Háy János kíméletlenül tépi fel a gyerekkorunkból elcsomagolt emlékeket

A különleges cím és az ünnepi hangulatú karácsonyi borító nem készíti fel az olvasót arra, ami a következő 363 oldalon vár rá. Az első mondat azonban annál inkább: „Azt hiszem, ideje volna meghalni” – mondja a kultúrafogyasztó felnőtt pozíciójából megszólaló elbeszélő, akiben egy megkeseredett nyugdíjas célvesztettsége szólal meg, és aki előzetes kijelentését csupán egyetlen okból vonja vissza, hogy elmesélhesse a történetét.

A regény elbeszélésmódja egyébiránt olyan, mintha hirtelen valaki zaklatott gondolatfolyamába csöppennénk. Az időben és térben is váltakozó, kusza emlékfoszlányok, a csak részben tagolt, fejezetcímek nélküli oldalak magukba szippantják az olvasót. Egy idő után az ember szinte érzi, hogy letenné egy pillanatra a könyvet, hogy levegőhöz jusson, hiszen nehéz érzésekkel kénytelen szembenézni, a szöveg sodrása és a szüntelenül érkező gondolatok alig engedik felocsúdni. Ráadásul a közeg ismerős, és a történet előrehaladtával egyre ismerősebbé válik. Egy ponton már azt is nehéz eldönteni, hogy amit hallunk, még mindig a regény hangja-e, vagy már a saját gondolataink szólalnak meg bennünk.

De térjünk vissza a történetre, amely egy vidéki kamasz fiú felnőtté válásának – vagy inkább az azzal szembeni küzdelmeinek – a dilemmáit tárja elénk. A regény kezdetén még a társadalom legkisebb alapegységében, a családban járunk, ahol a szülők megkezdik a gyermek társadalomba való igazítását. A szerepek világosan kirajzolódnak: „Az apa tényleg nem volt ott, de mégis ott volt az akarata. Mert a világ az apák akarata és képzete. Ők azok, akik megmarkolják a gyerekük kezét, hogy most megmutatom neked, hogyan működik a világ, és abban hol van a te helyed. […] Amikor kicsit kifárad, hogy ez nekem sok, megint egy kukoricaföld, megint egy különóra, megint egy, megint egy megint, akkor már lohol is oda az anya, hogy megtörülgesse az arcát. Jaj, de megizzadtál, de én megölelgetlek, megszeretgetlek, és meleg ételt teszek eléd.”

Az apa tehát tanít, legfőképp a csinálásra, az anya pedig biztat és bátorít, valahányszor a gyerek megkérdőjelezi a csinálás értelmét. De mit is jelent ez? Azt, hogy minden zabolázatlan gyereknek – indiánnak, vándornak, házikedvencnek – egyszer fel kell nőnie, és a felnövés óhatatlanul együtt jár azzal, hogy alkalmazkodunk a társadalom által előír szabályrendszerhez. Ennek alapköveit pedig a szülők rakják le a gyerek életében, hiszen – ahogy a regényből kiderül – még a feltétel nélküli szeretetnek is vannak bizonyos feltételei.

A feltétel nélküli szeretet feltételei.

A gyerek, aki épp csak tanulja a szeretet, folyamatosan azzal szembesül, hogy a szeretet nem magától értetődő, a szeretetnek ára van és ki kell érdemelni. Nem csoda, hogy egy idő után értelmezhetetlenné válik számára:

„Rossz tanuló vagyok, mert nem szeretnek a tanárok. Azért nem szeretnek a tanárok, mert rossz tanuló vagyok. Melyik volt előbb, a rossztanulás vagy a nemszeretés?”

