Azt mondod, hogy a közösségi létet az egyéninél mindig fontosabbnak tartottad, így érzed jól magad, és a népszerűség sem zavar.
Nem mindegy, milyen szellemi és kultúrközegben nő fel az ember: a családom máig összetartó, a szüleim követendő példával járnak elöl. Persze vannak pillanatok, amikor egyedül érzem magam, és csak a saját erőmre, tapasztalataimra számíthatok, de az életem során beigazolódott, hogy amilyen az adok, olyan a kapok. A bulvársajtóval is együtt tudok működni: elegánsabban, nemesebben írnak rólam, ha nem zárkózom el előlük teljesen. Amikor a bemutatók utáni partikon találkozunk, az újságírók azt látják, hogy a gyerekeim édesapjaival éppúgy igyekszem megőrizni a jó viszonyt, mint mindenki mással, és erről szívesen is nyilatkozom, mert szeretnék segíteni a korszakváltás és a válás problémáival szembesülő hölgytársaimnak. Hellyel-közzel nekem is sikerül jó példát mutatnom. Az édesanyám igazi „tyúkanyó-szemléletű” közösségi lény, aki a mai napig őrzi a kisújszállási gyökereit, és mivel az összes nyaramat ott töltöttem, hasonló értékeket szívtam magamba. Főleg azt, hogyan kell embernek maradni.
Amikor kamaszkoromban a héven utaztunk, mindenkivel egy perc alatt szóba elegyedett, és volt, hogy ez zavart, hogy nem értettem. Eltelt pár év, majd a gyerekeim ugyanerre hívták fel a figyelmemet, mert ugyanolyan barátkozós lettem, mint ő. Ha az ember elhúzódik, nem tudja megélni a percet. Nekem, mivel nyitott vagyok, örömet jelent az ismerkedés, a beszélgetés. Nem elveszi tőlem, hanem visszatölti belém az energiát. Az előadásaim során is az a célom, hogy a lehető leghamarabb lebontsam a közönség és a köztem lévő falat. Kosztümös előadás esetén, amikor zenekari árok húzódik közöttünk, csak a darab által tudom végigvinni a szerepívet. Koncerten viszont tudom érzékeltetni, el tudom mondani, hogy én is anyuka, nőtárs vagyok. Óriási dolog látni, amikor az emberek feloldódnak, és például azon kacagnak, ahogy a színpadról elmesélem nekik, hogyan nem sikerült a bejglim. Amikor dalra fakadok, nyilván meg kell teremtenem azt a varázslatos búrát, amely alatt másik világba kerülnek, de oda is velük tartok. Ha egy-egy helyszínre érkezve észreveszem, hogy a szervezők valamilyen váratlan helyzet miatt morognak, az első dolgom, hogy feloldjam őket.
Hogyan bírtad az év végi pörgést? Az elmúlt hetekben egyfolytában úton voltatok Polyák Lilla kolléganőddel, és sikert sikerre halmoztatok. Mivel varázsoltátok el a közönséget?
Nagyon fárasztó, de ezzel együtt csodálatos karácsonyi turnén voltunk, aminek a műsorát a magunk örömére állítottuk össze, és azt reméltük, hogy megfelel majd a közönség ízlésének. Így is lett. Jóval kevesebb volt a nagy pátoszos, és több a szórakoztató karácsonyi dal. Nagy pillanatokat is átélhettünk Katona Klári Legyen ünnepével vagy Kocsák Tibor musicalje, az Abigél Karácsony esti dalával. Szeretek kortárs zeneszerzők műveiből énekelni, és nem titkolt szándékom, hogy a magyarokat népszerűsítsem. Megérdemlik, mert elképesztően szép darabokat írnak. A White Christmas, a Santa Baby, a Gingle Bell Rock, a Rockin Around the Christmas Tree című számokat is elénekeltük. Az ABBA-tól a Happy New Year vagy a Neotontól a Ha elmúlik karácsony csodálatos, de keveset játszott dalok, és a mi koncertünk nagyszerű lehetőséget adott arra, hogy összegyűjtsük és elénekeljük őket. Úgy válogattunk, hogy a nagymamák és a háziasszonyok a nagy roham előtt hátra tudjanak dőlni, és azt mondhassák, hogy bár innentől kezdve el sem mozdulhatnak a tűzhely mellől, ez a koncert, ezek a számok nekik és róluk szólnak.
