Legendás zenészek keltetőhelye volt a hatvan éve alapított jazz tanszak

Fontos előzménye Seiber Mátyás frankfurti kísérlete, a világ mindössze pár évig működő, de kétségkívül első jazz tanszaka. Száz éve Párizs és London mellett ugyanis Berlint tartották Európa legizgalmasabb, a friss szellemi irányzatokra nyitott nagyvárosának. A weimari köztársaság 1919-es kikiáltása után Németország – legalábbis művészeti szempontból – virágzó birodalomnak számított, új művészcsoportok jöttek létre, Berlinben pezsgett az avantgárd élet, Párizs mellett e kultúrateremtő és -fogyasztó világváros vonzotta a legjobban a kontinens haladó szellemű íróit, festőit, filmeseit és zenészeit. Kávéházai, kocsmái, éjszakai lokáljai pedig minden új zenei irányzatnak, így a jazznek is ideális terepet biztosítottak.

A világ első jazz tanszaka

Mindezek tükrében talán nem meglepő, hogy 1928-ban szintén a weimari Németországban – jelesül a frankfurti Hoch'sches Konservatorium keretén belül – indult be a világ első jazz tanszaka. Ráadásul egy magyar zeneszerző és muzsikus, Seiber Mátyás (1905–1960) irányításával.

A jazzt elkeseredetten ellenzik Németországban – harsogta címlapján a mérvadó amerikai napilap, a New York Times, és a jazzosztályok 1928. januári beindítása valóban óriási felháborodást váltott ki a német sajtóban, ahol a konzervatívabb zenetudósok, zeneszerzők meglehetős vehemenciával keltek ki a kezdeményezés ellen. Miként Németország és a jazz kapcsolatával, azon belül is Seiber Mátyás munkásságával behatóan foglalkozó amerikai zenetudós, Kathryn Smith Bowers rámutatott, a német politikusok, újságírók, zenetudósok meg voltak győződve a német zene sérthetetlenségéről. Az az elgondolás, hogy az átvétel bárhonnan is szükséges, de főleg a „fekete Amerikából”, számukra tűrhetetlen volt.

Seiber Mátyás – Jazzolette nr.1 (1929, 2013)

A széles körű társadalmi és szakmai felháborodás ellenére a frankfurti Konzervatórium kitartott a jazzprogram mellett, mely évi 10–15 hallgatót vonzott. De bármennyire is sikeresnek számított, nem maradhatott független a németországi társadalmi és politikai folyamatoktól. S ahogy Adolf Hitler 1933. januári hatalomra jutása véget vetett az addigi művészeti prosperitásnak, úgy a világ első jazz tanszaka sem kerülhette el sorsát. A zsidó és külföldi származású konzervatóriumi tanárok szerződését érvénytelennek nyilvánították, így Seibernek is mennie kellett. Az elfajzott művészethez besorolt jazz pedig Németországban – sok már progresszív irányzattal együtt – lényegében tiltólistára került. Még ha nem is teljesen, hisz még a második világháború alatt is készíthettek – a hazaiak mellett – olasz, holland, belga és dán formációk Berlinben jazzes felvételeket, melyeket a német rádióadók rendszeresen le is adtak.

A szovjet tiltás 

A németekhez hasonlóan aztán az oroszok is indexre tették a jazzt, így a szovjet befolyási övezetben a politikai vasfüggöny leereszkedése a kulturális élet különböző területein is radikális változásokat hozott: a művészet, a tudomány és a szórakoztatás területén egyaránt létrejött az az új hivatali intézményrendszer, amelyen keresztül a közvetlen politikai irányítás megvalósulhatott. 

