Hétköznapi drámák a filmvásznon

A Last Call, mely a diplomafilmed is, a legjobb magyar rövidfilm lett az idei Friss Hús Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon. Főhőse a hatvanas éveiben járó Anikó, aki arra készül, hogy a lányához és az unokájához költözzön Angliába. Az ő utazás előtti utolsó napjába nyerünk betekintést a Last Callban. Mesélnél arról, hogy született meg benned ez a történet?

Édesanyám annyi idős, mint a főszereplő nő, és nagyon hasonló habitusú is ? bár ő állítja, hogy Anikó inkább a nagymamámra, vagyis az ő anyukájára hasonlít, de én azt mondom, mindkettejükre, sőt sok más hatvanas éveiben járó nőre is. Ha körbenézel, azt látod: az Anikó korabeli nők mind olyan energiatöbblettel rendelkeznek, hogy az valami elképesztő! És ez a film tervezésekor nagyon megihletett engem, tehát elsőként az az ötlet született meg bennem, hogy egy olyan hatvanas nőről akarok mesélni, aki, mint egy tank, tör előre. Ugyanakkor nem csak ennyiről volt szó: egy olyan anyát szerettem volna bemutatni, aki sokszor nem veszi észre magát, így gyakran rosszul kezeli a kialakult konfliktusokat. Anikó a környezetét az értetlenségével, az erőltetett jó szándékával sokszor próbára teszi. Másfelől olyan, mint egy jó értelemben vett rendszerhiba ? fogalmazódott meg bennem, mivel észrevettem, hogy sok hasonló korú ember érzi elveszettnek magát a mai világban. Ahogy figyeltem édesanyám, sokszor láttam, milyen erős benne a kilátástalanság érzése: nehezen tudja meghatározni, hova is tartozik, hiszen a régi dolgok eltűnőben vannak, az újakhoz pedig nehezen tud kapcsolódni. Amikor a Last Callt készítettem, visszaköltöztem anyukámhoz, és ez nagyon erősen hatott rám, tehát bátran mondhatom, hogy ő volt a múzsám.

A filmben, Anikó szerepében Zsurzs Katit láthatjuk, az alakításáról pedig csak áradozni lehet.

Ó, igen, a Kati! Nagyon boldog vagyok, hogy vele dolgozhattam! Félszavakból is értettük egymást, és amellett, hogy sikerült tökéletesen megragadnia a főhősnő érzéseit, azt a nyelvet is pontosan értette, amelyen ez a film megszólal. Kezdetben nem voltam benne biztos, hogy profi színészt szeretnék választani Anikó szerepére, így a castingra több tehetséges amatőrt is behívtunk, ám hiába voltak jók, úgy gondoltam, egyikük se lenne képes bejárni azt az ívet, amit Kati. Rajta azonnal láttam, hogy érzi ezt a szerepet, ezért később már a forgatókönyvet is az ő közreműködésével fejlesztettük, hogy teljesen a sajátjává tudja formálni. És ugyanígy tettünk a többi 27 kiemelt szereplővel is: mindenkivel megkerestük azt a pontot, ahol összeér a személyisége és a szerepe. Erre azért volt szükség, mert nekem mindennél fontosabb, hogy a kész film olyannyira hiteles legyen, mintha csak a valóság egy szeletébe néznél bele. Azt akarom, hogy a néző elfelejtse, valójában filmet néz, és azt érezze, hogy ő van abban a helyzetben, amelyben a szereplő.

Én épp így éreztem magam, mikor az előző kisfilmedet, a Szép alakot néztem, melynek főhőse egy takarítónő, aki beleszeret a gimnázium legszebb lányába és egy pillanatra elhiszi, hogy a plátói szerelem beteljesülhet. Ezt a történetet hogy találtad ki?

A Szép alak esetében sokkal nehezebb megragadnom a kiindulópontot, mint a Last Callnál, tehát nem tudok olyan konkrétumot mondani, mint anyukám alakja. A Szép alak története univerzális: bizonyára mindenki volt már hasonló helyzetben, mint a főhős, Orsi, valószínűleg a legtöbb ember érezte már, hogy senkinek sem fontos, hogy visszautasítják, átnéznek rajta. A Szép alakban ezt az érzést akartam megjeleníteni.