Amikor Lillával a Különös szilveszterhez értünk, több helyszínen felpattantak a nézők; a debreceni Kölcsey Központban például vonatoztak, táncoltak. Csodálatos zenészeink voltak, és számomra amúgy is nosztalgikus élmény élőzenekarral fellépni, hiszen a Bergendyvel a pályám elején is így koncerteztünk. Manapság sok az olyan fellépés, amelyen alapról énekelünk, és az soha nem olyan, mint amikor a zenészek veled együtt lélegeznek-muzsikálnak. Több helyen ott aludtunk, és amikor a fellépések után elmentünk a helyi karácsonyi vásárokba, éttermekbe, áruházakba, kedves visszajelzéseket kaptunk.
Mi vár rád 2024-ben? Van olyan vágyad, ami még nem teljesült gazdag énekesi pályádon?
A minőséget tartani felelősség, munka, fegyelem, és nem adják ingyen. Ma már nem úgy zajlik egy Dolhai–Janza Csak musical című koncert, mint régen, amikor kiálltunk, és minden veszélyérzet nélkül, a fiatalság és a szabadság erejével élve egymás után elfújtuk az összes musicalünk nagy dalait. Ezeket nem úgy írták meg, hogy egyetlen este alatt adják elő az összeset, de a nézők egy nagykoncertre azért vesznek jegyet, hogy az Elisabeth, a Rebecca, a Rudolf, a Szentivánéji álom vagy a Mozart slágereit hallják. Komoly feladat ötven pluszosan nekiveselkedni, hogy abban a minőségben énekeljük el őket, ahogyan a nézők füle-lelke az elmúlt huszonöt-harminc év során megszokta tőlünk. Ez egyre nagyobb kihívás, ezért egyfolytában képeznem kell magam. Tudnom kell, mire vagyok képes, mert semmiféleképpen sem szeretnék abba a hibába esni, hogy túlvállalom magam, vagy olyat énekelek, ami korban-hangban megerőltető. Csodálatos ajándék, hogy egyelőre bírom.
A szegedi Dóm téren fellépni például hatalmas kihívás, amit azért tudok elvállalni, mert edzésben vagyok: az Operettszínházban egész évben nagy szólókat énekelek. Jár egyfajta áldással, hogy meg kell mérettetnem, castingra kell járnom, harcolnom kell egy-egy szerepért. De a korral egyfajta esszencia is jár: ha valaki velem akar dolgozni, már tudja, mire számíthat. Ebben egyébként a tévéműsorok, például a mostani Csináljuk a fesztivált! sokat segítettek, kiderült belőlük ugyanis, milyen a személyiségem, a humorom, szakmailag hozzá tudok-e szólni a dolgokhoz, elég érett vagyok-e, megfelelő tapasztalat van-e mögöttem. Lement rólam a bizonyítás görcse, de attól még oda kell tennem magam, mert a keddi operettközönséget nem érdekli, hogy hétfőn milyen jó voltam.
A küzdelem varázsa velem marad, csak a létjogosultságomat nem kell bizonyítanom, ezért komolyabb szerepálmom sincs. Mondjuk egy Sunset Boulevard-t szívesen eljátszanék. Most láttam a fiammal Londonban, és olyan hatással volt ránk, hogy utána egy órán át csak kóvályogtunk a városban. A nagyoktól sok mindent lehet még tanulni. Különben igazad van, tenyerén hordott a pálya, és olyan szerepeket is eljátszottam, amelyek nem is voltak tervben, de nagy örömet szereztek. Ilyen például a Nők az idegösszeomlás szélén, ami kétszer is visszajött az életembe. Soha nem gondoltam volna, hogy elmeháborodott nőt fogok játszani! Szerepeltem különleges, a musicalek világától távolabb eső produkciókban is, és hálás vagyok, mert ezek által fejleszthettem-próbálgathattam a színészi képességeimet. Egyre több olyan szerep jön szembe, amiben kevesebb a zene, viszont jobban igénybe veszi a művész drámai erejét. Ezen a téren rengeteg kihívás adódhat még számomra.
