Hogy Bach, az ortodox lutheránus miséket komponált, meglepő lehet. A magyarázat egyszerű: Luther a misét mint a délelőtti liturgia formáját nem törölte el, csak megfosztotta áldozati jellegétől. Ő maga liturgikai tanulmányaiban mindig a mise elnevezést használta. A miserészeket akkoriban a kórus adta elő, csak a változó szövegű részeket énekelte a gyülekezet. Ezzel magyarázható az az érdekes zenetörténeti tény, hogy a reformáció korától Bachig egész sor evangélikus zeneköltő komponált miséket kimondottan az evangélikus liturgia számára. A h-moll mise olyan, a hatalmas bachi életműben is kiemelkedő, azonban a liturgikus szertartás keretein messze túlnövő, monumentális alkotás, amit Bach tehát nem e célra szánt, s nem is megrendelésre készített, hanem önnön kedvére. Ez az öröm és a több évtizeden át való érlelés, formálás teszi a nagyszerűk között is egyedivé ezt a művet, amely nemcsak nagyívű, de igen gazdag is zenei eszközökben: a szólisztikus és kamarazenei, meghitt elemek váltakoznak az óriási apparátust mozgató, kétkórusos, nagyzenekaros részekkel.
Vashegyi György együttesei korhű hangszereken játszanak, és ennek a ténynek is fontos szerepe van e mű megszólaltatásakor. Ahogy Vashegyi fogalmaz: "Bach szinte minden más művéhez képest talán éppen a h-moll mise előadásakor a legfontosabb - vagy leginkább megvilágító erejű - a korabeli, illetve korhű hangszerek használata."
Nos, ami a mű zenei megszólaltatását illeti, ebben sok hiba nincs is, annak spirituális része kissé kevesebb figyelmet kapott. Szünet a Credo előtt volt, talán azért is, mert az elé a szerző fia, Carl Philipp Emanuel bevezetőt írt a Credo első, 1786-os bemutatójára. Vashegyi György valóban mindenre gondol, mindennek utánajár. Egynek nem: szerintem még sosem járta be a Bartók-terem óriási terét, és tapasztalta meg különböző pontokról a hangzást. Ha így tett volna, bizonyára feltűnik neki, hogy ebben az elrendezésben, azaz a szólistákat a teljes nagyzenekar - beleértve a fúvósort is - mögé, a kórus elé elhelyezve a hangszeres szóló részeket leszámítva szinte hallhatatlanná tette a szólistákat. Így tíz méterrel hátrább kerültek, lehetetlen ekkora téren és zenekaron áténekelni. Én a pódiumerkélyen ülve, pár méterrel a fejük felett is alig hallottam őket. Nem véletlen a hagyományos elrendezés, amikor a zenekar előtt, közvetlenül a nézőkkel szemben helyezkednek el. Talán e közelségem miatt tűnt fel az is, hogy különösen a koncert első felében a kórus nem volt homogén, sok hangot külön-külön lehetett hallani, ami egész szokatlan a Purcell Kórusnál. A zenekari játék is erőtlen volt, és noha a kürtök remek, a fagottok jóval gyengébb teljesítményt nyújtottak. A Credóig egyenetlen, szálkás, kimondottan lélektelen volt az előadás.
C.P.E. Bach előjátéka - úgy látszik - jót tett, a második részben magára talált mindkét együttes, a közös megszólalások is jóval pontosabbak voltak, csak a szólisták hallhatóságán nem javított a helyzet. A hangszeres szólókat meglepő módon állva játszatta a karmester. Kiemelkedett Kertész Ildikó fuvolaszólója, és itt a spirituális telítettség sem hiányzott. Zádori Mária és Halmai Katalin szokásos magas szintjét hozta, a férfiak azonban egytől egyig csalódást keltettek. Bárány Péter egyszerűen nem olyan szárnyalóan fényes és biztos, mint a legnagyobb kontratenorok, Julian Podger hangszíne nem kellemes, és sokszor bizonytalan is volt, Raimund Nolténak nem elég dús és szépszínű a hangja. Mű és előadók találkozója ezúttal mindenesetre nem adta a várt, emlékezetes élményt.
