A hazai táncszínpadokon sajnos ma nem divat sem az önreflexió, sem az önirónia, ezért nagyon meg kell becsülni, ha valakibe szorult némi humorérzék. Hód Adrienn koreográfus és színpadi társai - Garai Júlia és Vass Imre, és az előadást kísérő két zenész, Temesvári Balázs és Mizsei Zoltán - szerencsére egy pillanatig sem hajlandóak halálosan komolyan venni magukat: a négy szereplő olyan féktelen és idétlen bohóckodásba hajszolja egymást, amitől nyilván van, aki a haját tépi, de produkciójuk megfelelően relaxált állapotban mégis rendkívül szórakoztató.
A Kapcsolódjunk és bömböltessük II. az Ismeretlen kutatása programon készült, hasoncímű előadás folytatása, számos elem át is került az előző verzióból. A szokásos előadáshelyzet helyett játékos kísérlet folyik, melyben a táncosok magukat a klasszikus színházi szituációkat is szüntelenül dekonstruálják, elidegenítő leállásokkal, civil kiszólásokkal, folyamatos kilépéssel az előadói szerepből. Az előadás a közönség között való bóklászással kezdődik, és a táncosok az este folyamán többször is visszatérnek a nézők közé, ismerkednek, flörtölnek velük, a zenészek néha leállnak, és vizet kérnek, előfordul, hogy teljesen sötét lesz a színpadon, mintha csak kiégett volna minden lámpa, de például mozgásgyakorlatként elővezetett tapsoltatás is akad a repertoárban. Garai Júlia és Vass Imre szemérmetlen komédiások mindketten, néha szinte revübe illően édeskések, máskor szétesnek a lazaságtól, de ha kell, a kiabálós-önmarcangolós típus is hitelesen megy. (Mellesleg van annak valami bukéja, ahogy Vass Imre Vass Imrét karikírozza - persze, csak tippelek - energikusan röpködve a levegőben, majd teátrális farkasüvöltéssel reagálva rá, ha véletlenül mégis bezavar a gravitáció.) Garai Júlia egy gyógypedagógus türelmét egyesíti a korai Britney bájával, hogy alakítása egy kőkemény, de őszinte, középkorú felvételiztetőben kulmináljon, míg az igazi sztár-alkat Vass Imre inkább a rocksztár-megatánc vonalon nyújt maradandót. A legintimebbnek tűnő ölelésből egyikük kikacsint, másikuk kiásít - a színpadon semmi nem az, aminek látszik: ha szeretnénk nézői naivitásunkat megőrizni, elkéstünk. Az összes színpadi klisé leleplezve, kipipálva, mintha Hód Adrienn egy gombostűvel végigszántott volna egy lufisoron.
De nemcsak a táncot és a zenét, hanem a nyelvet is sikerül valami egészen bizarr és meghökkentő módon használni az előadásban, összeturmixolva, teljesen szétnyúzva: kezdve a szereplők név- és identitáscseréjétől a "teljesen ellazultam" mondatot kísérő, lassan csurdogáló nyálpatakon keresztül a háttérben futó, leginkább képregényfeliratok magyarázó jellegét idéző mondattöredékeken át némi német és angol monologizálásig, mely bármikor éneklésbe csaphat át. És akkor még nem említettem az "elvesztettem a balanszomat" kitételt. Az epilógust is írásban közlik velünk, Imrét (nyilván "nem elég kifinomult lábfeje" miatt) nem veszik föl egyetlen társulatba sem, de sebaj, sikeres divattervező lesz, modell feleséggel, és ezt a kis ifjúkori táncos kitérőt meg gyorsan elfelejti.
