„Hatalmas szükségünk van derűre” – Ternovszky Bélával beszélgettünk

A Ternovszky-animációk – melyekben az állandó alkotótárs, Nepp József forgatókönyvei kelnek életre – kicsiket és nagyokat egyaránt megnevettetnek a mai napig. Az MMA Kiadó portrékötete, Varga Zoltán Macska-egér játékok című műve Ternovszky Béla életművén vezeti végig az olvasót: részletesen megismerhetjük a rövidfilmeket, a sorozatokat és az egész estés rajzfilmeket. A gazdagon illusztrált könyvben az egyes animációkhoz készült figuratervek és storyboard részletek igazi kuriózumnak számítanak, miközben magát a művészt is közelebbről megismerhetjük.

1961-ben került a Pannónia Filmstúdióhoz, fázisrajzolóként kezdte Dargay Attila csapatában. Kezdetben úgy gondolta, ez a munka csak átmeneti lesz, ameddig a Képzőművészetire fel nem veszik, ám végül mégsem váltott pályát. Mi marasztalta?

Ugyan a Képzőművészeti Gimnázium épülete sem mondható éppen csúnyának, és azt is körbelengte a művészet, de a Pannóniába belépve az ember rögtön találkozott azzal az impozáns, hosszú lépcsősorral, majd az aulába érve megcsapta a padlóviasz és a kávé illatának keveredése, ami aztán végig is kísérte az ott töltött éveinket. Ez az aroma, a zsongás, a büfében beszélgető színészóriások, akik várták, hogy behívják őket a szinkronmunkákra, mind hozzátettek a hely miliőjéhez.

Meg aztán rengeteg csinos fiatal lány is dolgozott ott akkoriban, sürögtek-forogtak, ez az egész hangulat nagyon meg tudta fogni az embert. Persze mindez nem lett volna elég ahhoz, hogy úgy döntsek, ott kívánom leélni az életemet, hiszen amikor munkára került sor, kiderült, hogy nem úgy kell bánni az eszközökkel, ahogyan azt addig én tettem. Korábban ha dolgoztam ceruzával, szénnel, krétával vagy olajfestékkel, maszatos lettem én és a papír is, ez hozzátartozott az alkotás folyamatához, azonban a stúdióban ha akár csak az ujjlenyomatom rajta maradt a pauszpapíron, már visszadobták. Mondanom sem kell, eleinte nem tetszett ez a mérnöki precizitás, de viszonylag hamar jutottam olyan feladathoz, ami magával ragadott.

Amikor az első megrajzolt, ugyanarról a figuráról készült, nyolcvan fázisrajzból álló jelenetet látja az ember megmozdulni, az valami fantasztikus élmény. Hiába nem ő animálta, az ő keze munkája kel életre, ő is benne van. Ezek a hatások így együtt, a viszonylag rövid időn belül érkező, pozitív visszajelzések a kezdeti bakik után hamar abba az irányba tereltek, hogy maradjak. A képzőre bekerülni akkoriban elsőre szinte senkinek nem sikerült, sokat számítottak a felmenők, az pedig nem annyira vonzott, hogy mondjuk ipari segédmunkásként jó pontokat szerezzek a felvételihez, és évekig próbálkozzak. Aztán a Pannónia igazgatója, Matolcsy György mondta, hogy véglegesítenének, de itt évekig tartó produkciókra kell számítani, az nem megy, hogy csak beletanulok és továbbállok, ígérjem meg, hogy maradok, és rászánom az életemet erre a hivatásra. Én pedig elég könnyen rá is mondtam erre az igent.

Elsősorban csapatjátékosnak tartja magát. Ha mégis
festőművésznek áll, ezt talán kevésbé tudta volna kamatoztatni. Az animációs
közegben alakult ez ki?

