Hegyi Patrícia: A lila vájling

– Hülyegyerek – förmedt rá Surján Jóska a vájlingban fürdő rigóra. – Direkt raktam ki neked vizet.

A madárnak mégis az kellett, amiben Surján a hónapos zoknikat áztatta.

Tehát márciusban valahol az udvarban kellett lennie a nyüves lavórnak, gondolta üveges tekintetét a mennyezetre függesztve. Pillanatnyi állapotában a nyári konyháig eljutni felért volna egy tibeti zarándokúttal. Nagy odaadással hizlalt madarai is hiába várják odakint a magokat. Mégis a spejzban lesz a nyamvadt vájling, abba pucolta nekik múltkor a diót. Erőt gyűjtött, és könyékből feltápászkodott. Átizzadt ingét visszacserélte a délelőttire, ami azóta megszáradt. Pár lépés után visszarándult abba a mély görnyedésbe, amiben valahogy elviselte az émelygést. Egy napja nem szűnt, még félálomban is érezte. Hajlott háttal kitámolygott inni egy korty vizet, visszafelé összeszedte a lavórt.

Már-már rászánta magát, hogy akarattal kiszenvedje a városnapon összeevett kakaspörköltet, amikor csöngettek. Nem is emlékezett, mikor cserélte le a Füreliszt erre a gyászos dallamra. Szomszéd Imrén kívül nem járt nála idén látogató, az meg csengő nélkül is betalált. Az ágyra ejtette a lavórt, és az ablakhoz poroszkált.

Kislány kutyával. Mégsem. Erdős Flóra igazgatónő fonott kosárral meg azzal a nyeszlett tacskóval, amit karácsony előtt fogadott be.

– Hát magácska hogy kerül ide? – kérdezte Surján megfáradt hangon.

Ráadásul este tizenegykor, tette hozzá magában.

– Gondoltam, erre kerülünk Tücsökkel. Amióta az iskolában tanítok, maga sosem volt beteg. Hoztam pogácsát – tért a lényegre Flóra esetlenül, miközben valami kifordított Piroska és a farkas történetben érezte magát.

– Ne haragudjon, nem akarok állni. Jöjjön be, nyitva a kapu.

Nehéz lenne megmondani, melyikük lepődött meg jobban.

– Maga mindent tárva-nyitva hagy éjszakára? – hitetlenkedett a nő, bár Toldi Miklós lakását sem környékezné meg besurranó tolvaj. – Hogy van, Jóska?

– Nem jól – felelte tömören és hosszas várakozásra.

Surján látszólag nekitámaszkodott az előszoba szekrényének, valójában görcsösen kapaszkodott benne, mert a lábai alig bírták el. A vérhas lehet ilyen vagy a vakbélgyulladás, gondolta, bár nem tudta pontosan, hol kellene a vakbelét éreznie. Restellte volna megkérni a nőt, hogy vigye el az ügyeletre. Halálközeli állapotba kellett volna kerülnie, hogy ilyesmire vetemedjen.

– A kutya bejöhet? – kérdezte Flóra az előszoba küszöbén, bár a házban uralkodó állapotokat nehezen fokozhatta volna. A padlón tiszta négyzetméter nem maradt a zsebkendőcafatok, koszos zoknik és visszaváltós palackok között. A konyhapulton több hétre való készétel maradványai sorakoztak, sajátságos aromát kölcsönözve a helységnek. Flóra további kérdés nélkül bement csizmában. Surján csak az üveg kólát vette át a kezéből, amit a hányingerre hozott. A kupakot Flórának kellett lecsavarni. Amíg az óriás enyhülést remélve kapaszkodott a palackba, a nő még mindig nem eresztette le a tányér pogácsát, nem volt hova. Szemetes zsákot kért, és elkezdte szabaddá tenni a pultot.

– Nehogy nekiállj itt takarítani – hördült fel Surján, és pár pillanatra a szégyen a rosszullétet is elnyomta. Főként, hogy Flórával eddig magázódtak. Nem tudta volna megmagyarázni, különben nem volt szokás a tanáriban.

– Eszemben sincs helyetted nagytakarítani, de egy teát megfőzök – tegezte vissza Flóra rendíthetetlen nyugalommal.

Végül csak mikrózta a vizet, mert sem forraló, sem tiszta edény nem akadt a háztartásban. Surján ezalatt kényszerűségből visszaroskadt ágyára a kólát szorongatva, szégyen ide vagy oda. Szabadult volna már a vendégtől, akit az imént hívott be. Agyhúgykő, korholta magát ivás közben, majd megrázkódott az orrába visszaáramló szén-dioxidtól.

Flóra elmosott egy zsírfoltos bögrét, és büszke volt előrelátására, hogy magával hozta otthoni teás dobozát. Úgy találta, Jóskánál az öngondoskodás kizárólag a lila vájlingban nyilvánult meg, ami az ágy végében hányódott.

