Sem korok, sem stílusok, nemzetiségek, hangszercsoportok, műfajok nem határolják be a programokat, tudatosan. Így a fesztivál egészén, de egyetlen koncerten belül is minden előfordulhat a barokktól a XXI. századig. Ráadásul egy-egy nagyon ismert műtől eltekintve rengeteg az új, ritkán vagy soha nem hallott darab. Mindez felüdülés. A sokszínűséghez tartozik az előadói apparátus is, a 69 előadó mintegy tíz országból érkezett, de két dolog összeköti őket: a profizmus és a felszabadult, jókedvű muzsikálás.
A fesztivál harmadik napján két kislány (Gaál Julianna és Eszter) hegedülte el Mozart gyerekkori darabját, a Canon inversust, ami ugyan unisonónak hangzott, nem kánonnak, de itt az inversus a kulcsszó: a kottát hagyományosan tartja egyikük, fejjel lefelé másikuk, így is tökéletesen egybecseng a két szólam.
Ezt jóval keményebb falat követte, Sosztakovics Szonáta brácsára és zongorára című igen nehéz műve, amely lehengerlő előadásban szólalt meg Gilad Karni (brácsa) és Yurg Martynov (zongora) tolmácsolásában. Karni már tavaly elbűvölte a hallgatókat fölényes muzsikálásával, de kettejük összjátéka is kiváló volt. Sosztakovics betegen szerezte és 3 nappal halála előtt fejezte be művét, amely ennek megfelelően nagyívű és komor, utolsó tételében pedig a léleknek a földi léttől való elválása rendíti meg a hallgatót, főként, ha ilyen előadásban hallja azt.
Rahmanyinov Vocalise-a kis pihenő volt Kokas Dóra (cselló) és Perényi Benjámin (zongora) korrekt előadásában, majd egy újabb hatalmas falat: Mozart g-moll vonósötöse következett. Alina Ibragimova, Lesták-Bedő Eszter, Amihai Grosz, Maxim Rysanov és Jonathan Cohen újra csak kiváló muzikalitással nem ad hoc társulás képét mutatva, hanem a teljes összeszokottság illúzióját keltve adta elő a darabot.
Ha fel lehetne valamit róni a matiné koncerteknek, az a nagy terjedelem, szinte mindegyik bő két, két és fél órás. A program oly dús, hogy szétfeszíti a megszokott kereteket. A hétfőin elég lett volna az első részben Dohnányi C-dúr szextettje, de kétségtelen, hogy az ezt megelőző Dave Maric Trilogy, amelyet a szerző az itteni előadó, Colin Currie felkérésére szerzett, igazán mutatós volt. Mintegy húsz ütőhangszert szólaltatott meg a művész a háromtételes műben élőben, és ehhez még felvételről is szólt aláfestés. A modern elektronikus tánczene igazi kavalkád, és főként az előadó virtuozitását mutatja. Dohnányi műve nem fog a kedvenceim közé tartozni, egy nagy hagymáz az egész, ahol sem a dinamika, sem a hangerő nemigen variálódik, minden ötlet elfogyván az utolsó tétel meg jazzes-stwinges tánczenévé alakul, de az előadók szemére semmi nem vethető, sőt. Frankl Péter, Kelemen Barnabás, Gilad Karni, Fenyő László, Reto Bieri és Chezy Nir szenvedélyes játéka újra csak lenyűgözte a közönséget.
Azután bekövetkezett a hang, az énekhang varázsa. Új műfajként, hiszen ilyen tavaly nem szerepelt a műsoron, Händel Apollo és Daphné című kantátája aratta a fesztivál eddigi legnagyobb sikerét. A pompás kamarazenekarrá alakult sok szólista is boldogan tobzódott a barokkban, Jonathan Cohen, akit eddig csellistaként ismertünk meg, ezúttal a portatív orgona és a csembaló mellől vezényelte a csapatot. Ruby Hughes kevésbé győzött meg Daphnéként, sokszor éneklés helyett levegőt fújt, legmagasabb hangjai nem elég teltek, sem fényesek, ám mindezért bőven kárpótolt Christopher Purves, aki a stílusnak tökéletesen birtokában van, hangja meleg, dús, recitativói ugyanolyan élvezetesek, mint áriái, karakterteremtő képessége pompás. Szinte hihetetlen, hogy egy-két nap alatt ilyen összeérett produkció született.
Az este a tavalyi rossz emlékeket idézte fel: félórás tolongás az egyetlen szárnyra nyitott templomkapunál, egyesével beengedés, 20 perces késéssel kezdés, végtelen szünet után újabb tíz perc várakozás és egy túlméretezett programmal háromórásra dagadt koncert, a falak közt megrekkent hőség, műsorváltozás Lendvay József utolsó percben történt lemondása miatt, az egy kiesett helyett betett két másik nyújtotta az amúgy is terjedelmes műsort. Mindez az előadókat is megviselte.
Ha a kiemelkedőket akarom megnevezni, hát öt gordonkást kell említenem. Barriére G-dúr szonátájában Nicholas Altstaedt és Jonathan Cohen az ördög csellistáiként tündököltek, Rachmanyinov g-moll, ?Elégia? zongoratriójában Perényi Miklós varázsolt el (hegedűn testvére, Eszter, zongorán fia, Benjámin játszott, kicsit halványabban), Glier két duójában pedig Rohmann Ditta és Fenyő László nyújtott kiváló teljesítményt. A fölöslegesen bepaszírozott Mozart hegedű-brácsaduóban Kelemen Barnabás elég hevenyészett interpretációt nyújtott, és ő is, Gilad Karni is számtalanszor fellépnek, ez a pótdarab indokolatlan volt és nem is hozott jó teljesítményt. Johann Christoph Bach kantátájában Ibragimova hegedűjátéka elhomályosította az énekes szólista, Ruby Hughes teljesítményét.
A végtelen estét az 1. Brandenburgi verseny zárta, amelynek első tételei teljesen szétestek, ziláltak voltak, mintha a zenészek a beharangozott, közeledő vihar elől futottak volna, sok volt a fúvós gikszer ? először ezen a fesztiválon ? és az intonáció is csúszkált. Szerencsére az utolsó tételben magukra találtak a muzsikusok és az összhangot is megtalálták. A mennyiség mindenképpen a minőség rovására ment azonban ezen az estén.
