A Trafó színpada ma estére egy föld alatti világnak adja át a helyét: a díszletablakon bezúduló, hatalmas dombot formázó göröngyökkel, a barna földbe félig besüppedő bársonyfotelekkel, néhány kopott falilámpával. Avíttas, kopott méltóságú tárgyak egy lecsupaszított óriástemetőben, pontosabban, egy családi kriptában. A hangulat viszont meglepően élénk, már mozognak is göröngyök, - virgoncabban, mint a Simon mágusban - majd kibukkan egy fej, kifehérlik a test a földkupac alól. Sorakoznak a négygenerációs családregény halottjai: nem komoran és méltóságteljesen, hanem legalább olyan hetykén és harsányan, mint Tim Burton Karácsonyi lidércnyomásában.
Vannak még további fehér ruhás, idős halottak is színpadon, hogy kifélék-mifélék, az gyorsan kiderül, hiszen sorban állva bemutatkoznak, meghökkentő névválasztásokról téve tanúbizonyságot József Attilától Kodály Zoltánon át Martina Navratilováig, (ugyanis fricskaként néhány élő és viruló híresség nevét is megemlítik). A halottak csapata komoly, de sikertelen harcot vív egy fél tányér ételért, és olykor énekkarként is funkcionál, de természetesen mindig a zenészekre van panasz. Némi karácsonyi beütése is van az előadásnak, beszökik a Csendes éj, sőt egy óriás ajándékdoboz verseny-topogásra is készteti a berozsdásodott, roskatag öregeket. A fehérbe öltözött halottakat az elszánt óriásnő, a Főnéni terrorizálja, Eurudike de Beul elképesztő vehemenciával viszi a hátán a produkciót, minden jól áll neki: operaáriák és jazz, talpig flitterben levezényelt parancsuralom éppúgy, mint a kiéhezett, megvadult Xénára emlékeztető sztriptízattrakció. Az énekesnő a profizmusa mellé még őrült gátlástalan is, ez igen szerencsés, hiszen az előadást ihlető műben, Dosztojevszkij Bobok című írásában a halott szereplők ugyanígy a "legszemérmetlenebb igazságot" tűzik ki célul. Vagyis, készek levetkőzni - a gátlásokat, a szégyent, a hazugságot.
A halál ebben az előadásban egyrészt persze pimasz játék, másrészt viszont csak ott lobog az Alagsor minden részletében a "memento mori" középkori, szent őrülete. Minden pillanat a halálban az életet imitálja, de egyben ez annyit is jelent, hogy az élet minden pillanata elkerülhetetlenül a halálhoz visz közelebb. Egyszerűen szinte egyenlőség kerül a kettő közé, ez viszont tényleg fontos tabutörés, talán jóval radikálisabb, mint a szexualitással kapcsolatos nonkomformitás. A halál tabujánál kevés erősebb, bár persze rejtettebb parancsot hordozunk manapság magunkban: kötelezően fiatalnak és életerősnek kell lenni, de legalábbis látszani, szeretteinket sokszor kórházban veszítjük el, magányosan halnak meg, ez pont az ellenkezője egy olyan társadalmi normának, ahol az időseket valóban megbecsülik, nem hagyják magukra a haldoklókat és tisztelik a halottaikat.