Amikor belekezdtem ebbe a történetbe, először egy ?karakterfilmet? írtam, mivel az volt a feladat az egyetemen, így nem is maga a szituáció jelent meg előttem, hanem egy magányos nő. Akárcsak Anikó a Last Callban? De amíg Anikó elképesztően expresszív és nem bújik el a konfliktusok elől, addig Orsi sokkal inkább egy rejtőzködő ?manó?, aki próbál átlátszó lenni. A Szép alak története tehát Orsi karakteréből nőtte ki magát.

Orsi karaktere pedig olyan traumát él át, amelyet végignézni is fáj ? ellenben akárki megélheti.

Valóban. Orsi megpróbálja a lehetetlent és beleáll egy biztos kudarcot ígérő helyzetbe ? ez a fajta feszültséggel teli érzés lebegett a szemem előtt, mikor a filmet készítettem. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Orsi története nagyon csúnyán is végződhetett volna. Fel is merült, hogy másként érjen-e véget a film, hogy kapjon-e nagyobb hangsúlyt az, milyen társadalmi megítélés alá esik, amit tesz, de úgy döntöttem, inkább az ő saját belső felismeréséről akarok mesélni. Súlyos, amit tesz, de annyira emberi, hogy elnézed neki.

Amikor az interjúra készültem, megnéztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatójaként készített névjegyfilmed is, melyben arra a kérdésre próbálsz választ adni, ki is vagy te, ugyanakkor arra is rámutatsz, milyen frusztráló tud lenni, ha felteszik a kérdést: ki vagy? Magamra ismertem ebben a munkádban, ezért eszembe se jut ezt kérdezni tőled, azt viszont igen: miért a filmet választottad?

Már felsős koromtól kezdve tudtam: valamilyen módon ki szeretném fejezni magam, csak sokáig nem körvonalazódott, pontosan hogyan. Iskolásként sokat írtam, a tanárok biztatására is, aztán később dráma szakkörbe mentem, ahol írtunk, rendeztünk és játszottunk, tehát mondhatni folyamatosan kerestem az önkifejezésnek azt a módját, amely a legközelebb áll hozzám. Az a vágy hajtott már akkor is, ami most: hogy megértsem, mi zajlik körülöttem, illetve azt, én miért vagyok itt. Ezért jártam például filozófia szakra a Filmművészeti előtt, és valószínűleg ez az oka annak is, hogy eljutottam a filmhez ? meg egyáltalán az alkotáshoz.

A film nagyon otthonos világ nekem. Ez az az ábrázolási mód, amely a legtöbb embert képes megszólítani, ugyanakkor összeér benne a legtöbb művészeti ág, és ez rendkívül inspiráló. Hiszen mindegy, miből indulsz ki ? egy képből, egy mondatból vagy akár csak egyetlen hangból ?, minden apróság vezet valahova, és végül felépül egy egész világ, maga a film.

És az már kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy rendezni szeretnél?

Amikor jelentkezhettem a felsőoktatásba, nem indult rendező szak, ezért szabad bölcsészetre mentem, filozófiát és filmet tanultam, majd, amikor később meghirdették a rendező képzést, jelentkeztem. Második helyre ugyan beírtam a dramaturg-forgatókönyvíró szakot, de csak azért, hogy biztonságban érezzem magam. Ez egyébként felesleges lépés volt, mert végül nem mentem el arra a felvételire ? nem akartam biztonsági játékot játszani. Szóval igen: egyértelmű volt, hogy rendezni akarok.

Először azonban, ahogy mondtad, filozófiát tanultál, ami igencsak érződik a filmjeiden. A Last Callban, a Szép alakban és a 2. em című dokumentumfilmedben is egy hétköznapi helyzet jelenik meg, mögötte viszont ott vannak az élet aprónak tűnő, mégis hatalmas nehézségei, illetve az a filozofikus kérdésfeltevés is, hogy mi az értelme egy-egy ember életének.

Mivel nagyon mélyen foglalkoztat engem ez a gondolat. A névjegyfilmemben elég direkten érintem a ?mi az értelme a létezésnek?? kérdést, de persze a többi munkámban is megjelenik, csak kevésbé didaktikusan. Nem akarok szájbarágós lenni, ezért, amikor elkezdek dolgozni egy új anyagon, nem ebből a kérdésből indulok ki, nehogy megkösse a gondolataim. Viszont állandóan hajt a vágy, hogy rájöjjek, miért kelünk fel reggel, miért indulunk neki a következő napnak, miért folytatjuk azt a melót, amit épp csinálunk, vagy épp miért mondunk fel váratlanul másnap.