Surján köszönetfélét dörmögve átvette a teát, majd pironkodva közölte, hogy fogkrém íze van.

– Mentatea. Mindenféle gyomorbajra jó.

– Értem – motyogta. – Ne haragudjon a rumliért.

– Nem az én dolgom, mi van mások lakásán. Csak a penészt ne hagyja burjánzani a mosogatnivalón, az már nem esztétikai kérdés. A falon is látok, lehet, attól köhög annyit. A szeme meg tele van árpával – tette hozzá tárgyilagosan, majd ismét a konyha homályába veszett.

Surján elméje a szavakat egyenként feldolgozta, mondatként azonban nem, így megrökönyödve fogadta a kamillateával és vattapamaccsal visszatérő nőt.

– Mit gyerekeskedik. Imre csipás kóbor macskái is könnyebben együttműködtek – legyintett Flóra a tiltakozására.

– Kikezelné a haldokló árpáját – dohogott, és kis híján lekönyökölte a bögrét az éjjeliszekrényről. – Magadon akarsz te segíteni vagy rajtam?

Flóra túlzásnak találta a halál emlegetését, mindenesetre visszavonult a konyha magányába. Tücsök idegen helyen sem jött zavarba, éppen egy megkövesedett zsemledarabon rágódott a csurig telt szemetes mögött. A pótcselekvést kereső Flóra zsemléstül ölbe vette a kutyát. Rendszeresen sétáltak az éjszaka közepén, de beteglátogatóba még emberi időben sem. Hogyisne, összefertőzik a jó szamaritánust. De a kakaspörkölt nem terjed cseppfertőzéssel.

Távol lévő vőlegénye javasolta, hogy magányos önsajnálat helyett kutyáját vagy még inkább felebarátját pátyolgassa. Azt nem javasolta, hogy öreg este rohanjon le valakit, de Surjánt éjfélkor még elérhetőnek szokta mutatni a messenger. Forró vizet engedett a mosogatóba, és nekiveselkedett a hónapos edényhalomnak. Ha már pótcselekvés, legyen hasznos. Flóra a szorongást vagy kellemetlen közérzetet gyakran káromkodások halmozásával enyhítette. Most fojtott hangon dőlt belőle a trágárság. Szerencsére Surján olyan rossz állapotban van, hogy nem fog rányitni. Ahogy a belső hangja ezt kimondta, rothadó foltnak érezte magát a lepusztult ház közepén.

Surján ellenben roppant jó véleménnyel volt álmában Flóráról. A jelenés a konyhapult előtt állt, palacsintatésztát kevert a lila vájlingban. Kecses, másfél méteres rigószárnya volt. Három. Surján a maga lapockái között is érzett valami kellemetlen lüktetést. A bőre alól kiserkenő kemény tollak nem szárnyként, hanem kusza csoportokban jelentek meg a hátán. Mikor a folyamat elérte volna az elviselhetetlent, kinyitotta a szemét. Egyedül volt a szobában, az óra fél kettőt mutatott. Mivel a napokban álmodott olyat, hogy felébredt, biztosra akart menni.

– Fló – kezdte, azonban a szó közepén megakasztotta a hányinger.

Flóra könyékig a mosogatóvízben meglehetősen felháborodott, mert kizárólag a vőlegénye merte Flónak szólítani. Amikor a szobába toppant, az arcátlan Surján kétrét görnyedve kapaszkodott a vájlingba, közben suta kézmozdulattal jelezte, hogy egyedül is boldogul. Flóra, aki szemrebbenés nélkül nézte végig, ha kutya-macska a padlójára rókázik, felebarátja látványát nem bírta gyomorral. Befejezte a maratoni mosogatást, azután szellőztetett a szobában és kivitte a vájlingot.

Két óra körül ömleni kezdett az eső. Nem kívánta a hosszú hazautat az égzengésben, így nekiállt összegyűjteni a padlón hányódó szennyest, amit a kádba halmozott a többi tetejére. A visszaváltós palackokkal megtöltött két szemetes zsákot, majd felszedte a szemetet a félholtan heverő Surján körül.

Halványan már világosodott az ég alja, amikor kilépett a kapun. Óvatlanul belesétált a szomszéd házaspár látóterébe, valószínűleg a piacra készülődtek. Az öregasszony karján háncsszatyor, arcán mérhetetlen döbbenet.

– Csak nem a Jóskánál töltötte a fiatalasszony az éjszakát? – botránkozott meg a bácsi olyan halkan, hogy Flórához is eljutott.

Életerős hangon jó napot kívánt a két öregnek. Öncélú vagy sem, Toldi lakásán rend lett, és Tücsök is sétált.

A rigók elemükbe kerültek az eső után, a szomszéd erkélyén galamb burukkolt. Surján undorral rácsukta az ablakot a tavaszi örömtáncra, majd hosszan leste Flóra távolodó, tollatlan hátát.

A kép illusztráció. Forrás: Fortepan / Urbán Tamás