Önsorsrontás magyar módra

Olga és Kálmán baráti házaspárt vár vendégségbe, hogy a házigazda névnapját ünnepeljék. Ennek ellenére még aznap délelőtt is kérdés, hogy Zita és Levente valóban megérkezik-e majd. Ez arra enged következtetni, hogy nem a megbízhatóság mintaképei, és bizonyára már többször is megengedték maguknak, hogy az utolsó pillanatban mégse menjenek. Már rögtön ez az apróság is arra való figyelmeztetésként értelmezhető, hogy ne számítsunk hideg logika által meghatározott cselekményre, meg hogy egy afféle káoszpárral állunk szemben, akik viselkedését nehéz megjósolni. És mivel a Kálmán-napra rajtuk kívül senki más nem hivatalos, még az esemény létrejötte maga is kétséges.

Zitáék, és ez újabb disszonáns elem, mint a két asszony közötti telefonbeszélgetés alapján kiderül, arra akarják az alkalmat felhasználni, hogy papíron bejelentkezzenek Kálmánékhoz, ami ugyan csak formalitás, de egyrészt komoly bizalomra van hozzá szükség a befogadó fél részéről, másrészt kissé már előre beárnyékolja az ünnepi eseményt. Kálmán ugyanis a feleségével folytatott beszélgetés során ellenáll, kizártnak tartja a szívességet. A hamis bejelentkezésre ahhoz volna szükség, hogy Zitáék a menő kerületi iskolába írathassák be a gyermeküket, aminek szükségességét Kálmán vitatja.

A Kálmán-nap nyitóképei és -hangjai azonban tökéletes nyugalomról és megállapodottságról tanúskodnak. A legfeltűnőbb a csend (gyerekek a nagyszülőknél). Kertvárosi házban vagyunk; olyanban, amelyben feltehetőleg mind szívesen laknánk és vendégeskednénk. Rend van, meghittség, vagyis a környezet arra utal, hogy itt kiegyensúlyozott és ezért az idillért megdolgozott emberek élnek, akik harmonikusan működnek együtt, és szeretik-elfogadják egymást. Az is ezt érzékelteti, ahogyan Olga és Kálmán Zitáékról beszélget, és még a kanapéfilozófusként tündöklő Kálmánnak az élet szükségszerű szenvedéseiről elmondott bölcselkedéseit is élvezettel hallgatjuk, mert az a benyomásunk: egyáltalán nem beszél a levegőbe.

Igaz, Olgának nagyon nem tetszik, amit mond, de ez egy házaspár viszonyában teljesen elfogadhatónak tűnik, sőt azt jelzi, hogy nem kötelező egyetérteniük, egyikük sem akarja leuralni a másikat. Titkon még abban is reménykedünk, hogy a bejelentkezés ügye jó irányt vesz majd, Olga (ezt kinézzük belőle) elsimítja az ellentétet. Mesteri trükkje a filmnek, hogy elhiteti velünk: ez a piszlicsáré ügy lesz a legnagyobb konfliktusa, ennek elrendezése körül forog majd a cselekmény, és ha valamitől tartanunk kell, az kizárólag a házigazda nemjéből következő sértődés, idegesség lehet, ami ugye nem illik egy ünnepi eseményhez. Nem is tévedhetnénk nagyobbat.

De előbb még valami, aminek jelentősége lehet. Az utóbbi években az a benyomásom alakult ki, hogy mi, magyarok nem tudunk ünnepelni. Próbálunk, próbálunk, de mindig elrontjuk. Például mert sietünk, és jelen vagyunk ugyan, de azt mondogatjuk, hogy valójában nem is érünk rá, mindjárt mennünk kell. Vagy mert állandóan a telefonon, a neten lógunk közben, és így valójában ott is vagyunk meg nem is. Vagy mert késünk. Vagy mert annyira fáradtak és idegesek vagyunk, hogy amikor végre ünnepelni kezdhetnénk, csak panaszkodni tudunk, esetleg az összes feszültségünk éppen ott és akkor tör felszínre. A hivatalos ünnepeinkről meg jobb nem is beszélni: a többségük maga az ünneprontás.

A névnapok megülésére vonatkozóan sincs dicsekednivalónk, sőt mintha kifejezetten a névnapünneplés szégyenei lennénk. Az én névnapomat például mindig mindenki elfelejti, és ha szólok (ami nem illik), az a válasz, hogy az illető családjában nincs kultúrája a névnapok számontartásának, ő még azt sem tudja, hogy az övé mikor van. Való igaz: én sem nagyon tudom másokét, és ha valamelyiküké mégis eszembe jut, bizonytalan vagyok benne, hogy éppen aznap tartja-e, ami azonban – hogy „tartja” – semmit sem jelent, hiszen a többségünk nem tudja, mi lenne ilyenkor a teendő: hogyan kell egy névnapot méltó módon megünnepelni.

Az sem segít a dolgon, hogy a közösségi oldalakon sokan összes Júlia, Kálmán, Boróka vagy Bendegúz nevű ismerősüknek boldog névnapot kívánnak, vagyis „nesze semmi, fogd meg jól” alapon oldják meg a gondot. Úgy tűnik, vészharangot kell kongatni, mert ha így megy tovább, a névnapozás ki fog nálunk halni, vagyis újabb olyan alkalmat vesztünk el, amikor megállhatnánk, egymásra figyelhetnénk, egy pillanatra elgondolkodhatnánk arról, hogy hová is rohanunk annyira, az egésznek mi az értelme, és miért nem láttuk a barátainkat már hetek óta.

