Szerénység és közvetlenség a két jelző, amely az ember eszébe jut, ha Joshua Bellel találkozik. Azonnal elnézést kért, amiért az eredetileg kitűzött interjúidőponton módosítani kényszerült, majd nagy türelemmel mesélt olyasmikről is, amelyeket pályafutása során nyilván sokszor elismételt már. Történetesen, hogy már kiskorában befőttes gumikon próbálta lejátszani, amit édesanyja zongorázott, és miután abszolút hallása van, azonnal hallotta, ha a csupán kedvtelésből muzsikáló mama melléütött. Nem a hagyományos utat választotta, vagyis nem a New York-i Juilliardon tanult és nem jelentkezett nemzetközi versenyekre. Josef Gingold tanítványa maradt az Indianai Egyetem nagyhírű Jacobs zeneiskolájában, ahol számos magyar muzsikust is képeztek. Azt is hitetlenkedő derűvel ismétli el, amikor baseball-sapkában kiállt egy washingtoni aluljáróba játszani, és csupán egyetlen nő ismerte fel. "Hihetetlen, hogy ez még mindig téma!", tette hozzá.
Arra a felvetésre, hogy hangszere, a Gibson Stradivari egy bűnügy részese volt, azonnal kijelentette: "Esküszöm, a hegedűm ártatlan!". Az 1713-ban épített, vagyis Stradivari aranykorából származó hangszer ugyanis Bronisław Hubermané volt, aki 1936-ban a Carnegie Hallban lépett fel, és hangversenye első részében egy másik hegedűn játszott, ezt a hangszert az öltözőben hagyva. A szünetben, amikor a második részhez elővette volna, derült csak ki, hogy a hangszer tokja üres. Huberman életében nem is került elő, mivel a tolvaj csupán a halálos ágyán, a nyolcvanas években vallotta be feleségének, hogy a hegedű, amin egész életében játszott, maga a híres, eltűnt Gibson Stradivari. Kávéházakban és ilyen-olyan fellépéseken muzsikált rajta, és ha valakinek gyanús lett, mi ez a kiváló hegedű, habozás nélkül rávágta: egy Stradivari! Úgysem hitt neki senki. Bell csaknem négymillió dollárért vásárolta meg az előkerült, vörös Stradivarit - bár mint elmesélte, az Amadeus Vonósnégyes tagja, az előző tulajdonos egy pillanatra még mintha azzal is kecsegtette volna, hogy neki adja ajándékba.
Mint Bell kifejtette, számára minden hangszer különleges egyéniség. Nem mondhatja egyszerűen, hogy ez jobb, mint az előző, "Tom Taylor" Stradivarija - ahogy az ember egy új feleségre sem mondhatja, hogy jobb, mint az előző. Legfeljebb annyit, hogy más. Ebben az esetben azt emeli ki, ennek a hegedűnek a hangjában csodálatos egyensúlyban van a lágyság és az erő. Mindazonáltal, néha hiányzik neki régi hangszere, és azt is el tudja képzelni, hogy egy napon megint új hegedűt választ.
Joshua Bell híres arról, hogy bizonyos versenyművekhez magának ír kadenciát. Amikor azt kérdezem, hogy bár a Budapesten játszott Csajkovszkij-darab két általa készített lemezfelvételén ezt nem tette, nem jutott-e eszébe, hogy a D-dúr hegedűversenyhez is saját kadenciát írjon, határozott nemmel felelt. "Bevallom, a Mendelssohn-kadencia megváltoztatását nem éreztem annyira szentségtörésnek, de a Csajkovszkij-kadencia olyan etalon, annyira közismert és tökéletes, hogy nem merészkedtem arra, hogy hozzányúljak. Már a Mendelssohn esetében is attól tartottam, hogy nagyobb lesz a felhördülés, de megúsztam. Csajkovszkijnál viszont épp ellenkezőleg: az időközben rárakódott változtatásokat, húzásokat visszaállítva, hangról hangra azt játszom, amit a komponista megírt."
A jövővel kapcsolatban beszélt még a dirigálásról és a komponálásról - egyik sem kizárt, sőt, a hegedű mellől szokott is vezényelni kamarazenei műveket, komponálni pedig a már említett kadenciákat. Minden csak idő kérdése, hiszen évekre előre telik be a naptárja (évi 120 koncertet ad, 15 különböző repertoárral), és ha valamihez kedve támad, évek múlva tudja csak megvalósítani. Ami a kritikát illeti, nem is akar mindenkinek megfelelni, az internet korában elharapódzott, névtelen, fórumozó gyalázkodást pedig egyenesen szánalmasnak találja. Gyakorolni nem megszállottan szokott, mint mondja "fizikailag egészségtelen" számára a túl sok gyakorlás. Bár hozzáteszi, ma már a tanuláshoz is több időre van szüksége, mint egészen fiatalon. Vannak még felderítendő zeneszerzők a napirendjén: Bartókkal és Sosztakoviccsal szívesen foglalkozna többet, és sokan vádolják azzal is, hogy nem játszik elég kortárs művet. "Nagyon óvatos vagyok a kortárs zenével", fogalmaz diplomatikusan.
Elmondja, hogy szívesen játszik filmzenéket (ő muzsikál A vörös hegedű és a Hölgyek levendulában című filmeken, és az Oscar-díjra felterjesztett Defiance című alkotásban), és Budapestre is filmzene-felvételről érkezett. Zárásként, amikor felvetem, hogy a közelmúltban egy történelmi jelentőségű hegedűn muzsikált az amerikai elnöknek, bevallja: "A hangszer persze nem zeneileg volt különleges. Jelentősége abban áll, hogy utoljára ugyanabban a teremben szólalt meg 1865-ben, ahol most én játszottam rajta. A zenekar egyik tagja tartotta kezében a Ford's Színházban, amikor agyonlőtték Abraham Lincolnt. E tény mellett számomra az volt a legnagyobb élmény, hogy Barack Obamának játszhattam rajta, először életemben. Ez az 'először' fontos, mert még nagyon sokszor szeretnék neki játszani."