Egy idő után a szeretés – az az állapot, amelyben még a kezét verő óvónéninek is képes volt megbocsátani – lassan nemszeretéssé torzul. Nem szerette Szabó Zoli bácsit, aki megette a gyerekek csokiját; a keresztapát, akinek a disznóvágásokkor félretették a gyerekek kedvenc falatjait; az említett óvónénit, aki verte a kezét; az orvost, aki ennek „tudományosan is szabad utat engedett”; a kollégiumi tanárokat, az iskolai tanárokat, a fiatal, népszerű tanárt; az osztálytársak elit szüleit, akik szánakozóan néztek rá szerencsétlen vidékiségéért; majd a gyerekeket, akik már gyerekként beálltak a felnőtt társadalom szolgálatába. És végül önmagát: „Nem szeretek senkit. Magamat sem, mert én rossz vagyok.” Aztán: „Nincs semmi baj, mama, mondom. Ennyit tudok még a régi sziúk nyelvén. Nincs semmi baj, csak egy nagy szarnak tartom magam, aki nem szeret senkit, és akit szeretni nem lehet.” Az egyetlen személy, aki miatt úgy érzi, talán érdemes újraértelmeznie a szeretet, az a csokimikulásos lány – de erről majd később.

Aki nem ismeri az akol szabályait, annak nem jár a melegség.

A magyar nyelv értelmező szótára szerint az akol egy „rudakból, szálfákból összerakott, a jószág, különösen a juhok összetartására való kerítésféle”. Találó a kifejezés, hiszen a társadalom is épp ilyen aklokból épül fel, amelyekbe juhok módjára terelgetik bele az embert. Az immár kamasz elbeszélő arról mesél, hogyan került ki a biztonságot adó otthoni közegből: „Betettek az akolba, aminek a melege nekem hideg volt.” A társadalmi kiképzés következő színterére kerül, ahol bár ugyanúgy vannak szagok és koszok, ezek már nem az „otthon szagai” és nem az „otthon koszai”. Ezeknek az akloknak megvannak a maguk szabályai. Itt nem írhatsz bal kézzel, nem mindegy, milyen zenét hallgatsz vagy hogyan hordod a hajad. Ráadásul a társadalmi hierarchiában lejjebb állókat hamarabb kapják rajta a kollégium ablakában cigizésen is, mint azokat, akik ugyanúgy cigiznek, csak épp néhány fokkal feljebb vannak a ranglétrán.

Az egyik akolból a másikba lépés óhatatlanul magával hozza az elidegenedést, az otthonosság elvesztését. Az elbeszélő nemcsak a családi melegből kerül ki, hanem vidékről a nagyvárosba, a paraszti életmódból a kulturált, városi elit közé. Ebben az új közegben próbál helyet találni magának az elfogadásra vágyó kamasz, akit egyszerre terhel a szülei iránt érzett megfelelési kényszer és az a bizonytalanság, hogy nem érti az új akol nyelvét. Nem tudja, mit és mikor szabad vagy nem szabad mondania. Próbálja megfigyelni, lemásolni a mintákat, például a vásárlás módját, de a végén mégiscsak inkább gesztenyepürét kér, mert annak, a többi süteménnyel ellentétben, ki tudja mondani a nevét.  Rendre ostoba parasztnak tartják, vagy szánakozva tekintenek rá, „mint egy rezervátumból menekült indiánra”, miközben a tanárok újra meg újra belesulykolják, hogy nem lesz belőle semmi. Egyetlen vágyát, hogy régész lehessen, matektanára azonnal kettétöri, nyilvánosan nevetségessé teszi a fiút és az általa talált „kőkorszaki őrlőkövet”: „A kő nehéz volt, és még ránehezedett a matektanár mondata is, és a röhögése.” A hatalom emberei, a juhokat terelgető pásztorok ráadásul még az ünnepekből is üzletet csinálnak: „Látod, milyen bőkezű a világ, mindennel megkínál, és leginkább az otthonosság élményével. A legnagyobb aklot kínálja neked, amely akolban tényleg összebújhatnak Jézus báránykái, nemcsak a merinói juhok, hanem a valaha lenézett és megvetett fekete bárányok is.”