Amikor ezt írom, talán túl szigorú vagyok velük, mivel itt nem részletezendő problémáik magyar viszonylatban nem tekinthetők különösebben kirívónak. Bizonyára mindannyian ismerünk hozzájuk hasonló párokat – olyanokat, akikre vonatkozóan nem feltétlenül érthető, hogy miért vannak együtt. Mit láttak meg egymásban, mi köti őket össze, és a sok egyenetlenség, zűrzavar, feszültség ellenére hogyhogy továbbra is annyira ragaszkodnak egymáshoz. Bizonyos emberek kapcsolata kívülről tekintve mintha egyenesen arra volna kitalálva, hogy tönkretegyék egymást, a találkozásuk pedig végzetszerűnek tűnik. Tökéletesen össze vannak gabalyodva, egészen összetartoznak, de ez az összetartozás egyikük számára sem jár túl sok előnnyel. Ám mivel ez nem matematika, nehéz tanácsot adni, hiszen elképzelhetjük ugyan őket más párral, harmonikusan, kisimultan – azt, amit együtt megélnek, egymásért vállalnak, amit egymásban találtak és kizárólag ők ketten adhatnak és jelenthetnek egymásnak, soha nem fogjuk megérteni. Így aztán ha szenvednek, sokszor abban a hitben nyugszunk meg, hogy egymásért szenvednek, és még azt a homályos sejtelmet is megfogalmazzuk magunkban, hogy talán magasabb helyről szánták őket egymásnak.

Hajdu Szabolcsnak mintha mozgóképes párkapcsolati-házassági enciklopédia megalkotása lenne az ambíciója, a nemrég megözvegyült ezermester, a Kálmánék háza körüli segítő Ernő megjelenésével pedig hármas oltár megfestésébe kezd, amivel Kierkegaard e sorait juttatta eszembe:

„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, ezt is meg fogod bánni (…). Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni (…). Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata.” 

Hajdu nagy műgonddal, körültekintéssel állítja elénk „két és fél” pár fájdalmát, küszködését, reményeit és igyekezetét, majd mintha némi cinizmussal úgy summázná a látottakat, hogy bármilyen utat járunk is be, bármit rontunk el vagy csinálunk jól, akár igényesek, akár hanyagok, akár hűek, akár hűtlenek vagyunk, végül mind ugyanoda jutunk. És ez még attól sem függ, hogy egyszerűen vesszük vagy túlbonyolítjuk az életet, hogy önismereti könyveket bújó értelmiségiek vagy árnyalt kommunikációra képtelen szívemberek vagyunk – a csőd, a kín menetrendszerűen megérkezik. Az elkerülésére nem lehet óvintézkedéseket tenni, és a hátterünk sem olyan többé, amely képes lenne bennünket a széthullás erőivel dacolva összetartani.

Még valamiféle magyar átok képzete is képbe kerül, de ez érdekes módon inkább jókedvre hangolja a nézőt, mint kétségbe ejti. Pedig a legjellemzőbb ismertetőjegyei kifejezetten veszélyesek: állandó pálinkázás, betegségek tüneteinek elhanyagolása, a bajok észrevétlen elharapódzása és ennek figyelmen kívül hagyása, felelőtlen döntések, titkolódzás, majd a felelősség előli menekülés, struccpolitika. Afféle állatorvosi lovát látjuk bevágtatni a filmbe a kapcsolataink terén elkövethető összes hibának, de olyan humorral, bumfordi bájjal fűszerezve, hogy újra meg újra kihúzzuk magunkat a székben, amikor az önsorsrontás specifikus magyar módszerének új meg új mesterfogásait látjuk kibontakozni. Hát igen, gondoljuk feltörő büszkeséggel, ezt így csak mi tudjuk!

*

Szűk terek, közeli arcok, harsány és búvópatakszerű drámák. Mi pedig egészen jelen vagyunk: ennél közelebb már nem férkőzhetnénk emberi sorsokhoz, konfliktusokhoz. A történésekben semmi filmszerűen mesterkélt nincs, noha ennyi minden és ekkora amplitúdók nehezen férnének bele néhány órába. A vezércsel éppen az, hogy a leghétköznapibba, legismerősebbe csomagolva kapjuk a legextrémebbet: fájdalmasat és vicceset egyaránt és szétválaszthatatlanul.

*

Kálmánékat azonnal szívünkbe zárjuk, Leventéék a lehető legidegesítőbbek; külön-külön is, de együtt már az elviselhetetlenség határán billegnek. Ernő faékegyszerűségű gesztusai rafináltan ágyaznak meg tragédiáját váratlanul érzékelhetővé tevő gesztusának a Zitával közös jelenetében. Remek az is, hogy a karaktereket új és új párosításban látjuk, mert kissé minden arc jelentése megváltozik, amikor más-más arcok mellett látjuk. Minden probléma új fénytörésbe kerül, amikor egy másik problémával összeolvasva szembesülünk vele; a különböző szereplők kínjai és megoldatlanságai relativizálják a többiekét, és arra ébresztenek rá, hogy egymáshoz képest mindegyiküknek mennyi előnye és reménye lehet.

*

Mindenkit szerettem a filmben, de különösen Tóth Orsi és Hajdu Szabolcs párosát, ez a „kétszárnyú oltárt”, amelynek két felét minden ellentétük és elidegenedésük váratlan felszínre kerülése ellenére egymást kiegészítőnek láttam: gesztusaik, arcjátékuk ugyanaz a tükör, amikor Zitáékat figyelik, és megrökönyödnek azon, amit látnak-hallanak.

A Kálmán-nap zárójelenete afféle nem remélt ajándék: a rettenetes, reménytelen, megrázó másfél óra után olyan felüdülés, amely sem nem logikus, sem nem teljesen érthető, ám pontosan az, amire szükségünk van. És hamisítatlanul magyar.

Fotók: Budapest Film