Ehhez kapcsolódva: olvastam egy interjúban, hogy szereted figyelni az embereket, és szeretsz belegondolni például abba is, ki milyen élethelyzetben lehet.

Igen, nekem ez a perverzióm. (nevet) Alapvetően nagyon szeretem az embereket, ám valamiféle iróniával értelmezem a létezésüket, a viselkedésüket, a mondataikat. Akarva-akaratlanul is figyelem az embereket, mert nem tudom figyelmen kívül hagyni mindazt, ami körülvesz.

Akkor általában a hétköznapokból, valós helyzetekből merítesz ihletet?

Mostanában inkább magamban kutatok és belül találom meg, mi az, ami éppen érdekel, aztán ahhoz ?gyűjtögetek? a hétköznapokban. De a valóság annyival gazdagabb, mint amit egy film képes visszaadni, hogy csak abban bízom, talán a negyedét meg tudom jeleníteni ? az már félsiker. Egyébként csodálatos az élet: olyan apró komédiák, tragédiák rejlenek egy-egy mozdulatban, nézésben vagy kézfogásban, hogy tényleg hihetetlen. Tehát jócskán van miből meríteni.

Ahogy néztem a filmjeid, eszembe jutott a Biciklitolvajok, melynek főszereplője bejárja egész Rómát, hogy visszaszerezze a biciklijét, hiszen számára az nemcsak egy bicikli, hanem a munkaeszköze, sőt az élete. És nem véletlen, hogy épp ez a történet idéződött fel bennem: te is az olyan súlyos hétköznapi drámákat örökíted meg a munkáidban, mint amilyeneket az olasz neorealizmus alkotói igyekeztek. Inspirált téged ez a korszak?

Nagyon szeretem a Biciklitolvajokat, ahogy a korszak többi filmjét is, de nem mondanám, hogy bármelyik is inspirált volna. Az persze tagadhatatlan, hogy van rokonság, de ha már inspirációról van szó, akkor inkább Ken Loach nevét kell kiemelnem. Ami benne nagyon közel áll hozzám, mikor nézem a filmjeit, az a mélységes tisztelet és ítéletmentes megfigyelés, ahogy az emberek felé fordul, ez számomra példaértékű.

A Szép alak eddig 14 díjat nyert, több mint 60 fesztiválon vett részt, az SZFE nevezte diák-Oscarra és 1740 pályamű közül be is került a legjobb 7 közé. A legújabb filmed, a Last Call pedig elnyerte a legjobb magyar rövidfilmnek járó díjat az idei Friss Hús Rövidfilmfesztiválon. Számítottál ekkora sikerre ilyen fiatalon?

Abszolút nem! Amikor a Szép alakot bemutattuk, éreztem, hogy szeretik az emberek, hittem is benne, hogy jó lett, de nem gondoltam, hogy ilyen nagy utat fog bejárni. Sőt, volt egy pont, amikor elengedtem, mivel több fesztiválon is figyelmen kívül hagyták. Emiatt azért elkeseredtem, de aztán egyszer csak kaptam a hírt, hogy Diák-Oscarra jelölték? Ez nagyon meglepett, de persze hihetetlenül boldog voltam! Akárcsak most, hogy a Last Call nyert a Friss Húson. Bár egyáltalán nem a díjak hajtanak, azért örömet okoznak és bíztatnak az elismerések.

Biztosan nem vagyok egyedül azzal a megállapításommal, hogy kijárna neked a hosszabb játékidő. Szóval muszáj megkérdeznem: várhatjuk már az első nagyjátékfilmed?

Úgy néz ki, igen. Bekerültem a Filmalap Inkubátor Programjába, ami óriási öröm és segítség, szóval elvileg körülbelül egy év múlva már javába forgatnom kell. Tehát legközelebb már egy nagyjátékfilmmel jelentkezem, amelyben igyekszem hű maradni önmagamhoz, megőrizni azt a hitelességet, amelyre eddig is törekedtem. Szóval igen, ha addig nem üt el egy traktor vagy nem rabol el Freddy Krueger, akkor most elkészítem az első nagyjátékfilmem.

Tóth Eszter