A negyvenes-ötvenes évek fordulójától Magyarországon az addigi szórakoztató és esztrádzenékkel együtt a jazz is tiltólistára került, hisz annak ugyanúgy nem volt helye a szocialista kultúrában, mint az „amerikás” slágernek, ami a hivatalos ideológia szerint csak arra volt jó, hogy összezavarja a dolgozók fejét. Így a szovjet példát követve hallgattatták el a szocialista embertípustól idegen dallamokat, ritmusokat. Mondván, az lényegében a dekadens nyugati kultúra válságterméke, Gorkij szavaival a „kövérek zenéje”. Így 1956 előtt csak néhány „kiválasztott” – Tabányi Mihály, Martiny Lajos – játszhatott zenekarával nyilvánosan jazzt Magyarországon. Persze azt sem koncertpódiumon, hanem különböző éjszakai bárokban, lokálokban, vagy épp a Gellért Szálló teraszán vasárnap délután.

Garay együttes: Summertime (1963)

Persze ahogy Hitler Németországában, úgy Rákosi Magyarországán is rendre felülírta az élet a direktívákat. Hisz a vendéglátóiparban mégsem lehetett minden bárba, lokálba zeneileg kiképzett megfigyelőket állítani, így jobb híján – meg talán némi szelepként is – számos helyen megtűrték az improvizatív zenélést. Sőt nemcsak hogy megtűrték, a visszaemlékezések szerint a pesti belvárosi éjszakai élet akkoriban élénkebb volt, mint valaha. Persze ha valaki jazzre vágyott, nem koncertpódiumokon vagy lemezboltokban kellett azt keresnie, hanem a legmenőbb szórakozóhelyeken. 

Ideológiai szemléletváltás

A hivatalos áttöréshez mindenekelőtt szükség volt arra, hogy feloldódjon a jazz ellentmondásos helyzete. Ami végül az ötvenes évek legvégén, szovjet példák nyomán következett csak be. Ezt követően aztán idehaza is oldódni kezdett a jég. Elsőként 1962 elején a jazz hazai elismerésében fontos szerepet játszó zenetörténész, zenekritikus Pernye András tollából jelent meg egy cikk. Pernye emellett a Magyar Rádió Könnyűzenei Híradójában jazztörténeti előadás-sorozatot tartott, majd 1964-ben A jazz címmel megjelentette az első hazai átfogó jazztörténeti kötetet.

De talán még ezeknél is fontosabb az a tizenkét részből álló tanulmány, amelyet a Zeneakadémia zongoraművészi és zenetudományi szakát egyaránt elvégző Gonda János (1932–2021) publikált 1963–64-ben a klasszikus zenei szakfolyóirat, a Muzsika hasábjain. A sorozat aztán az 1965-ben kiadott Jazz – Történet, Elmélet, Gyakorlat című alapműve jazztörténeti részének a magját jelentette. Benne Gonda részletesen taglalta, hogy a jazz miként jutott el az afroamerikai folklórtól a modern irányzatokig. S hogy mennyire nonszensz ezt az egykori rabszolgák által játszott zenét imperialistának és elitistának bélyegezni. 

Szabados Trió: B-A-C-H Impressions (1964)

A jazz tanszak megalakulása

Hogy a hatvanas évek derekára a jazz véglegesen polgárjogot nyert Magyarországon, azt mutatja, hogy a Dália klub megnyitása és a Modern Jazz lemezsorozat elindítása után, 1965 őszén a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola keretein belül Gonda János vezetésével elindult a jazz tanszak, amely aztán a magyar jazzélet egyik meghatározó műhelye és központja lett. Ráadásul ebben az időszakban tőlünk nyugatabbra is alig működött ilyen jellegű és szintű intézmény (a környékünkön például csak Grazban). S bár a keleti blokkon belül korábban az egyik prágai konzervatóriumban már nyílt jazz tanszak, azt a hatalom két év után bezáratta. Így sokáig az eleinte a Semmelweis utcában, később a Benczúr Palotában működő jazz tanszak volt a régióban az egyetlen, ahol szervezett keretek között folyt a jazzoktatás.

Érthető módon a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában 1965 őszén elindult jazz tanszak akkoriban hatalmas eseménynek számított. Még akkor is, ha emögött jól kitapintható kultúrpolitikai megfontolások húzódtak. Miként a korabeli dokumentumokból kiviláglik, a hatalom a jazz fékezett habzású támogatásával a számára nehezebben kezelhető új ifjúsági zene, a beat térnyerését igyekezett ellensúlyozni. S azzal szemben egyfajta kulturális/zenei alternatívaként a jazzt felkínálni. 

Bontovics Kati – Bármit mondasz barátom (1975)

Önálló jazzintézetről vagy jazzfőiskoláról persze 1965-ben álmodni sem lehetett. Ahogy újabb huszonöt évnek kellett eltelnie, hogy végre ezen a területen is létrejöhessen a hármas szintű oktatási rendszer. Miközben folyamatosan egy hagyományos klasszikus zenei oktatási struktúrába kellett beleilleszteni ezt az onnan sok tekintetben kilógó műfajt.

Persze még sokakban éltek a sztereotípiák, hogy Gondáék szórakozóhellyé akarják lesüllyeszteni a konzervatóriumot. Hogy a patinás épületben majd feslett nők rázzák magukat a katedrán, miközben durrannak a pezsgősdugók. Aztán szerencsére hamar helyére került minden, s az első év végi vizsgakoncerten Fasang Árpád igazgatóval az élen ott ült az egész klasszikus zenei tanári kar. Ezt követően pedig nemhogy befogadták, de később külföldi kulturális delegációknak is előszeretettel mutogatták a tanszakot.

Kőszegi Rhythm & Brass – Round Midnight (1984, a zene 2:37-től indul)

Bár a tanári karban az évtizedek során sokan megfordultak, azért elmondható, hogy ott zömmel a műfaj legjobbjai oktattak. A kezdeti időkben többek között Berkes Balázs, Deák Tamás, Gonda János, Kovács Gyula, Kulcsár Imre, Kőszegi Imre, Selényi Dezső, Szakcsi Lakatos Béla és Tomsits Rudolf. Idővel pedig jöttek az egykori tanítványok, előbb Friedrich Károly, Gőz László, Nesztor Iván és Regős István, majd Binder Károly, Borbély Mihály, Csepregi Gyula, Horányi Sándor és László Attila. A kezdeti hét szak – zongora, bőgő, dob, szaxofon, trombita, harsona és hangszerelés – később gitárral (Babos Gyula), a kilencvenes évek elején pedig basszusgitárral (Lattman Béla) és szintetizátorral (ifj. Rátonyi Róbert) bővült.

Ha megnézzük, hogy a rendszerváltás előtt (és persze utána is) kik játszottak jazzt Magyarországon, azok többnyire innen kerültek ki. Csak néhány jelentősebb név közülük: Berki Tamás, Binder Károly, Bontovics Kati, Bori Viktor, Csepregi Gyula, Dés László, Friedrich Károly, Gadó Gábor, Gőz László, Kósa Zsuzsa, László Attila, Lattman Béla, Másik János, Pleszkán Frigyes, Rátonyi Róbert, Regős István, Téli Márta, Vasvári Pál. No meg olyanok, akik később külföldre mentek: Lakatos Antal, Snétberger Ferenc és Gárdonyi László. Meg persze sokan olyanok is, akik a könnyűzene más területein kamatoztatták a jazz tanszakon megszerzett tudásukat, például Bódi Magdi, Gerendás Péter, Lerch István, Németh Alajos vagy Wolf Péter. 

László Attila Band – The Only One (1994)

A rendszerváltozás előtt a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola keretén belül működő jazz tanszak aztán 1990-ben átkerült a Zeneakadémiára, lett annak főiskolai szintű tanszéke. Majd annak egyetemmé alakításakor, 2000-ben egyetemi tanszéke. Az azt a kezdetektől 1997-ig igazgató Gonda Jánost a vezetői poszton Borbély Mihály (1997–2000), Binder Károly (2000–2021) és Bacsó Kristóf (2021–) követte.