Három fivér - DE MI LETT A NŐVEL?

A Tomcsa Sándor Színház másfél éve műsoron levő repertoárdarabjának vendégeskedését (Határon túli magyar színházak szemléje) hatszori kitapsolás honorálta a Thália Arizona Stúdiójában. Tizenöt évvel és egy héttel a győri ősbemutató után ? melyet az átdolgozó Kiss Csaba maga rendezett ? öröm volt ismét találkozni a három komédiásféle alakkal (a negyedikkel nem annyira, de erről később). Az egymás után font, szituációs összecsengéseket pendítő, csattanós elbeszélések figurái őrzik a szerepek első megformálóira emlékeztető neveket. (Gyabkinként Gyabronka József, Juraként Honti György, Aljosaként Horváth Lajos Ottó lépett fel legelőször.) A színmű ?férfimesének? mondja magát, a kritikusok pedig azonnal ?stílusgyakorlatnak? mondták a színművet.

Kiss Csaba szövege in medias res indítja s egy reppenő poénnal épp csak lezárja az egyfelvonásost. Klúja a folyamatos átlényegülés, beöltözés, kivetkőzés, szövetkezés, megütközés, a színpadiasított epika, ahogy a három vándor, a három alig meghatározható egzisztencia itt és most a mímelésben megéledő történeteket eszel ki nem is bizonyosan létező (legalábbis kétséges sorsú) és nem is bizonyosan közös ideáljuk, az örök nő, Irina Bikulina köré. Olyan rettenetesen nagy nem lehet az éteri fiatalember-szerelem, mert ha belefeledkeznek a mesketébe, saját és egymás játékába, jókat kalandoznak, ötletelnek a múzsa nélkül is. Tóth Árpád rendezése zárt keretet keresett az inkább nyitott színtérbe képzelhető örvénylésnek. Börtönszerű tehervagonban utazik az állítólag a Bikulina-bálba (s így esetleg a nagy találkozásra) ? a bankár atya estélyére ? tartó trió. A groteszk helyett az abszurd felé kattog e szabadságkorlátozó, üres, fenyegetően levegőtlen, (ablak)rácsos díszlet, melyet hiába döngetnek, melyben elbújni nem lehet, kikémlelni nincs hová. Az egyforma ruházatú ? barna, mellényes öltönyt viselő, fehér inges ?, nagyjából egyforma korú három ifjú enyhén vészjósló mozgásterét és a környezettel egybeolvasztó jelmezét is a színész-rendező Tóth tervezte (a vagont egy színésztárssal, Szűcs-Olcsváry Gellérttel együtt). A vonatozó útitársak barna bőröndjei is teljesen azonosak. Ebből a három téglatestből ? ládából ? lehet a helyzetjátékok minimális dobogóit, ülőkéit kirakni.

Tóth Árpád a különbözés helyett a homogenizálás felől, absztrakciókat nyitva fogalmazta meg a De mi lett a nővel? másfél óráját. A kezdés nála elmosódó, a lezárás pangóan példázatos ? Schmidt Krisztina filmnek alig nevezhető filmjei e tekintetben nem osztanak, nem szoroznak. A nyitányt menti és értelmezi, hogy mi, nézők magunk is a teherkocsi később összecsapódó ajtaján érkezünk széksorainkhoz, tehát mintha a publikum jegye ugyancsak ama valószínűleg soha el nem érhető bálba szólna. Az alapvetően jól, aprólékosan kidolgozott és szórakoztató csiki-csuki potyautasa ? maga Irina. Éneklő papnőként fogad a bejáratnál, dalló hófehér angyalként olykor jár-kel a kocsi oldalfalának élén, a magasban belelépdel az epizódokba, és sajnálatosan megköti-kiüresíti fantáziánkat az eszményt illetően. Faluvégi Krisztina m. v. a saját és Ila Gábor zenéjére mozog. Baj nem vele van, inkább a rendezői látomás fölöslegességével.

Irina neve a Három nővér egyikére, a legkisebb Prozorov lányra is utal. A székelyudvarhelyiek dupla hangsúllyal meg is nyomják a dialógusban a nagyvárosba vágyakozó Olga, Mása, Irina sokszor parodizált ?Moszkva! Moszkva!? sóhaját. A novellista Csehov nagysága egyfolytában ámulatot kelt ? ragyogóak az elbeszélés-alapok A fogadástól a Regény nagybőgővel slusszáig ?, Kiss Csaba dramaturgiája azonban nem csehovi színdarabot erőltet az anyagból: valóban a címbeli kérdést teszi tragikomédiaivá, a nő mindenkori elérhetetlenségének közhelyét egyedien hitelessé.

?Ne színezd! Ne színezd!? ? hangzik el többször a saját elme- és lélekmunkájuk tempóját lankadni nemigen engedő figuráktól. A színészek nem állnak le színezni: kilencven százalékban urai a színpadi időnek és ritmusnak. Dénes Gergely (Gyabkin) egy kicsit élvezi ugyan a szende pislogatást, de hát ő kisasszonyt is játszhat. Barabás Árpád m. v. Aljosa ?nagyszínészies? láblendítő teátrális hoppáiban túloz, Antal D. Csaba hajlamos túl erősen befékezni Jura dumáját. De megérdemlik az elismerést, általában mennek, mint a henger, jelentéses átcsúszásokkal, pozíció-foglalásokkal, új hangsúlyok gerjesztésével váltják egymást. Gondolatilag és stilárisan is stafétáznak, a rögtönzést színlelő kitalációkba feledkezve. Beszéddel ? történetek elbeszélésével-eljátszásával ? védekeznek a valóság csendjei ellen. A mozgásszínházi rátéteket, táncimitációkat is eladják, testnyelven üzenve a lapuló némaságról, tanácstalanságról. Ikrek, nem egypetéjűek: három fickó, akik teljesen más arcok, s mégis ugyanonnan jönnek, ugyanoda mennek.