A helye kipontozva - HOMMAGE Á EL KAZOVSZKIJ

Bodóczky István alkotása

El Kazovszkij júliusban örökre elhagyta az evilágot és a magányos lélek-kutyát, amit annyiszor megfestett, belekomponált az installációiba, amelyik szignó helyett üldögélt csöndben a művek egyik szegletében. A kutya itt maradt egyedül, árnyéka ott vinnyog az ég felé az XO Galéria Hommage á El Kazovszkij-tárlatának több képén is.

 

Mert a művésztársak, barátok, a csoportos kiállításokban vele együtt részt vevő kortársak a maguk alkotói módján átvették a kutya gondozását Kazo halála után. Az egy éve tervezett időpontban megcsinálták El Kazovszkij kiállítását: a galériában most egyetlen festménye és tizenhét művész El Kazovszkijra emlékező képei láthatók. A kutya és az életmű tehát jó kezekben van, Kazo nyomai valóban erős anyagon tükröződnek vissza.

 

A tárlaton szereplő művészek, Hencze Tamástól, Bak Imrétől Gábor Áronig és Csiszér Zsuzsiig, egy-egy emlékkel, összegzéssel, körülírással, stílusidézettel vagy egy pillanat lenyomatával járulnak hozzá az összképhez. Bak Imre kontrasztos síkidomaiban a polaritás konkrét jelentést kap, férfi és női minőségek vetülnek egymásra és keverednek nagyon is életközeli bonyodalmakba, a kompozíció a rendezettség ellenére is vad, lázadó határátlépések terepe. Fehér László portréja, amelyen El Kazovszkij macifüles sapka alól mosolyog félelmetes fájdalommal, Szotyory László elégikus jegenyefasora, ahogyan az utolsó fák mögött két mozdulatlan, antik halálmítoszokból itt maradt állatfigura mered a tengerre, vagy a Kelemen Károly harsány színei mögül felhangzó fájdalmas hiány a létezés hűlt helyére reflektál. Valami olyan módon, ahogyan maga El Kazovszkij ötvözte a görög, a keleti és a modern európai kultúrák ősképeit, ahogyan az egyes mitológiák képei párbeszédre léptek egyetlen munkán belül is.

 

A túloldalról, a lét emberen túli szférájából közelít a témához feLugossy László két letisztult, metafizikai egyszerűségű vászna vagy Hencze Tamás zománcfestékkel megterhelt keresztje, Nádler István kék-fekete végtelenje, amiben egy vékony, vércsíkot idéző vonal kúszik egyenesen, majd hirtelen és csöndben lehajlik, abbamarad. Itt már nem egy festő világának megidézéséről van szó, hanem a halálon túli, végtelen és időtlen befogadó közegről, de az El Kazovszkij-féle erőteljes absztrakcióval.

 

Az anyagi minőségből a részecskék széthullásával, az önállósult káosszal szellemit teremt Gábor Áron képe, és valami hasonlót fogalmaz meg finom iróniával Rácmolnár Sándor égi járműve is, a fogaskerekekként pörgő üstökösökkel. Az egyik legerősebb hiány-jel az összeállításban Várady Róbert festménye, amelyen vörös és zöld sávokban, szigorúan egyenes hullámzásban ajtók nyílnak, önálló világok, kinyíló és becsukódó geometrikus formákat öltő lények; hol egy alig érzékelhető, halvány kontúrral meghúzott lépcső, hol a végtelen sűrű közegébe nyíló építészeti elem, talán fal, ház vagy csak szoba, a telített alapon élet és halál elválaszthatatlan síkjai együtt hullámzanak. Talán ez a kép fogalmazza meg az elmúlást úgy, mintha csak azonos közegben más módon folytatódó lét volna, ami az El Kazovszkij gondolkodásmódjában erős keleti filozófiai alapot festői módon viszi tovább.

 

A festőből téma lett, alapanyag a kortárs művészet számára. Így hát El Kazovszkij halála után alig fél évvel igazolódni látszik, amit egész életében a képeivel, installációival, teátrális kompozícióival folyamatosan mondott: az ember léte nem kötődik időhöz, térhez, fizikai élethez; az életmű folytatódik.