Nem, már gyerekkoromban kirajzolódott. Minden sport, amit űztem, csapatjáték volt, az egyéni sportok kevésbé vonzottak. Még amikor tizenéves koromban elhatároztuk, hogy regényt írunk, azt is ketten vagy hárman terveztük, csapatban. A feleségem is, a lányaim is csapatjátékosok. A Pannóniában is jártunk ki napközben focizni a stúdió mögötti salakos teniszpályára. A közösségben létezés életformája volt számomra otthonos mindig is, nem a visszavonulás, az egyedüllét. Néha-néha egy jó könyv erejéig maximum. Evidens volt, hogy a filmművészetben sem az lesz számomra vonzó, hogy én egyénileg vigyek végig ötleteket, hanem az, hogy együtt, egy szobában, egymást ugratva, játszva és segítve dolgozzunk együtt. Átmenni, megnézni, mit csinál Dargay, Jankovics, ők mit mondanak, megkérdezni őket, hogyan csináljam, véleményt, tanácsokat, kritikát kérni tőlük – nekem mindig ez működött, ezért és így szerettem csinálni.

A könyvben olvasható, hogy az animálás mesterségét
tekinti a szakma „csúcsának”. Elmondaná, miért?

Többfélék vagyunk, a tegnapi könyvbemutatón épp szóba került Richly Zsolt, nagyon kedves egykori kollegám, akit egyáltalán nem ez a része vonzott, hanem a látvány, a vizuális megoldások. Nekem talán az apai ágon öröklött, ám nem manifesztálódott színészi vénámnak lehet köze ahhoz, hogy így érzem. Kiélni ezt nem tudtam korábban, mert nagyon gátlásos voltam, hogy én publikum elé álljak, azt nem tudtam elképzelni, de a rajzfilmben a figuráimon keresztül játszottam. Azzal, hogy ők megmozdulnak, a teremtés folyamatát éli át egy kicsit az ember: én teszem bele abba az élettelen valamibe a szikrát, és el tudom mondani, le tudom játszatni vele a történetet, érzelmeket tudok közvetíteni, ez fantasztikus élmény.

A rendezés milyen élményekkel szolgál?

Az is egy elengedhetetlen tevékenység, ha az ember egy
csapatban, stábbal dolgozik. Sok ember munkáját kell összehangolni, korrigálni,
kézben tartani az alkotási folyamatokat, ez hol szórakoztató, hol inkább terhes
feladat. Nepp Jóska például ezt a részét nem szerette, mert óhatatlanul
konfrontálódik az ember, ő ezt nem akarta vállalni, a közös munkáinkat is úgy
osztottuk fel, hogy a gyártási folyamatokat már átengedte, azt mondta, az
emberekkel már én foglalkozzak. Én ezt is szívesen csináltam, mert itt módom
volt a pedagógiai hajlamaimat is kiélni, átadni, amit én tudok, amit egyébként
én is másoktól tanultam.

Egyedi filmek és sorozatok egyszerre formálták az
életművét. Van esetleg olyan köztük, ami ön szerint méltatlanul kapott kisebb
visszhangot?

A második egész estés filmem, az Egérút kapott ugyan visszhangot, de nem igazán pozitívat, legalábbis eleinte. Akkoriban úgy harangozták be, hogy a Macskafogó alkotójának új filmje, tehát az emberek eleve ezzel a gondolattal ültek be a moziba. Egy kis költségvetésű, nem is állami magyar pénzből készülő filmről volt szó, amivel kapcsolatban nekünk szándékunk volt, hogy az akkoribban egyre nagyobb számmal megjelenő klipek és mesék pörgős, villódzó tempójával szembemenjünk.

Az volt a kiindulás, hogy egy mesefilm ne zaklasson fel annyira mondjuk egy gyereket, hogy utána ne tudjon elaludni, kicsit azt az élményt akartuk visszahozni, ahogy a nagyszülő vagy a szülő mesél az ágy szélén ülve, amitől az ember elandalodik, majd elalszik. Kicsit lassabban csordogáló, vizuálisan nem olyan erőteljes, a Macsakfogóhoz képest nyugodtabb világot képzeltünk el és szerettünk volna, és ez annyira akkor nem jött be. Aztán az évek során azért kopott ez a „macskafogós” elvárás, és akkor pozitív kritikákat is kapott a film, de ez a megjelenés idején kudarc volt számomra.