Rezervátumban élő indiánok és az új világon uralkodó fehér emberek – így különül el a regényben vidék és város, a beilleszkedésre képtelen paraszti közösség és döntéshozó, kiművelt városi elit. Az elbeszélő ezzel kapcsolatban teszi fel a regény talán legfontosabb kérdését: „Hogy lehet egyszerre olyannak lenni, hogy én én vagyok, és olyannak, aki elfogadja azt, amit a társai diktálnak? Hogy lehet?” – „Nem lehet” – vágja rá egyszerűen. Azt, aki kilóg a sorból, aki magára vonja a figyelmet, az akolban nem szeretik, mert így az ő helyük is veszélyeztetve lesz. Az elbeszélő időnként felvillant egy-egy idealizált világot, egy olyan közösséget, ahol minden másképp működik, de végül belátja, hogy ez soha nem valósulhat meg. Közben az egykori otthon is idegenné válik, sem itt, sem ott nem beszéli a nyelvet, megreked egy köztes állapotban, melyet a buszjáratok és a kollégiumi idők jelképeznek. A regény egy pontján ki is mondja: „Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy hiába számítottam rendbontónak, én eddig hittem abban, hogy majd odahajol hozzám valaki ezek közül a nagydarab emberek közül, megfogja a vállamat, és azt mondja, segítek, hogy másképp legyen. Valami igazságtalanság történt, amikor idejöttél, elveszítetted az otthonodat, és még nem sikerült megtalálnod, de én segítek neked ebben a keresésben, mert én látom, hogy van benned valami, amiért érdemes.” És amikor az olvasó már azt hinné, ennek a szegény szerencsétlennek tényleg nem maradt több reménye, felvillan egy apró reménysugár, mégpedig a csokimikulásos lány személyében.

Amíg másokról vagy magamról beszélek, soha nem vesztem szem elől a csokimikulásos lányt.

Vajon a házasság, a szerelem az egyetlen olyan felnőtt emberi kapcsolat, amelyben újratanulható a szeretet? – mintha erre a kérdésre (is) kereste volna a választ a regény elbeszélője. A fiú innen-onnan már hallott arról, amit szerelemnek neveznek: a férfi és a nő kapcsolatáról, az intimitásról, a házasság intézményéről. A hazugságokra, megcsalásra, puszta szexualitásra és kihasználásra épülő mintázatok ellenére mégis hitt benne, hogy egyszer majd lesz egy „fejkendőtlen nénije”, akit szeretni fog és aki viszont szereti őt. Hogy az elbeszélő mennyire nem ismeri sem a szerelmet, sem magát a szeretetet, azt jól mutatja, hogy beszéd helyett inkább csokimikulásokat gyűjt az iskolapadban mögötte ülő lánynak. Így próbálja kifejezni azt az érzést, amelynek még a természetét sem érti igazán. Mint ahogy a csokimikulásos lány sem tudja még, hogy mi az a szeretet:

„A csokimikulásos lány majd úgy fog szeretni, csak nekem arra meg kell őt tanítani, mert ugyan egyelőre sehogy se szeret, de majd fog úgy.”

Úgy tűnik, ketten mégis képesek újratanulni a szeretetet – lépésről lépésre. A regény végén ismét felvillan egy idealizált társadalom képe. Egy olyan világé, ahol ezek a gyerekek maguk mögött hagyhatják mindazt, amit otthonról hoztak, a szülőktől tanult mintázatokat, a versengést „hogy kinek van különb valamije, mondjuk telke, háza, lakása, gyereke, felesége, férje”. Az elbeszélő eljátszik a gondolattal, milyen lenne egy olyan kommunában élni, ahol „mindenki szereti egymást, és senki nem lopja el a pénzünket, a becsületünket vagy a pulcsinkat…” A két gyerek a pályaudvarra tartva közösen idézi fel, milyen is lenne egy ilyen közös, tiszta élet.

Ekkor az elbeszélő, aki épp húsvétra készül haza, búcsúzóul egy csokinyulat ad a lánynak. A csokinyúl – akárcsak korábban a csokimikulás – a szabad élet ígérete, az őszinte hit jele, amelyet a felnőttek majdnem teljesen kiöltek belőle. Ebben a titkos jelnyelvben tanulja meg a két gyerek újra a szeretetet. A regény egyik legszebb részlete ezt örökíti meg:

„De aranyos, ezt mondta a csokimikulásos lány, aki innéttől inkább volt csokinyuszis lány, merthogy épp az volt a kezében. Nézett a táskámra meg rám, aztán a nyuszira.

Csak egy van, kérdezte, ami nekem azt jelentette, amit valójában jelentett, hogy szeretlek.

Nem mindig úgy mondjuk, hogy szeretlek, hogy szeretlek, hanem néha úgy, hogy például csak egy van. Erre én is azt mondtam, hogy csak egy van, meg hogy indul a vonatom.

És ez azt jelentette, amit jelentett.”