Ugyanezt a zenés darabokról nem mondhatjuk el, hiszen Sissit mindössze húszévesen énekelted a Dóm téren. Ezzel robbantál be a musicalvilágba.
Szabó P. Szilveszter – aki azóta is társam a csibészségben – szokta mondani, hogy a hírünk akkor még szájról szájra terjedt. Nem volt internet, de gyakran ötezer ember látott minket egyszerre. Évekig énekeltük Szegeden, Miskolcon és az Operettben. A nevem összeforrt a darabbal, de ez nem bélyeggé, hanem áldássá vált. Hiszek a sorsszerűségben: az életem és az Elisabeth története párhuzamosan haladt előre, és ahogy teltek az évek, egyre többet értettem meg az előadás drámai vonulatából. Anyaként is lehetőségem nyílt eljátszani, ami azt hiszem, minden színész álma. Sissi a fél szakmai életemet elkísérte. A gödöllői kastélyban több róla szóló kiállítást nyitottam meg, és mindegyik kurátor azt mondta: azért hívtak meg, mert imádták a musicalt, amely tűpontosan visszaadta az osztrák császárné életét-érzéseit. Ezek fantasztikus visszajelzések voltak!
Ha munkáról van szó, a fegyelmedről vagy híres, baráti társaságban azonban úgy játszol, mint egy nagy gyerek.
Hedonista oroszlán vagyok: szeretek élni, mulatni, táncolni, és a munkafolyamat során a végtelenségig lehet nyúzni. Amikor már mindenki kidőlt, én egyet még tudok rántani a nadrágszíjon. Komolyzenei pályára készültem, a Magyar Rádió, az Operaház és a Szent István-bazilika gyerekkórusában énekeltem. Sok neves operaénekes próbált rábeszélni a komolyzenei pályára. Azt mondták: benne van a torkomban, ami ehhez kell. Kővári Judit tanított meg a kevert technikára, ami a musicalt a klasszikus zenei alapokon nyugvó hangképzésre építi. Ezért van az, hogy velem operettduettet is el lehet énekelni, de imádom például a Time to Say Goodbye-t, ami nem a könnyű dalok közé tartozik. A hangszálak izmokból állnak, amiket képezni, szeretgetni kell. Parádés élmény, hogy az enyémek még mindig szépen nyílnak felfelé, ami nagy dolog, mert az évek haladtával a hang felső régiói szoktak először megkopni. Rengeteg Disney-t énekeltem, és gyakran igénylik őket tőlem a koncerteken is. Amikor Jázmin és Aladdin Új élmény című duettjéhez érkezem, azt szoktam kérni a nézőktől, hogy csukják be a szemüket, aztán a „Disney-hangra” váltok, ami ugyanúgy szólal meg, mint húsz évvel ezelőtt, amikor felénekeltem a dalt. Nagy figyelmet igényel, de sikerülni szokott.
Mit kívánsz az új évre?
Kevesebb stresszt! Egy csomó olyan dolog történt az életünkben, amit hiba eltartani magunktól, de megvisel bennünket. A művészvilágot alapjaiban rengette meg a Covid, és a szomszédban zajló háború sem tett jót. A gyerekeim azt mondják, végtelenül irigyek a gyerekkorunkra, mert mi még a mobiltelefon nélküli, a „hatkor találkozunk a Moszkván, az óra alatt” generáció vagyunk, akik tudják, mi a közösségi élet. Próbálok fecske lenni, aki nyarat csinál, de egyedül nagyon nehéz. Támogatom a fiamat: a barátaival, osztálytársaival „vissza a múltba” programokat szervezünk. Nálam mindig kiadó a lakás egy-egy nosztalgikus házibulira, Activity-partira. Mikrokörnyezetben teremtjük meg azt a hangulatot, ami segít túllendülni a hétköznapokon. Azt kérem, hogy legyen mellettem több fecske, hogy ne egyedül legyek a bolondos színésznő, aki a fiatal korosztályt igyekszik megmozdítani. Ébredjenek az ifjak, és a mi régi világunk értékeit átmenekítve teremtsék meg újra a közösségi élményeket, az emberléptéket, a minőségi időt és egy békésebb életet!
A nyitókép forrása: Zih Zsolt / MTVA
