"Ez nem az ő harcuk! Tess és Isabel nem jön." - értesülünk rögtön a film legelején az előző részekben felvonultatott Julia Roberts és Catherine Zeta-Jones távolmaradásáról, s hiányzásukat innentől fogva bízvást igazoltnak tekinthetjük: a trilógia harmadik darabjában ugyanis vajmi csekély szerep jut a nőknek. Ez itt kérem a férfierények (és persze a férfibűnök) mozija, hiszen a cselekményt mindvégig a sármos finesz, a vagány trükközés, a nemes férfibosszú, valamint a feszelgő kivagyiság és a macsós izmozás tartja mozgásban.
Utóbbi jellemhibák felmutatását a rossz oldal vendégsztárjaként fellépő Al Pacino végzi el nagystílűen, mintegy gondos leltárt tartva színészi eszköztárának harsányabb kellékei felett. A színészfejedelem által megformált ordenáré kapaszdi megleckéztetése körül forog a történet, s mivel a tizenegy fős (és ez alkalommal is némiképp túlméretezettnek ható) alapcsapatot már jól ismerjük, így az ő bemutatásukkal sem kell sokat vesződni: a nagyszerű rendező, Steven Soderbergh két teljes órát szentelhet a bankrobbantás előkészületeire és végrehajtására.
Alkalmasint a történetet mindvégig jótékonyan belengő önirónia teszi, hogy az alkotókhoz hasonlóan ez egyszer mi, nézők is arisztokratikus nonsalansszal lépünk túl a film egynéhány homályosabb, logikátlanra sikeredett mozzanatán. S nyilvánvalóan a tobzódó önirónia miatt élvezzük a vélelmezhetően alkatilag élre vasalt, tisztes őszes halántékú George Clooney grimaszait és játékos kikacsintásait, a klasszikus férfiszépségből végérvényesen színészklasszissá érett Brad Pitt nagypályás gesztusait, vagy Matt Damon önfeledt, orrot ragasztó bohóckodását, netán az agg mesterkomikus, Carl Reiner évtizedek során tökéletesre csiszolt ripacsériáit. A rövid jelenet, amelyben a százszor szavatolt kemény férfiak, Clooney és Pitt könnyekre fakadnak az Oprah-show láttán, már szinte didaktikus módon tálalja elénk a trilógia sikerének egyik titkát: ez a film a derűs lazulás terepe színészek és nézőközönség számára egyaránt.
Dacára a cselekmény folyamán fölös bőséggel felvonultatott mindennemű legmodernebb kütyüknek, a történet valójában éppenhogy bájosan ómódi. Sehol egy heves tűzpárbaj, vagy egy premier plánban átlyukasztott koponya, s vért is pusztán csak csomagolt formában láthatunk, méghozzá az infarktusból lábadozó Elliott Gould betegágya mellett. Nincs itt véres erőszak, a brutális valóságtól üdítően messze járunk, talán még annál is messzebb, mint az első két epizódban. Mese ez mindenestől, s a mese színtere ezúttal is maga a valószerűtlenség szívet melengetően csiricsáré fővárosa: Las Vegas.
