Horváth András Dezső: Harminc után a hűségnek, az árulásnak, a lojalitásnak más súlya van
Három éve debütált első regényével Horváth András Dezső, aki intim közelségből, tabuk nélkül merte megmutatni a férfisérülékenységet. Az Új tengerben visszatér az első könyvének főhőse – az új regény mégsem egyszerű folytatás. A szerelem arcairól, a hűség és az árulás változó tétjeiről, valamint az új történethez keresett írói hangról beszélgettünk.
Az előző regényed után gyakori volt az a fogadtatás, hogy „végre egy férfi, aki beszél”. Ez milyen volt számodra?
Azt tudtam, hogy a téma erős, de az meglepett, hogy a férfiak ennyire nem beszélnek. Tőlem egyáltalán nem idegen, hogy nyíltan beszéljek a sérülékenységről és az intim problémákról, de nekem is időbe telt bizonyos falakat lebontani. Tudom, milyen nehéz erről beszélni.
Mindkét regényedben egyes szám első személyben szólal meg a főhős – az Új tengerben arra is reflektálsz, hogy sokakat az érdekelt, mi történt meg veled igazából, és mi a fikció. Miért ezt az elbeszélésmódot választottad?
Amellett, hogy nagyon hatásos irodalmi eszköz, olvasóként is ez hat rám a legjobban. Lehetőséget ad arra, hogy rendkívül intim, személyes térben találkozhassunk a történettel. Ennek megvannak a maga pszichológiai okai: elég magányos gyerek voltam. Nincs testvérem, és nem is vett körül nagy család. Ez az előnyöm és a hátrányom is – a magánéletben és a munkában is.
Ez mit jelent a gyakorlatban?
Nem tudok például igazán jó musicaljelenetet írni. Egyszerűen nincs tapasztalatom arról, mit érez nyolcvan ember együtt, egyszerre.
Amit viszont mélyen meg tudok élni, az egy másik emberrel való személyes kapcsolódás. Egy másik emberrel.
Ha már írás: sokat beszéltél az első köteted kapcsán arról, hogy mekkora élmény volt az írás – ez másodjára is megmaradt?
Sőt: magabiztosabb voltam, nagyobb volt a játékterem, és jobban át tudtam adni magam az anyagnak. Életem legnagyobb flow-élménye volt. Olyan volt az a pár hónap, hogy mindenkinek azt kívánom: egyszer az életben éljen át valami hasonlót.
Mi volt a legnagyobb kihívás benne?
Az Új tengerben más ponton lépünk be ennek a srácnak a lelkébe. Több teret akartam hagyni bizonyos dolgok kibontásának – és ehhez más hangra volt szükség.
Megvolt a történet. Megvolt a struktúra. De ezt a hangot időbe telt megtalálni. Az első jelenetet úgy tizenötször írtam újra, mire sikerült.
Egymás után olvasva érződik ez a változás, mégis nehéz külön látni a két regényt. Szerinted működik az Új tenger akkor is, ha valaki azzal kezdi?
Abszolút. Ami azért is érdekes, mert íróként egyáltalán nem kezeltem ezt a történetet az előző folytatásaként. Azzal együtt, hogy ugyanaz a főszereplő, ugyanabban a világban, ráadásul időben később. A kiadónak is csak a történetet meséltem el: kétféle szerelemről akartam írni. Gondoltam az áthallásokra a két lírai én között, de nekem ez inkább játék volt.
Az Új tenger tehát bizonyos szempontból folytatás, más szempontból külön történet, és önálló kötetként is megállja a helyét. Sőt, a terveim szerint trilógia lesz.
Mesélj erről a kétfajta szerelemről.
A felnőttkor egyik legfontosabb felismerése, hogy a szerelemnek rengeteg árnyalata létezik. Létezik a legmélyebb bizalmasságon és barátságon alapuló szövetség, és létezik a megmagyarázhatatlan, tiszta testi-érzelmi kötelék is, amelyben a felek maguk sem értik a köztük lévő vonzást.
A tétek viszont az életkorral változnak. Egy huszonéves szerelem is nagyon meg tudja nyomorítani az embert, de harminc után a hűségnek, az árulásnak, a lojalitásnak más súlya van. Főleg, ha házas vagy. Vagy ha van egy gyereked. Az más, mint huszonegy évesen csókolózni valakivel egy buliban, aztán sírva bevallani otthon. Negyven felé már azt is látod, hogy nemcsak a saját életedről van szó, hanem más emberek életéről is.
Ahogy az előző könyvben, itt sincs moralizálás vagy direkt állásfoglalás – például a kétféle érzelem között.
Engem a köztük levő átjárások érdekeltek, és a megcsalásra vagy az árulásra adott reakciók. Nem az, hogy ítéletet mondjak bármiről, legyen az szerelem, hűség vagy férfiasság. Sőt, engem kifejezetten fáraszt, ha az emberek az ideológiai becsípődéseik alapján valamiféle vallási útmutatást várnak a művészettől.
Az irodalomnak az a feladata, hogy feltárjon dolgokat. Nem várom egy regénytől, hogy megoldja az érzelmi problémáimat. Bár igaz, hogy ha szerelmi bánatod van, vagy nem érted, miért nem tudsz valakitől elszakadni, akkor jobban jársz, ha az instant közösségi médiás pszichológia helyett elolvasod mondjuk A lét elviselhetetlen könnyűségét. Kapsz válaszokat, de egy csomó kérdést is. De azt ne várd tőle, hogy megmondja, mi a helyes, és hogyan kell élni.
