Felolvasóest, vacsoraszínház: egy tervezett programsorozat része. Nomen est omen: éppen oda illik, ahol vállalkoztak rá. Két mindenre elszánt zenész, Szakál Tamás és Pagonyi András húzta-billentette a tányéralávalót. Az érdeklődők finom disznótorost falatozhattak a Katona József Színház tagjának, Elek Ferencnek a műsora alatt (a kényesebbek, vegásabbak rántott sajtot). Az est még remekebbre sikerülhetett volna, ha a műfaj már valóban ki lenne találva. Egyelőre azonban jobbára elvált egymástól a szöveg tolmácsolása és a fapadok, faasztalok közötti kolbászillatú tér bejátszatása. Talán nem kergetünk hiú álmokat ? azt az egyik írásból megtudhattuk, hogy ?a hagyma és a bab a legkiválóbb álomrakéta?, de az este fogyasztott káposztának és némely más étkeknek is tulajdoníthatók éj-mozgósító erények ?, ha azt gondoljuk: a nyolc húszkor makulátlan fehér ingben, fekete pincérkötényben munkálkodni kezdő Elek ruházata fél tízre jól viselt volna egy kis elpecsétesedést. Az együttevés, együttivás jegyében ő is magához vehetett volna valamit. Elek Ferenc rokonszenves és talentumos Elekségén kívül így a karakteresebb, személyesebben alakított pincérségből is még többet mutathatna.
Bárki szerkesztette is az étlapmappából felolvasott szövegfolyamot, a mai magyar evőpróza javából válogatott és jó sorrendet alakított ki. Lehet, hogy a Miszlikbe apríts! című összeállítás fő körvonalait kirajzoló Kálmán Eszter rendezőt, lehet, hogy a színművészt ? talán mindkettejüket ? illeti az elismerés. A táplálkozókat láthatóan cseppet sem zavarta, hogy a montázs bizonyos értelemben kontraszelektív: nem rábeszél a bőséges evésre, hanem lebeszél róla. Már az első szemelvényben annyi volt a nyomdafestéket nem tűrő kifejezések szósza, hogy az e tekintetben alaposan fűszerező mai magyar színház három-négy előadását is le lehetne önteni vele. A Felböfögések? műcím, vagy A nagy zabálás című emlékezetes filmalkotás egy ? szexuálisan is pikáns ? bejátszott részlete azonban ugyanúgy helyénvalóan illeszkedett a sorba, mint Cserna-Szabó András, Ficsku Pál, Dudás Attila, Grecsó Krisztián, Jónás Tamás, Fehér Béla és Parti Nagy Lajos valamennyi írása. (Az előzetesen ugyancsak ? és joggal ? beharangozott Bächer Iván nevével mintha mégsem találkoztam volna.) Az erős zaba- és korkritikai hátteret nyomatékosította, hogy a vásznon látnunk kellett, milyen embertelen módon hizlalják a szűk helyre nyomorított sertéseket az uniós országok (köztük hazánk) húsgyárai, s milyen egy disznóvágás tajt siker populációja (tisztelet a kivételnek).
Apropó, filmbejátszások: jól szolgálták a szöveg-megszakításokat, hiszen a táljukra is koncentráló vendégeket nem lehetett folyamatos irodalommal tömni. Illetve a mozgókép részint maga is irodalom volt ? s milyen elgondolkodtató a Szindbád zsírkarikás húslevesére úgy pillantani, hogy Latinovits Zoltán, a címszereplő mellett Szénási Ernő (?Vendelin barátom?, a pincér) alakja is elnyeri jussát a kivágatban. A hirtelen pocakot növesztő rajzfilm-Micimackó szintén hazatalált a Millenárisra (ahol élőszóban nagy Milne-gyepálás folyt), és az egyébként spenótdiétájáról nevezetes Popeye ugyancsak színfoltnak bizonyult. A mozi nem nyomult: kísérte mindössze a literatúrát. Melynek mottójául választhattuk például a ?Kolbásznak születni kell!? szlogenjét. S ki ne tudná ma már, hogy e mondat kiötlője, Ficsku Pál szerzői nevet visel, és mert valójában Gyulai Csabaként látta meg a napvilágot, gyerekkorában el kellett viselnie a ?Csaba! kérsz egy kis gyulait? Gyula! kérsz egy kis csabait?? zrikáját?
Elek Ferenc maga is megfelelő erő-, hangsúly- és időbeosztással hagyta enni kuncsaftjait: szép ritmusosan és magát főleg a későbbi prózákra felpörgetve olvasott. A sokrétű alapfigurát, amelyet színházában játszani szokott ? az ingerlékeny, folyton az igazságok és hamisságok után szimatoló, könnyen becsapható, ám makacs és érző szívű kisembert ? vastag keretes fekete szemüveggel részben elidegenítette magától. Az első Cserna-Szabóban még kereste a ziccereket és a kontaktust, a másodikra már elemében volt. Olvasásának fő motívuma, hogy rendre be is olvasott: az általában leteremtős novellinók lehetővé tették az önostorozást (Ficsku, Parti Nagy) és a köz, a közönség ostorozását is (újra Ficsku, Parti Nagy ? és majdnem mindegyik szerző). Mindenképp a javára kell írni a sajátos ?monológnak?, hogy bíráló, a felszín alá fúró megszólalásai sokkal számosabbak voltak, mint azt egy disznótoros vacsora felhőtlenségétől várni lehetett. Dudás Attila ?örömpörköltje? méregpörköltként is gőzölgött Elek egyszerre kimért-lassított és eszes-mozgékony előadásában. Nemhiába egy késsel bevágott piros, hegyes-erős paprika a Miszlikbe apríts! plakátja.
