Ősz hajú férfi kalauzolta a művészettörténészekből és múzeumi szakértőkből álló népes csoportot a nevezetes bambuszligethez a nyugat-kínai Csungkingban (Chongqing). "Ez volt az a hely, ahol valaha elrejtették Kína császári kincseinek nagy részét. Pontosan a mögöttünk lévő dombokban ásták ki a tárolásukra szolgáló barlangokat" - magyarázta Hu Csang-csien (Hu Changjian), a helyi múzeumi illetékese a többieknek.
Mint arról a The New York Times még júliusban beszámolt, a szárazföldi Kína különböző részeiről és Tajvanról érkezett tudósok kéthetes expedíció keretében keresték fel a helyszínt. A résztvevők bejárták azokat az utakat, amelyeken az 1930-as és az 1940-es években biztos helyre igyekeztek menekíteni Pekingből a császári kincseket a polgárháború pusztításai, a japán megszállók, illetve az árvizek, a banditák és a hadurak elől.
A tudósok útja rendkívüli volt abban az értelemben, hogy két rivális intézmény - a pekingi Tiltott Városban működő Palotamúzeum és tajvani Nemzeti Palotamúzeum - közösen szervezte, noha mindkét múzeum kizárólagos igényt formál a kincsek őrzésére és bemutatására. Az eredeti Palotamúzeum gyűjteményét és személyzetét 1949-ben két részre szakították, amikor a nacionalista kormányzat a polgárháborúban győztes kommunisták elől Tajvanra menekült.
"Nagyjából tudtuk, hogyan történtek a dolgok, de nem ismertük a részleteket" - hangoztatta Li Ven-zsü (Li Wenru), a pekingi Palotamúzeum igazgatóhelyettese. "Azt azonban valóságos csodának tekinthetjük, hogy azokban a háborús időkben több mint egymillió, kincset érő tárgyat szállítottak ide-oda 10 ezer kilométeren át az utakon, a vízen és a levegőben úgy, hogy közben semmi sem veszett el".
Ma már senki sincs életben azok közül, akik ezeket a kincseket óvták a 16 éven át tartó vándorlás idején, de egyesek gyermekeit meghívták az utazásra. A 72 éves Csuang Ling (Zhuang Ling) apja egyike volt a császári kincsek őrzésével megbízott személyeknek. A kis Csuang Ling annak idején együtt élt velük a Csungking körüli hegyekben. "Amikor az idő jó volt, kihozták a szabadba a festményeket, a kalligráfiákat és a könyveket, hogy szabad levegőn legyenek, mert a barlangban túl nagy volt a nedvesség" - idézte fel akkori emlékeit.
A gyűjtemény anyagát Kína egymást követő uralkodói halmozták fel a Szung-dinasztiától (960-1276) a Csing-dinasztia bukásáig (1911) terjedő évezredben. Az utolsó császár (Pu Ji) trónfosztása után néhány évvel, 1924-ben az állam kiutasította a császári famíliát a Tiltott Városból. A gyűjteményt nemzeti tulajdonná nyilvánították, és erre az anyagra alapozva létrehozták a Palotamúzeumot. Amikor 1931-ben Japán elözönlötte Észak-Kínát, a kormány kiüríttette a múzeumot. Több mint 19 ezer faládába csomagolták az anyagot, és 1933 elején elszállították Nankingba (Nanjing), az új fővárosba. Aztán alig néhány nappal azelőtt, hogy a japánok 1937-ben megsemmisítő bombatámadást intéztek a város ellen, három részre osztották a gyűjteményt, és három különböző helyen elrejtették. A legértékesebb darabok közül sok Csungkingba, a háborús fővárosba került.
A júliusi utazáson ez a ködös hegyi város a hetedik állomás volt. A tudósok megtekintették a ma már rozsdás banki páncélkamrát, ahol valaha a műkincsek egy részét őrizték, meglátogatták a központi könyvtárat, ahol a háború idején az anyag egyes darabjait kiállították, és egy ösvényen felkapaszkodtak ahhoz a raktárépülethez, amelyet - mint elmondták nekik - annak idején azért tekintettek biztonságosnak, mert egy buddhista templom mellett állt.
A 70-80 évvel ezelőtti történet részleteinek tisztázásában maga az utazás is segített. Hu, a csungkingi kalauz elmondta, hogy bár négy tárolóteremről szóltak a feljegyzések, ő csak hármat talált a raktárépületben, a pekingi múzeum munkatársa, Li egy vasúti sínpár mentén haladva feljutott a domb tetejére, és ott felfedezte a negyedik valószínű tároló helyet.
Miután Japán 1945-ben letette a fegyvert, a kincsek visszatértek Nankingba, ám az 1920-ban kezdődött polgárháború kiújult. Amikor 1948-ben a kommunisták vereséget mértek a kormányerőkre Észak-Kínában, Csang Kaj-sek elrendelte, hogy az ország aranykészletét és a Palotamúzeum legfőbb kincseit szállítsák át Tajvanra. Alfreda Murcknak, a pekingi Palotamúzeum szakértőjének közlése szerint a császári gyűjtemény festményeinek többsége a szigetre került, de az anyagnak alig csak 20 százalékát vitték át. "Nagyon jól választottak" - jegyezte meg Murck.
Csang döntése nem csak a gyűjteményt osztotta ketté. A 62 éves Liang Csin-seng (Liang Jinsheng) elmesélte, hogy az 1930-40-es években apja és nagyapja együtt vett részt a gyűjtemény őrzésében, a háború után azonban testvére és nagyapja egyes darabokat Tajvanra kísért és ottmaradt, apja viszont más műkincsekkel együtt Pekingbe tért vissza.
Attól tartva, hogy a kommunisták elözönölhetik vagy bombázhatják Tajvant, a gyűjteményt éveken át egy barlangban tárolták a szigeten, és csak 1965-ben nyílt meg Tajpejben a Nemzeti Palotamúzeum. David Shambaugh, a császári kincsek odüsszeiájáról szóló könyv egyik szerzője kifejtette az amerikai lapnak, hogy a kínai vezetők mindkét oldalon hatalmi jelképként kezelték a gyűjteményt. "Mao és a kommunisták az 5000 éves kínai történelem örököseinek tekintették magukat" - magyarázta a szakértő.
A közös utazás során, amely egyben a Tajvani-szoros fölött átívelő új kapcsolatok jele is volt, mindkét fél gondosan kerülte a műkincsek tulajdonjogának kérdését. Erről nem folyt párbeszéd a két múzeum között, bár az év második felében közös kiállításon számolnak be a császári kincsek útvonala mentén rendezett expedícióról - igaz, a tajpeji múzeum nem tervezi, hogy saját anyagából bármit is Pekingbe küldjön a rendezvényre. Akármilyen ígéretes is a két múzeum együttműködése, vezetőik abban egyetértenek, hogy a kooperációnak is megvannak a határai.