Ha már itt tartunk: mit gondol, mi a Macskafogó
titka? Mitől örök érvényű?

Egyrészt a humor. Napról napja újra és újra kiderül, hogy a humorra igény van, és minél elkeserítőbb, komolyabb vagy akár, mondhatnám, idiótább a világ, annál inkább. Hatalmas szüksége van az embereknek a derűre, és ebben azért a magyarok – legyen szó irodalomról vagy filmről – nagyon jók voltak mindig.

Az, hogy nem kopott el, hogy újabb és újabb generációk is továbbviszik, eleinte engem is meglepett. Aztán arra jöttem rá, hogy ez annak is tudható be – túl azon, hogy beismerem, valóban zseniálisnak tartom –, hogy a rajzfilmek kevésbé kopnak. Nem csak a mi filmjeink, nézzük meg például a nagy Walt Disney-klasszikusokat. Még mindig működnek és hatnak a filmjei, és ez az élő bizonyíték, hogy az animációs filmek erkölcsi kopása jóval kisebb, mint az élő szereplős vagy akár az irodalmi műveké. Az én fiatalkoromban az egzisztencialista írók művei, Sartre, Camus könyvei vagy Sallinger Zabhegyezője volt a nagy durranás, mára azonban ezek nem olyan érdekesek. A rajzfilmeknél ez kevésbé érezhető, talán azért is, mert ezek már eleve felpörgöttebb tempójúak, a mai fiatalok elvárásainak pedig emiatt még meg tudnak felelni.

2015 óta a Magyar Média Mecenatúra program Macskássy Gyula-pályázatának bírálóbizottságában vesz részt az animációsfilm-tervek értékelésében. Hogy látja a mostani alkotói generációt?

Reményteljes. Én úgy látom, amikor a főiskoláról, egyetemről kikerülve megmutatkoznak, erős szerzői filmekkel szeretnék letenni a névjegyüket, fesztiválokon vesznek részt, és utána érkeznek tőlük az érettebb munkák. Ez persze az én privát véleményem, de nem igazán tanulják meg a szakmát, csak azt, hogy mivé legyenek, mi a kitűzött cél: valósítsd meg önmagad. Amit viszont mi a Pannóniában a csapatmunka során megtanultunk, azt már kevésbé érzem rajtuk, pedig a számítógépes programokkal bővült is a szakmai része a folyamatnak, ezzel együtt természetesen a lehetőségek is szélesedtek. Volt egy időszak, amikor azt éreztem, hogy a magyar animációnak lőttek, de ma már nagyon optimista vagyok, és a fesztiváldíjaktól függetlenül is egyre több pozitív és biztató jelet látok, úgyhogy egyértelműen van jövő.

„Nekem az a filmötlet volt tökéletes, amin röhögni
tudtam” – idézik a kötetben is öntől. Az élet minden területén fontosnak tartja
a humort?

Igen, nagyon. De nem csak én, ebben voltunk Nepp Jóskával is teljes összhangban, és részben emiatt tudtunk ilyen szimbiózisban alkotni együtt hosszú évekig. A humor, a zene, a jó filmek, az azonos érdeklődési kör segített minket. Az egyetlen pont, ahol ezek nem találkoztak, a sport volt, amit én nagyon szeretek, és elég sok válfaját űztem is, ezzel szemben ő inkább a churchilli elvet vallotta, hogy a sport veszélyes. Fricskaként ezért is írta a Modern edzésmódszereket direkt nekem, én meg boldogan csináltam meg.

Nyitókép: Ternovszky Béla Kossuth- és Balázs Béla-díjas rajzfilmrendező pomázi otthonában. Fotó: MTI/Cseke Csilla