A koncepció az anyaország határának túloldalán, a Vajdaságban élő vagy onnan származó fiatal művészeket hívta párbeszédre, közös értelmezésre és reflexív alkotások bemutatására. A 11 alkotó különféle műfajú műtárgyai: táblaképei, installációi, performanszai a határok mezsgyéinek ingoványosságáról beszélnek.
A határ fogalmára gondolva elsőként területek elválasztása, országhatárok vagy akár tűrőképességünk végessége jut eszünkbe. Fizikai és szellemi síkon is értelmezhetjük. Főként valaminek a lezárására, megszakítására utal. A kiállító művészek például a magyar–szerb határon napi szinten tapasztalják meg a határátlépés nehézségeit, körülményességét.
A határ fogalma a Délvidéken, így a Vajdaságban is jellemzően egyet jelent a termőföldek végtelenbe vesző mezejével. A szó hallatán egyfajta romantikus múltba révedés idéződik meg, amit a kiállítás igyekszik áthúzni, hogy helyette inkább a valódi művészi aspektusokat keresse. A Határjárók cím ősi rítusra is utal: a határjárás során a tavaszi időszakban az akkor még a természet közelében élő emberek mágikus cselekvésekkel űzték el a rontó szellemeket, a tél viszontagságait, és hívták a termékenységet és bőséget hozó új időszakot.
Klájó Adrián szerint a kiállító művészek igyekeznek új horizontokat megjeleníteni a határ fogalmára tévesen rátelepedő, giccsbe hajló értelmezések helyett. Véleménye szerint Varga Valentin performansza kifejezetten hitelesen érzékelteti a koncepció lényegét: az alkotó a határtalan földművelési területre kihelyezett futópadon fut, a határtalan területen önmaga által lehatárolt mozgást végez.
A tárlat megvalósítását Sinkovics Ede szorgalmazta. Célja a feltörekvő fiatal vajdasági művészek munkássága keresztmetszetének megmutatása volt. A kiállítók korábban is együttműködtek már: alkotótáborok, tárlatok sora van mögöttük. Egymást támogatva egyéni látásmódú művészekké váltak. Többen közülük ma is a Vajdaságban élnek, bontakoztatják ki művészi pályájukat, míg mások Budapest művészeti vérkeringésébe kapcsolódva alkotnak. Korábbi együttműködéseik sora a Határjárók szervezésével most bővült, és továbbiak elindítója is lehet. A létrejött tárlat árnyalja és színesíti a Vajdaság képzőművészeti palettáját; a csapatba új kiállítók is bekerültek, és új kollaborációk is születtek.
Az Artus Stúdió Kapcsolótér Galériáját bejárva érzékelhető, hogy a művészek a hely adottságaihoz igazodva a legváltozatosabb módokon igyekeztek megtölteni a lenyűgöző, kortárs szellemiségű teret. Néhány gondolat a közös múlt és hovatartozás okán vissza-visszatér, megelevenedik a Vajdasági történelme, területi jellegzetességei és a délszláv háború transzgenerációs tapasztalatai. Milinszki Boglárka háborús eseményeket, személyes és társadalmi tragédiákat dolgoz fel műveiben. Az immár több évtized távlatában megélt szörnyűségek súlya ma is az ott élők hétköznapjaira nehezedik. A művészet azonban feldolgozási, értelmezési folyamatra kínál lehetőséget, az alkotások az emlékezés eszközeiként is működnek.
Klájó Adrián gyakran nyúl vissza a paraszti kultúrához, a népi hiedelemvilághoz.
A feketén gomolygó, életnagyságú parasztházat in situ módon, fekete pigmentporral festette fel a galéria falára. A ház padlásnyílására fekete, gúzsba kötött ruhacsomót helyezett, átírva az oromzat elemeinek jelentésrétegeit.
Sütő Anna is helyi jellegzetességként emeli ki kesztyűformájú installációját, amelynek anyaga, mintája, funkciója és illata is vajdasági jellegzetességeket idéz. Újházi Adrienn anyagkísérlete szervesen kötődik a térséghez: organikus, multimediális eszközökkel létrejött művét Belgrád ivóvize és egy adott közeg anyagmintája inspirálta. (Újházi Adrrienn-nel készült interjúnk itt olvasható).
Kis Endre virtuális valóságnak tűnő festménye, a televízió képernyőjén megszakadt adásvétel megfestése egyenes utalás a ’90-es évek délszláv zavargásaira, de a jelen világtól elidegenedett, a virtuális valóságba visszavonuló ember talajvesztéséről is szól. Utcai Dávid egy széthulló világrend darabkáit igyekszik struktúrába rendezni. A jelen és a jövő gyors változásainak értelmezésével borús közeget teremt. Lak Róbert az én és a körülmények változásaira adott reakciók kölcsönhatásait vizsgálja, Szerbia, Magyarország és Hollandia közötti költözéseinek belső metamorfózisait jeleníti meg vásznain. Soltis Miklós az álomvilág és a valóság szerepköreit formálta szürreális figurákká. Fekete Dénes tűzzománc-kompozícióján konstruktív módon vonalak elvágólagosságában értelmezi a határ jelentését. Palásti Andrea a Duna mint határokon átívelő folyam múltjának, jelenének és jövőjének vízióját kapcsolja össze narratív videótriptichonjában.
A Határjárók bebizonyítja, hogy a határ fogalmát értelmezve nemcsak a szétválasztásra, hanem a kapcsolatok összefűzésére, az éltető közeg termőföldjeire és a szabadság megélésének bázisára is asszociálhatunk.
A tárlat február 28-áig, az Artus Kapcsolótér Galériájában tekinthető meg.
Fotók: Sütő Anna
