Kolozsváron született 1906. szeptember 10-én, és a színészettel szó szerint már abban a pillanatban kapcsolatba került – apja ugyanis a helyi Nemzeti Színház portása volt. A szegény családban sok gyerek nevelkedett, és bár Erzsi orvosnő akart lenni, a kolozsvári társulat népszerű tragikája, Hettyey Aranka felfedezte színpadi tehetségét, és egyengette útját a sikeres színiakadémiai felvételiig. Még csak elsőéves volt, amikor 1924-ben főszerepet kapott: a Renaissance Színházban Bárdos Artúr rendező őt választotta ki Móricz Zsigmond Búzakalász című színművének naivaszerepére, méghozzá Simonyi Mária, az író későbbi második felesége oldalán.
A darab szakmai és közönségsikere után nem tért vissza az iskolapadba, még abban az évben leszerződött a Nemzeti Színházhoz. Kétszeri megszakítással egész életében az ország első társulatának a tagja volt, csak 1927–1928-ban és 1951–1953-ban kötötte szerződése a Vígszínházhoz (a teátrumot az ötvenes években a Magyar Néphadsereg Színházának hívták.) Tragédiákban, vígjátékokban egyaránt kitűnő volt drámai ereje, karakterformáló képessége; az azonos jellegű feladatokat is mindig egy kicsit másként oldotta meg.
A Nemzeti minden Móricz-bemutatóján ő játszotta az író ártatlan, hamvas parasztleány-alakjait, a háború után aztán ő volt a finomkodó nagyságos asszony, de a feketekendős öreg néne, az okos értelmiségi nő és a tragikus sorsú, riadt proletárasszony is. Jelentősebb szerepei: Dorina (Moliére: Tartuffe), Rozika (Móricz: Úri muri), Pólika (Móricz: Nem élhetek muzsikaszó nélkül), Ilma (Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde), Szidónia (Csiky Gergely: Buborékok), Krizosztémisz (Bornemissza Péter: Magyar Elektra), Mary Tyrone (Eugene O’Neill: Hosszú út az éjszakába).
A második világháború előtt nem sok filmben foglalkoztatták: 1935-ben a színpad után filmen is eljátszotta a Nem élhetek muzsikaszó nélkül Pólikáját, majd 1937-ben Bátki Tercsit A falu rosszában. 1945 után több sikeres alkotásban is szerepelt: Budapesti tavasz (1955), Dollárpapa (1956), Égi madár (1957), Fapados szerelem (1959), Megöltek egy leányt (1961).
Különös, kedves beceneve volt: Bogyónak hívta mindenki. Színészkollégáival, Bajor Gizivel is jó volt a kapcsolata, Mészáros Ágihoz igaz barátság fűzte, Major Tamással azonban nem tudott kijönni. Annak ellenére, hogy a színésznő a háború alatt sokat segített az illegalitásba vonult Majornak, még bújtatta is, az a Nemzeti igazgatója mindent megtett, hogy gáncsolja a pályán. Ráadásul Somogyi Erzsi nem rejtette véka alá véleményét, lármás összetűzéseik voltak, és egy ilyen alkalommal ki is jelentette: rossz színésznek tartja a nagyhatalmú direktort. Természetesen kegyvesztett lett, megkapta felmondólevelét is, amelyet idegösszeroppanás és kórházi kezelés követett.
Férje, Gádor Béla halála után nyugdíjba ment, és végérvényesen visszavonult a színpadtól. 1973. július 10-én halt meg.
Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el, 1953-ban és 1959-ben Kossuth-díjat kapott, 1955-ben érdemes művész, 1962-ben kiváló művész lett.
A képen 1961-ben a Magyar Rádió 14-es stúdiójában Móricz Zsigmond A boldog ember című művéből készült hangjáték felvételekor. Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan
