz képest máshogy kell visszaadnom a belső feszültséget. Tehát egy levegővel kell meghúznom a vonalakat; úgy, hogy nem érek hozzá az anyaghoz. Ehhez a munkamódszerhez Hencze Tamás képeit figyeltem meg, de ő hengerrel dolgozott, és az teljesen más. Ezekkel a tapasztalatokkal játszottam.
Tudatossá tett véletleneket alakítottam.
Hogyan kapcsolódott össze ez a technika és a festmények témája?
Barcelonában a műtermem közel van a tengerhez, és hazafelé rendszeresen lementem a vízhez, megfigyeltem az atmoszféráját, szerettem hallgatni a moraját, és sok fotót is készítettem. A feleségemnek tűnt fel, hogy valószínűleg a tenger érzetét festem meg, és azt a részletet emelem ki, ahol a hullámok kilépnek a látómezőből. Szóval lehet, hogy ezáltal lett a képeknek egyfajta természeti alapjuk, de nem a tengert akartam megfesteni. Amikor már több mint tíz képet elkészítettem, feltettem a fotóikat az Instagramra. Jó volt így egyben is látni őket, mert őszintén nem tudtam, hogy honnan, milyen élményeimből jönnek elő. Több barátom és ismerősöm is egyértelműen Barcelonára asszociált a képeket látva, elsősorban a színek miatt, amik feltűnően világosabbak és harsányabbak lettek a korábbiakhoz képest. Ott más a fény és más a levegő is, ez nyilvánvalóan hatott rám, én pedig nem harcoltam ellene.
A nagyobb méretű festményeknél mi jelentette a fordulópontot? Azok láthatóan másképp készültek.
Amikor visszajöttünk Budapestre, a bezártság miatt felgyülemlett feszültség és az irányíthatatlan élethelyzet miatt ismét más technikát kellett választanom. Úgy éreztem, hogy muszáj ismét hozzáérnem az anyaghoz. Így amikor áttértem a nagy képméretekre, visszaváltottam akrilfestékre. Ezt nagyon vizessé lehet tenni, és hozzáérve az anyaghoz nagy energiával tudtam rátenni a vászonra. Ez azt is eredményezte, hogy a függőleges struktúrákat felváltották a horizontálisak. Annyi erő dolgozott bennük, hogy a vásznakat a padlóra fektettem, hogy a színek még jobban szétrobbanjanak. Nem folyatni akartam a festéket, hanem robbantani. Aztán amikor elkészültek a nagy, szabályos vertikális struktúrák, elkezdtem elkenni őket, mert én is el voltam kenődve.
Szétcsúsztak a képek is, mert én sem találtam a helyemet.
Hiszen azt volt a tervünk, hogy csak annyi időre térünk haza, hogy megvalósítsuk a Garten Balatont. De aztán jöttek a szigorítások, és maradtunk. Azért váltottam tehát formanyelvet, mert így jobban tudtam közvetíteni az érzéseimet. A másik ok pedig az, hogy itthon nem lehet kapni azt a különleges festékszórót, rendelni meg nem akartam, mert mire ideér, lehet, hogy már rég elszállt az ihlet. Az alkotómunkának együtt kell haladnia az idővel.
