Nem akármilyen időutazás részesei lehettünk a MüPa színháztermében: elmúlt évszázadok mára kihalt hangszerfajtái adtak egymásnak randevút. Máig verem a fejem a falba, amiért lemaradtam az Újra megszólal! sorozat első részéről, akkor ugyanis thereminen, moogon, hammondon játszottak, és ugye ezek jelentik elektronikus-zenei időszámításunk kezdetét, ezek az őskori leletek. A mostani epizódban viszont akusztikus, elsősorban tizennyolc-tizenkilencedik századi instrumentumokat mutattak be a közönségnek.
Az ismertetőket olvasva olyan érzés kerített hatalmába, mintha nemcsak zenei koncertre, hanem időutazásra is készülnék egyben. Hálás vagyok, amiért Mandel Róbert és társai megadták ezt az érzést, annak ellenére, hogy néhol szinte élvezhetetlen lett az elhangolódott hangszer hangja. Azzal vigasztaltam magam: sebaj, így legalább kiderült, ezek a hangszerek többek között azért nem maradtak népszerűek, mert sérülékenyek, vagy éppenséggel iszonyú nehéz rajtuk játszani. Na de haladjunk sorjában!
Mandel Róbert, az est összeállítója, nem mellesleg műsorvezetője az elején néhány mondatban fölvázolta, miről szól is ez az egész, majd rögtön a fiatal Mozartot is lenyűgöző üveghegedűt szólaltatta meg Christa Schönfeldinger. A hangszer bemutatásaként először csak egy rövid improvizációt játszott, s azonnal lehetett hallani: kár, hogy eltűnt ez a hangszer. Amúgy Benjamin Franklin találta föl, két lábbal kell hajtani, és ujjbeggyel játszani rajta, a kezet néha bele kell mártogatni vízbe, hogy jobban csússzon. Látványra is elképesztő: egyszerre hasonlít futurisztikus-misztikus tárgyra és másnapos üvegfúvó selejtes vázájára. A hangja viszont nagyon szép, éteriségébe felhangként belevegyül valami ipari keménység. Otthon is előállítható ez a hang: kristálypoharak tetején kell körözni nedves mutatóujjal - na ezt transzponálta két-három (?) oktávos klaviatúrára Franklin - azért nem akármilyen kaliberű fickó volt, ismerjük el! Mozart írt több művet is rá, amiből kiderült, Franklin megelőzte korát: a klasszicista muzsika nem tudta helyén kezelni hangszerét.
És ha már ez így fölmerült: a doromb Keletről jutott el Európába, s az Alpok népei körében lett nagyon népszerű, de Magyarországon is elterjedt - Mandeltől megtudhattuk, Bartók feljegyezte: Székelyföldön a kislányok hajcsatként használták a dorombot. Néha lekapták, pengették egy kicsit, majd újra szépségipari funkciójában hasznosították. Nagyon vicces volt a dorombverseny, Georg Albrechtsberger műve, s üdítőleg hatott, mikor a zsebhegedűt (a szerző önkényes névalkotása, hivatalos neve franciául: pochette) eredeti funkciójában láthattuk-hallhattuk, e hangszert ugyanis tánctanárok hordták zsebükben, ha játszani kellett a talpalávalót - másképp fogalmazva: a dj Sokol rádióval megy fellépni.
A lantcsembaló csalódást okozott, pedig erre voltam a legkíváncsibb: egy csembaló méretű lanttest, klaviatúrával, gyönyörű műalkotás már csak önmagában is. Sajnos a hangja már korántsem tetszett ennyire - biztosan elhangolódott.
A szöghegedűverseny viszont kötelező mindenkinek: kevés viccesebb hangszer létezik a Földön, leszámítva a tíz ujjra tervezett mini-dobszerkót, a Monty Python egér-szilofonját, na és persze a skótdudát.
2008. február 18., 19:30-22:30, MüPa, Fesztivál Színház.
Újra megszólal! - Klasszikus hangszercsodák
